Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-01 30 / 2. szám
4 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. január 30. ezt mondottam, de egyszersmind azt is mondottam második felszólalásomban és senki azt meg nem czáfolta, hogy az a fizetésrendezés, amelyet most tervezek s amelyre nézve legközelebb leszek szerencsés törvényjavaslatokat a Ház elé terjeszteni, nem marad el a legműveltebb nyugateurópai államoknak fizetésrendezése mögött. A mi belső békénknek, a nemzet életére oly nagy befolyást gyakorolni hivatott és tényleg gyakoroló tanító-testület belső megnyugvásának előidézésére nagyon szükséges, hogy ebben a teremben a dolognak ezt az oldalát is hangsúlyozzuk, (Helyeslés.) mert, t. képviselőház, nem áll az, hogy az állami pénzügyek által teremtett szűkös viszonyoknak súlyát csak éppen ez a probléma érzi meg, meg- érezzük ezt az egész vonalon. Nem vagyunk gazdag nemzet s addig, amig nem vagyunk gazdag nemzet, nem élhetünk gazdag nemzet módjára, ha nem akarunk tönkre- mennni. (Igaz! Úgy van!) Azon kell lennünk, azon is vagyunk s ez a kormány egész erejével azon lesz, hogy azon kedvezményezések útján, amelyeket gyakorolt már s amelyeket gyakorolni fog ezentúl, siettesse azt, hogy ebből a nemzetből gazdag nemzet legyen; s ha ebből a nemzetből gazdag vagy gazdagabb nemzet lesz, akkor abban az arányban, amelyben gazdagabb nemzet lesz, ennek a megerősödött gazdagságnak jótéteményeit kell, hogy érezze párhuzamosan és arányosan minden tényező, amely a nemzeti élet szolgálatában áll, érezzék tehát legelsők közt azok a tényezők is, melyek a nemzeti kultúrát művelik. (Helyeslés.) Különben mikor kimutatom, hogy mi észszerűen az egyik költségvetésről a másikra nem irányozhatunk elő nagyobb összegeket, mint kerek összegben 20 millió ko- ronányi összeget rendes szükségletként, akkor nem panaszkodhat mostoha elbánásról az a közkormányzati ág, amely ebből a 20 millióból csupán csak fizetésrendezések ez egy részének, a népiskolai tanítók fizetésrendezésének czímén 6 milliót vesz ki. (Igaz! Úgy van!) Én nyugodt lélekkel mondhatom, hogy ezen a téren megtettem azt, amit lehetett. '(Éljenzés balfelől.) Keresztül vittem azt, amit keresztülvinni lehetett. (Éljenzés.) Amit eddig keresztülvittem és tettem, abból megnyugvást meríthetnek a jövőre is azok, akiket érdekel, addig legalább, amig én ezen kormányzati ágnak élén fogok állani. De meg vagyok róla győződve, hogy bárki álljon ezen közkormányzati ágnak élén, már a közvéleménynek irányítása és befolyása mellett is nem fog megfeledkezni a nemzeti kultúra szolgálatában álló úgy a magasabb fokokon, - de hiszen azok már e tekintetben panaszra nem jogosítottak — mint a közép és alsó fokokon levő munkásairól sem. (Helyeslés.) Hellebronth Géza t. képviselőtársam ismételten felhozta, hogy nem látja be azt, hogy miért legyen különbség az állami és nem állami, mondjuk felekezeti —j mert hiszen ezek képezik a nem államiaknak legnagyobb részét — tanítóknak fizetése között. Azt mondja, hogy ugyanazt a munkát teljesítik a felekezeti tanítók, ugyanazt a feladatot végzik a felekezeti iskolák, azzal a különbséggel talán, hogy az ő általuk végzett nevelői és tanítói munkában a valláserkölcsi nevelésre nagyobb súlyt fektetnek; annak nagyobb kiterjedést adnak, aminő szerinte és én szerintem is, nem hátránya ennek a nevelésnek. Miért ne egyenlíttessék tehát ki, miért ne legyen egyenlő a fizetésük. Ha így vetik^ fel a kérdést, t. képviselőház, azt én teljesen aláírom. Én rendkívül kívánatosnak tartom, hogy minden tanítónak, jellegkülönbség nélkül, egyenlő legyen a fizetése. De hogy az állam legyen az, amely ezt az egyenlőséget keresztülviszi, azok között, akik az ő alkalmazottjai és azok között, akik nem az ő alkalmazottjai, (Helyeslés.) akiket ő nem fizet, hanem csak segélyez: ezt már nem tartom olyan evidens követelménynek. (Éljen! helyeslés!) Bocsánatot kérek, amit e tekintetben tenni lehet, azt én megtettem, illetve megteszem az általam beadandó törvényjavaslatban. És ami azt a másik sérelmet illeti, amelynek orvoslását szintén biztosan kilátásba helyeztem, az is benne lesz a törvényben, hogy t. i. a kántori fizetés, amint beszámíttatik a fizetés kiegészítésénél, úgy beszámíttatik a nyugdíj megállapításánál is. (Élénk helyeslés.) Azt hiszem, hogy nem lehet akkor szűkkeblű vagy méltánytalan eljárással vádolni az államhatalom képviselőjét, amidőn ennyit tesz annak a czélnak elérésére, hogy tényleg egyenlők legyenek a tanítók illetményei, de nem tesz meg mindent, hanem a teendők egy részét azoktól is várja, akik annak az iskolának gazdái, fentartói. T. Ház! Én röviden azon feltételeket is jellemeztem első beszédemben, amelyekhez a nem állami iskolák segélyezését kötni fogom s ezen feltételeket némely oldalról keveselték, más oldalról pedig sokallották, illetőleg annak a nézetnek is adtak kifejezést, hogy a fizetés kiegészítését egyáltalában semmi feltételhez nem kellene kötni, mint ahhoz, hogy a kultúra tekintetében a törvény által követelt színvonal az iskolában megtartassák. Tehát azon f. képviselőtársaimat, akik ezen beszédemben elmondott garancziákat keveselték, csak arra kérem, hogy legyenek egy kis türelemmel addig, míg az e tekintetben általam beadandó törvényjavaslat a Ház előtt fog lenni. (Helyeslés.) Meglehet, hogy ők akkor is keveselni fogják, de t. Ház a kormánynak e tekintetben felelőssége tudatában azon határok közt kell maradnia, amely határokon belül az állami és nemzeti érdekeket meggyőződése szerint minden egyes esetben megóvni képes lesz, (Helyeslés balfelől.) melyekkel azonban nem idéz elő felesleges nagy, állami és nemzeti érdekek által nem parancsolt erkölcsi ellenhatásokat, amelyek utóvégre is a nemzeti összeforra- dásnak éppúgy akadályát képeznék, amint az erőtlenség ott, ahol erőkifejtésre van szükség. (Helyeslés. Mozgás a középen.) Azt alig remélem, hogy megszerzem Maniu t. képviselőtársam helyeslését, aki azon az állásponton áll, hogy egyáltalán semmiféle állami és nemzeti garancziát ne követeljünk, én pedig azon az állásponton állok, hogy erre igenis szükség van, még pedig nemcsak az állam által segélyezett, hanem egyáltalában a törvény által megengedhető minden tanintézetnél. (Igen! Úgy van!) Maniu Gyula t. képviselőtársam tegnap igen tárgyilagos formában pedagógiai szempontból iparkodott azok ellen érvelni. Azt mondotta, hogy a népiskolában az anyanyelven kívül egy második nyelv megtanúlásának kényszere és a tanítás egy részének ezen másik, nem anyanyelven való eszközlése a tanítás kulturális eredményét veszélyezteti és hogy ez legyőzhetlen nehézségbe ütközik. Az én egyéni tapasztalásom és gondolom, mindenkinek egyéni tapasztalása, ennek ellentmond. (Igaz! Úgy van!) Az egész kérdés az, hogy vájjon kívánatosnak tartjuk-e egyáltalában, sőt szükségesnek, hogy ennek a hazának összes polgárai abba a helyzetbe juthassanak, hogy egymással szellemi összeköttetésbe juthassanak, hogy tényleg és nemcsak formailag, nemcsak papíron, nemcsak közjogi fikcziókban, hanem igazán is egy egészet, politikai értelemben véve egy egységet képeznek. Ez a kérdésnek az egyik oldala. A kérdésnek a másik oldala pedig az, hogy az államnak összes polgárai, bármilyen anyanyelvűek legyenek is, abba a helyzetbe hozassanak, hogy ne csak katonát és adót szállítsanak ennek az államnak, hanem hogy ennek az államnak életében cselekvőleg is részt vehessenek (Élénk helyeslés.), ennek az államnak életében a legmagasabb polczokat is elérjék. (Helyeslés.) Már most így felvetve a problémát, én azt hiszem, hogy semmi kétséget nem szenved, hogy mind a kettő nagyon kívánatos, sőt hogy valóságos egységes nemzeti élet anélkül; hogy a kölcsönös megértésnek ez a lehető
