Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)

1907-06-30 / 12. szám

4

NEMZETI NÉPMŰVELÉS

1907. junius 30.

alapján megkezdhette nyilvános működését. Mondom : volt öröm. , . .

De, — oh jaj! — gonosz, hálátlan, fajától igen-igen távol esett gyümölcs volt a leányzó kisded korától kezdve egészen mostanáig. Tizenhat esztendő alatt egyetlen-egyszer sem bizonyította be tettekkel, hogy az ő atyja, az ő szülőanyja : a magyar tanítóság. Mint a leghálátlanabb, a legel- züllöttebb gyermek édes szülőit: úgy tagadta meg sokszor, számtalanszor, — mindig, ha alkalom nyílt erre ! — az országos bizottság a magyar tanítóságot. De nemcsak, hogy megtagadta, hanem még arczul is verte akárhányszor. Mert hát úgy áll a dolog, hogy az országos bizottságnak tagjai képezik legnagyobbrészét a »Néptanítók Lapja« redakczió- jának gárdáját, azt a gárdát, mely a tanítóság túlszerény kívánságait akárhányszor hol »ízléstelenségnek,« hol »féktelen ambíciónak,« hol »szocziálistákhoz illő követelődzés- nek« minősitette.

Ezt azonban csak úgy mellesleg vetem papírra, mert ez — künn történt. Hanem lássuk az országos bizottságot, print prosperáló szövetséget, mint a »magyar tanítók hivatalos (de nem hivatott!) parlamentjét« — belülről! Mit is cselekedett ez a hangzatos czim alatt működő »konglomerátum« másfél évtized alatt? Mit cselekedtek ennek dille- tans paedagogus tagjai e szép kis idő alatt? Lássuk csak:

Szerveztek 2 (mond: kettő) egyetemes tanitógyülést ; gyártottak néhány nyaláb >ha akarom: vemhes, ha akarom nem vemhes« memorandumot; kigunyolták, kipéczézték a tanítóság azon lelkes tagjait, akik a nyomorból kivezető ajtókat erős kézzel akarták föltépni; »elitélték« a kenyérért küzdő abaujtornaiak mozgalmát, mert hát ők »méltóságukon alulinak tartották« azt, hogy odadörögjék ők is az illetékeseknek: »Igenis! Méltó a munkás az ő jutalmára!« De cselekedtek mást is. Gselekedték azt, hogy tömjéneztek a mindenkori hatalomnak, hétrét görbedtek azok előtt, akik előtt egyenesen, büszkén, bátran kellett volna megállaniok és — fürödtek a hatalmi kegy sugaraiban.

Csak egyetlenegy cselekedete volt másfél évtized alatt az orsz. bizottságnak olyan, amelyről ráismertünk, hogy tán a — mienk volna. Az, mikor a múlt év elején kiadta a Földes-féle »Tanítók Törvényé«-t. A dologban azonban »csak az a kis hiba esett,« hogy ez a cselekedete sem volt komoly és őszinte, mert a »Tanítók Törvénye« nem jutott el azoknak kezébe, akik az ebben foglaltakat idejekorán értékesítették volna a tanítók érdekében. Legalább a hallgatás, a csodálkozás, mikor a műről szó esik, azt látszik bizonyítani. (Épp ezért ezt nem a javára, hanem a rovására kell Írni. Szerk.)

Eh ! de ne bolygassuk tovább a szennyes ládát! Minek? ügy sem hiszem, hogy volna a magyar tanítók között csak egyetlenegy is, akit arról kellene meggyőznöm, hogy az országos bizottság a tanítókat rossz útra, küzdelmükhez pedig a szerencsétlenségbe vezette. Ugv sem hiszem, hogy volna édes tanitótestvéreim között csak egyetlenegy is, aki velem nem mondaná az igaz kritikának summáját, mely igy hangzik : »Országos bizottság! Múltadban nincs öröm, jövőd- ben nincs remény!«

De ne is legyen, ne reménye, de még csak jövője sem

ennek a bizottságnak, mely soha, de soha sem volt igazi képviselője, parlamentje a tanítóságnak, következésképpen nem is állhatott (de nem is akart!) a szuverenitás ama nívóján, ahonnan a tanítóság szavát kellő erélylyel hangoztathatta volna.

. . . Haldoklik immár a hűtelen leányzó s mi, magyar tanítók, siessünk megadni neki az utolsó kegyelemdöfést. Ássuk meg sírját mélyen, igen mélyen és siessünk eltemetni jeltelen sírboltba. Ez szent kötelesség! . , .

S azután, ha eltemettük a tanítói jogos érdekek, igazságos törekvések hóhérát, iparkodjunk arra, hogy egy uj országos bizottság létesüljön. De jól vigyázzunk, hogy ez az uj szervezet igazán a tanítók parlamentje Legyen, melyben csak olyan tanítók foglalhassanak helyet, akik a mi nyomorúságos sorsunk osztályos részesei és akik a mi vérünkből való vér, a mi testünkből való test lesznek. Akkor nem vet átkos béklyót az uj szervezet munkálkodására sem a hatalom, sem az egyének utálatos önzése.

Hogy pedig az uj szervezet ilyen formában mielőbb testté legyen, sürgős és lelkes mozgalomnak kell ki indulnia a vármegyei általános tanítóegyesületekből. Mert csak ezek a testületek alakíthatnak közösen egy igazi tanítói parlamentet.

Föl tehát a nagy, a szent munkára! A vármegyei tanítóegyesületek legközelebbi közgyűléseiken tárgyalják le Pestpilissoltkiskun vármegye átiratát, melyben az uj szervezkedésre hívja fel a teslvéregyesületeket és mondják ki, hogy :

1. A »Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága« töröltessék el.

2. Ehelyett alakíttassák meg a »Magyarországi Tanítók Országos Szövetsége,« melynek tisztikara és intéző bizottsága csupán elemi népiskolai tanítókból álljon. A vezetésből a mindenkori kormányok bizalmasai és azok, akik bár tanítói oklevéllel bírnak, de a népoktatás ügynek nem aktiv munkásai, föltétlenül kihagyassanak. Az orsz. szövetség intéző bizottságba minden vármegyei tanítóegyesület 1—1 megbízólevéllel ellátott, képviselőt küldjön.

3. Az országos szövetség anyagi dolgairól is vármegyei tanítóegyesületek gondoskodnak akként, hogy évi jövedelmük 30—40%-át a központi pénztárba küldik.

4. Hogy az uj szövetség mielőbb megalakulhasson, még a nyár folyamán össze kell hívni a VII. egyetemes tanító- gyűlést.

Ilyen alapon szervezkedjünk! A szervezkedésben összetartás legyen a vezérlő fény, mert összetartás nélkül elveszünk.

És itt egy igen jó kis história jut eszembe. Elmondom, hogy okuljunk belőle !

. . . Egy apa halálos ágyához hívta három felnőtt gyermekét. Mikor a gyermekek megjelentek az apa ágya előtt, olt találtak sok-sok vesszőt egy nagy kévébe kötve. Ekkor igy szólt az apa : »Fiaim ! próbáljátok meg eltörni e kévét.« Próbálgatták a gyermekek, de nem sikerült egyiküknek sem. Most ismét szólt az apa: »oldjátok szét a kévét és ugv próbáljátok széttörni egyenként a vesszőket!« Ez már sikerült is már a gyermekeknek. . . Kis vártatva megszólalt az apa: »Látjátok, édes gyermekeim, a kévébe kötött vessző-