Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-10-30 / 6. szám
2 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1906. október 30. Tekintetes m. kir. Kormány ! Magyarországnak nincsen egyetlen tisztviselői kara, melylyel annyit paczkáztak volna a m. kir. kormányok, mint a tanítókkal! Mi eít a bolondítást a mai napig tűrtük! Birkatürelemmel nyeltük el mindig a szebbnél-szebb, az édesebbnél-édesebb Ígéreteket! Zsebrevágtuk a goromba visszautasításokat ! Megelégedtünk a kegyelmes kézszorításokkal s a miniszteri előszobákból mindig nyugodtan távoztunk haza — koplalni! Tettük pedig ezt abban a reményben, hogy hát iszen oly uraktól hallottuk a jó szót, az ígéretet, a kikről nem lehet feltételezni, hogy adott szavukkal játszani mernek, de a remény sokszor megcsalt minket! Nem, nem a kegyelmes úrak, hanem a remény, az a hitvány, hiú remény csalt meg minket. Annak a lidérczfénye vezetett bennünket bele abba a feneketlen hínárba, melyet „tanítói nyomorúság“ néven ismerünk! És ti, ti kegyelmes úrak tovább viszitek a remény csalfa fáklyáját, még beljebb a tanítói nyomor mocsarába s azt mondjátok, hogy most már kifelé vezettek bennünket a nyomorúság posványából! Vájjon higyjünk-e nektek, ti nagyurak?! Higyjiink-e a tekintetes m. kir. Kormánynak?! Oh, nem! Százszor, ezerszer nem!!! Az ország tanítósága eleget hitelezett mindazoknak, akik ami sorsunkat intézik, akiknek kezébe le van téve minden nyomorúságunk! Azt hittük a közel múltban, hogyha nemzeti kormányunk lesz: a mi szívünk is megdobbanhat! Azt hittük, hogy ha Kossuth és Apponyi veszik kezükbe az ország kormányzását: nem lesz többé Magyarországon koldustanító! Azt hittük, hogy akikben egy egész ország, egy egész nemzet bizodalma összpontosul: azokban a tanítók sem csalódhatnak! Azt hittük, hogy ezen ideális gondolkodású emberek leikéhez nem férkőzhetik semmi hálátlanság! Azt hittük, hogy Apponyi és Kossuth nevével a tanítók „új korszak“-a is megnyílik s Messiásainkat üdvözölhetjük bennük! Azt hittük, hogy .... Eh! Ne bolondítsuk magunkat! Magyarország határán belül az egész világ fizetésemelést kapott. Végig az egész vonalon teljesültek a vágyak, enyhítve lettek a megélhetés nehéz körülményei, csak a tanítók lettek a sorból kirúgva! Vájjon miért?! Az Isten a megmondhatója! Csak a tanítói szíveket emészti tovább a keserűség! Csak a tanítói lelkekben csapkod még tovább és még jobban ^az elkeseredés^ lángja ! Egyedül csak mi lettünk továbbra is oda dobva a tűrhetetlen nyomornak! És miért?! Az Úristen a megmondhatója!! Miért kellett nekünk abból a törvénylisztából kimaradnunk, mely mindenkinek megadta a magáét, csak a mi szemünket szúrta ki ismét Ígérettel?! Miért feledkezett meg a tekintetes m. kir. Kormány ÉPPEN mi rólunk, a nemzet nyomorultjairól?! Miért nem lehetett volna épp így a tisztviselői karnak bármelyik más kategóriáját mellőzni?! Hiszen a közel múltban elegen kaptak fizetésjavítást, sőt többen kétszer is részesültek benne, miért nem lehetett volna ezek közül valamelyiket mellőzni? Tekintetes m. kir. Kormány! Hogy a tanítók méltó elkeseredése és a köztük napról-napra nagyobb mérveket öltő forrongás nem múló tünemény, fényesen igazolja ezt az abauji tanítók határozata, mely kimondja, hogy a tanítóságnak csatlakoznia kell a szocziálisták táborához! Ez^ az első lépés, amelyhez nem sok kell még, hogy mindnyájan ott legyünk a vörös zászló alatt! És ha a kormány tovább űzi velünk, tanítókkal az eddigi czudar játékot: csatlakozni fogunk egyetemlegesen a szocziálistákhoz! Megszüntetünk a magunk részéről minden társadalmi munkásságot, megvonjuk közreműködésünket minden oly társadalmi akcziótól, melynél a mi szereplésünkre is szükség van. Gyűléseinken soha semmi egyébről nem fog szó esni, csak nyomorúságunkról. S minden egyéb téren való szereplésünket beszüntetjük s visszavonulunk mindentől! Óva intjük tehát a kormányt, hogy: ne folytassa tovább azt a vakmerő, koczkázatos játékot, melylyel eddig a nyomorúság rabszolgáivá tudta tenni a tanítóságot, mert utóvégre mi is fel tudunk ám „ébredni“, s nem tudhatjuk, mi fog azután következni, ha majd a tanítóság ezreinek ajkairól fog menydörögni az új jelszó: — Éljen a szocziálizmus! Pálinkás Béla.
