Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-08-15 / 1. szám
14 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1906. augusztus 15. egyes tantárgyakat kívánnak hallgatni, de oklevelet nem kaphatnak. A rendes hallgatóktól gimnáziumi vagy főreáliskolai érettségit kívánnak. A rendes hallgatók 4 K beirási és 30 K (félévi) tandíjat fizetnek. Tandíjmentességet a földművelésügyi miniszter ad. A rendkívüli hallgatók félévenként és heti óránként 2 K tandíjat fizetnek. A tanfolyam 8 fél évig tart. A m. kir. festészeti mesteriskola, melynek czélja növendékeit a festőművészetben kiképezni, oly hat középiskolai osztályt végzett ifjakat vesz fel, a kiknek határozott tehetségük van a festői pályához, miért is a felvétetni szándékozók személyesen tartoznak a felvételhez megjelenni, mely alkalommal a már készített műveik bemutátásával tartoznak képességüket igazolni. Tehát legfőbb kivánalom „ tehetség. A tandíj 20, a beirási dij 4 korona. Erkölcsi nevelés. Az egyszerű gyermekmese a vadászt, vagy a katonát nevezi embernek. Hihetőleg azért, mert mind a kettő fegyvert használ s a fegyverrel való ügyes bánásmód olyan férfias tulajdon, mely fokozza az erélyt, fensőbbséget ad tulajdonosának. Regényíróink nem egyszer említik ezt a szót: ember', mint olyant, amelylyel megtisztelhetjük azt, aki érdemes reá. Különben amint közönségesen ismeretes, a regényirodalomnak éppen az az egyik czélja, hogy az élet változó és különböző körülményei közt élő embernek magatartását, tulajdonait bemutassa, hogy egy-egy nemes tulajdonnal biró embert, mint tanító-példát állítson elénk s hogy így jobbulásunkat segítse elő. E szerint a regény, ha tiszta és ép erkölcsi érzület vonul végig rajta, bizonyos életkorban nevelő hatással van reánk. Mert mi más a nevelés, mint magur.kat, vagy mást jobbá tenni s ha lehet annyira vezetni, hogy az egyén emberré váljék, vagy a mint Bethleni Hari Péter máramarosszigeti tanár 100 évvel ezelőtt mondta: „Az embernek arra kell törekedni, hogy emberséges legyen.“ A magunk nevelésének és a irtásokénak is ez a végczélja. De hát milyen erőkkel van felruházva az, aki a szó nemes értelmében ember?! Olyanokkal, a milyenek a nagy Socratest jellemezték. Egyszerűségben, észben, szívbeli jóságban kiváló. Olyannal, amilyen a legjelesebb nevelőt, Pestalozzit halhatatlanná tette. Egy szent czélt szolgált önfeláldozóan, érdek nélkül. Jutalmat alig kapott érte, ahelyett kigunyolták sokan. Vagy olyannal, amilyennel nevét a magyar nép szivébe és a világtörténelembe örökre beírta Kossuth Lajos. Szeplőtlen becsület, lángoló hazaszeretet, az emberiség szeretete, a nemzet boldoggá tételéért való küzdés. De a valódi emberek, kiket ezen értelemben nevezünk embereknek, igen sokan nem is történelmi alakok. Hány szűkebb körben élő ember van, aki nemes tulajdonaival életében egy egész nemzedéken meglátszó, mély erkölcsi barázdát ír és hagy maga után abban a környezetben, melyet a sors számára juttatott?! Ez az ember az, akit igazi embernek szoktunk nevezni. Egyeneslelkű, határozott, igazságszerető és igazságkereső tiszta jellem. Maga munkálkodik s másnak a munkásságát becsüli. A jó előrehaladását kívánja s másnak a boldogulását, ha módjában áll, elősegíti. Tartózkodó, szerény. A maga dolgaival nem hozakodik elő, talál tárgyat a megbeszélésre azonkívül is. Tetteinek nem a hiúság a vezetője és arra, hogy tapsosnak-e neki, vagy nem, semmit sem ad. Az az elve, hogy a jó, az igaz győzzön. Az a fenkölt érzés vezeti, melyet a jócselekedet után érezni megadatott az embernek. És ez nem önzés. Hatalmas, felemelő, megtisztító isteni erő ez, mely az emberiség haladását előbb viszi. Akinek lelkében ez az erő megvan, az nemcsak magáért, hanem embertársaiért is él még akkor is, ha szűk munkássági térre van szorítva, mert cselekedeteinek erejével a közjónak nagyban szolgál. Ilyen emberek mindig voltak és fognak is lenni mindenkor. Úgy tetszik mégis, mintha kevesebben volnának ma, mint régen. A köznapi életből ez a meggyőződés kezd élesen kialakulni. Talán csakugyan kihalóban van az igaz, a nemes jellemű emberek csoportja, vagy a napi küzdelemben fenséges egyszerű, pátriarchális alakjukat teljes nagyságukban nem látjuk meg . . . Igaz, természetükben van, hogy nem vegyülnek azok közé, akik könyökkel hódítanak tért maguknak, mert ők a becsületes munka igazi örömét keresik s munkásságuk becsében, önmagukban látják a haladást csupán. Pedig az ilyen jellemekre azzal a csoporttal szemben, mely napjainkban néhol már-már vezet s meglehetős egészségtelen felfogást teremt, nagy szükség van a tömegben. Az értelmes szülők és azok, akik a gyermekneveléssel akár hivatottságból, akár kenyérkereset- vagy kötelességből foglalkoznak, bizonyára nem egyszer gondoltak erre és gondoltak arra, mikép lehetne a nevelést oda vezetni, hogy a jó mélyebb gyökeret verjen a serdülő gyermeki szivekben, hogy a munkának nemesítő öröme jobban hasson rájuk, hogy a becsület legyen egyedüli vezetőjük? . . . S bizonyosan ismerik a megoldásának az eszközét is. Csupán a jó példa s szigorú de szeretet= teljes fegyelmezés lehet. A tanult, művelt szülőknek és a neveléssel foglalkozóknak éppen ezért az legyen a legfőbb gondjuk, hogy gyermekeik, tanítványaik jót lássanak tőlük, hogy a munkában, kötetesség teljesítésben, mások érdem- szerinti megítélésében, az emberséges érzületben, a becsületben helyes irányt adjanak a gyermekeknek és ifjaknak s mindezekben erőssé tegyék őket. Ehhez pedig az szükséges első sorban, hogy magunkat, amennyire lehet, azzal az ítélettel vizsgáljuk meg gyakran, amelylyel azok a kevesek szokták, akik saját érzésük, gondolatuk, cselekedetük iránt szigorúan, elfogulatlanul igazságosak tudnak lenni, akik „a delphii jósda föliratának: az ismerd meg magadat jelmondatnak megvalósítására“ napról-napra gondolnak. Ha a felnőtt, művelt emberek így foglalkoznának a maguk erkölcsi értékének a megítélésével, mélyítésével, tapasztalataik, életbölcsességük és tudásuk erősödnék s amellett családjuk fiatalabb tagjait az élőpélda vonzó hatalmával könnyen vihetnék előre a jónak, az igaznak, a becsületnek ösvényén. Ahhoz azonban, hogy ezt valaki megtegye, nagy lelkierő kell. Az az ember, aki ezt megteszi, éljen bár kissebb munkakörben s jelentéktelen társadalmi állásban, nem él hiába. Az, mint egy „élő tilalomfa“ áll a többi emberek között s mint az erénynek világító tornya életével int, oktat és javít. Az az ember, aki a maga tökéletesítéséhez megfelelő ilyen lelkierővel van megáldva, belsőleg tisztítja magát, úgy amint Pestalozzi kívánta akkor, mikor Niedererhez, tanító- és munkatársához írt levelében, ezen egyszerű hasonlatból álló szavakat alkalmazta: „Tisztítsuk ki a tál belsejét, s ne fáradozzunk külsőjének álfényéért.“ Ennél többet a jó haladásáért, gyermekeink és tanítványaink boldogulásáért magunknak sem kívánhatunk. Tegyük fel magunkban, hogy ilyen értelemben „kitisztítjuk a tál belsejét.“ Tegyük fel, hogy soha semmiben sem törekszünk a külső, a felületes hatásra, a látszatra, az álfényre. Az legyen a czélunk csak, hogy a szorgalmas munkának lassú, határozott eredményét bizonyítsuk, biztosítsuk, lássuk, s a munkásságnak, mely a becsületes életnek legbiztosabb alapja, híveket neveljünk és nyerjünk!! Ha ezt a művelt családok fentartói és a tanítással foglalkozók ilyen értelemben keresztül vinnék, 20 év alatt mennyire más lenne a magyar társadalom. Mennyire átalakulna az emberek érzésvilága. Az erkölcsi életnek tisztább
