Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-10-30 / 6. szám
4 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1906. október 30. Ember János, a tanítóknak’ez a legnagyobb ellensége azt indítványozta a bizottságban, hogy csak az igazgató- tanács tagjai szólalhassanak fel. Már most ítéljen az ország' tanítósága, hogy ki ez az ember!? Ádáz ellenségünk, mert kenyeret merészelünk kérni! Ez az ember kivenné a - a tanító szájából az utolsó falatot is! Vagy miért indítványozta, hogy csak az igazgatótanács tagjai szólhassanak ?! Azért, hogy a tanítók ne juthassanak szóhoz, és a nyomorúság rabszolgáinak vészes jajkiáltásait a torkunkra for- raszsza! Ki vele az ilyen árulókkal! Le vele! Abczug Ember János! Le vele!!! Mert ilyen hűtlen árulókra semmi szükségünk sincs! De le velük a czinkosokkal is! Kik j ezek?! A Trájtlerok, az Újváriak, Schön Józsefek, Minke | Bélák, a Józsák és a Kapyk! Ezek mind a mi ellenségeink, J akik — állítólag! — a tanítók bizalmából vannak ott, ahol vannak! Nem igaz! Hazugság! Ily emberek nem bírhatják 30 ezer tanító bizalmát, mint ahogy nem is bírják! Melyik tett valaha csak egy morzsányit is a tanítók érdekeiért? Egyik sem! És mégis Kozma azzal merészelt a gyűlésen dicsekedni, hogy nem kereste az elnöki állást, csupán a tanítók megnyilatkozott bizalma előtt hajolt meg. Ugyan nem mondaná meg ez az úr, hogy a tíz ujján kikerülne^ ezen — bizalmukat nyilvánító — tanítók névsora? És azután beszélt ez az úr valami alapszabályokról, jogvédő bizottságról, meg valami konviktusokról, hanem hogy bátran oda mert volna vágni az asztalra, hogy: kenyeret kérünk! Ehhez már nem volt elég lelkiereje ennek a nagy tanítóbarátnak! Sőt mikor Vargha János kisvárdai tanító fel akart szólalni, Kozma úr elővette basáskodó hatalmát s nem engedte Vargha Jánost felszólalni! Persze, mert Vargha is kenyeret akart kérni! Bartha Pál indítványát, aki szintén a tanítók anyagi érdekeiért szólt fel, elütötték! | Azután kijelentette az elnök, hogy minden útat felhasznál, j hogy a tanítók ügyét előbbre vigye. Mi azonban azt tanácsoljuk neki és társainak, hogy legelső sorban is azt az útat keressék fel, amely a lemondáshoz vezet! De ez az út a legrövidebb legyen! - A bizottság a Muhr-féle vendéglő asztalainál fejezte be tanácskozásait, ahol kivilágos kivirradtig sem jutott volna eszébe a „tanítók vezéreinek, hogy mig ők a fehér asztalok s pezsgőbor gyöngyei mellett a minisztert (vagy talán egymást) éltetik, széles e hazában 30 ezer tanító nyögi a nyomor szenvedéseit! Jól mondja a Népszava: „A kormány arczul csapja a tanítóságot . . . megta- j gadja tőle a tisztességes megélhetés minimumát: és a ! tanítóság képviselői sietnek kezet csókolni ennek a kormánynak!“ De mi nem ismerjük többé sem Kozma Lászlót, sem Ember Jánost, sem pedig az orsz. bizottságot! Mert ezek j valójában nem is képviselik, de nem is képviselhetik az j ország összes tanítóit. A történtek után kutyakötelességük lemondani, mert elárulták az ország tanítóságát, mert egy csapáson haladnak a kormánynyal, amelyről pedig tudjuk, 1 hogy a nyomorúság posványában akar minket megfojtani! Pusztuljanak hát a Kozma Lászlók! Pusztuljanak az Ember Jánosok! És pusztuljon mindenki, az egész vonalon, aki csak a kis ujját is ellenünk merészeli emelni! Le vele az ily kerékkötőkkel! Semmi szüksége sincs a tanítóságnak ily árulókra! Mert mi nem kegyelmet kérünk, amihez talpnyalás is jár, hanem követeljük a' mindennapi kenyerünket! Ha Kozma Lászlóék már jóllaktak, álljanak félre! A tanítóság között még mindig akadnak emberek, akik legalább is úgy megállják á helyükét, mint Kozma László, ha jobban nem! Mert'nekünk Vezetőkre van szükségünk, | de oly vezetőkre, akik a zászlót becsülettel meg is védelmezik s nem áhítoznak azért, hogy a miniszter úr előszobájának a kilincseit inégfóvhassák! Ménjeitek hát a Kozma Lászlók a czirkuszi mutatványaikkal bárhová,' de nekünk már elég volt a komédiából! To ti hiúi/i. \ Myilt levél flpponyi fllbert miniszter s a parlament figyelmébe. Úgy tudjuk, hogy gróf Apponyi Albert kultuszminiszter nemsokára beszédet fog tartani a képviselőházban. Mivel a Wekerle előterjesztette költségvetésből azt látjuk, hogy a miniszter ur nincs kellőképen tájékozva a hazai népoktatásiigy siralmas helyzetéről s a még siralmasabb tanítófizetésekről: szükségesnek tartjuk a közügy érdekében, hogy ez alábbiakat elmondjuk: Wekerle miniszterelnök előadása szerint 1907-től kezdve az állami tanítók 286.800 koronával fognak több fizetést huzni, mint jelenben. Vagyis átlag egy-egy állami tanítóra ötven korona fizetésemelés esik, lévén az állami tanítók száma ötezer. Ennyi az egész, amennyi jót a 30 ezer főnyi tanítóság anyagi helyzetének javítására fordít a kormány 1907-ben. Fejenként 50 korona! De csakis az állami tanítók részére. A többi 25 ezer tanító nem kap semmit, Csak ígéretet, hogy majd 1908-ban rendezik a fizetését. Es itt álljunk meg egy kis időre, mert ez fontos dátum hazánk népoktatásügyében, sőt egész kultúrtörténetünkben. A csaknem negyven év óta hitegetett, de mindig cserben hagyott tanítóságot most is elfeledték. Hazánk legjobb, legderekabb, leghazafiasabb intelligens elemét most is rútul cserben hagyták. Hogy ki volt ebben a főbűnös, nem tudjuk, de hogy a nagy hiba megtörtént, faktum. Mindenkinek juttattak valamit, csak a tanítóságnak nem. Mindenki kapott valamit, csak a tanító nem. Pedig senki sem szolgált úgy rá a fizetésemelésre, mint a tanító. Amikor a munkás, a vasutas sztrájkolt - holott ennek sokkal jobban ment dolga, mint a nemzet napszámosainak, akkor a tanító kitartott a nemzeti eszme mellett. Mikor ezrekben megrendült a hit, a hazafiaság, a tanító leküzdte fájdalmát s krisztusi alázattal tűrte sorsát, várván a föltámadást . . . Mikor népsegítésről, önkéntes népboldogító akczióról volt szó: akkor is a tanító járt elül. A Magyar Gazdaszövetség s más jótékony egyesület hivatalosan elismeri, hogy nincs testület, amely többet tett volna a közért, mint a tanítóság. 1905. márczius 25-ikéig 4981 különféle szövetkezet volt hazánkban, ma meghaladja az ötezret. E szövetkezetek alapításában legtöbbet a tanítóság munkálkodott. Sok tanító valóságos áldása községének. A pap, jegyző messze elmarad a tanító nemes buzgalma, akcziója mellett. A népkönyvtárak, az olvasó, ifjúsági egyesületek, a sokféle gazdasági, szocziális alkotások jobbára mind a tanítóság nevéhez fűződnek. S mi a jutalma? 800 korona fizetés. A négy fái között való, rettenetes test-leiket ölő szellemi mártiromságnak, a száz, százötven tanulóval való vesződségnek, mi a honoráriuma ? Lenézés, lekicsinylés s koldusbér. S miért ? Mert a tanító krisztusi alázattal tűrt és remélt. A krisztusi erényeknek pedig kínszenvedés a bére . . . így jutalmazta á tanítót 1868. óta a letűnt kormányok mindenike. Háromszáz forinttal nyomorította meg a nép tanítóját a magyar állam. A magyar kormány, amelynek a kiegyezés -után való első kultuszminisztere kijelentette, hogy csakis kényszerhelyzetből ad ilyen kevés fizetést a tanítónak. S mi történt 1906-ban? Rösteljük leírni, hogy az utókor meg ne bélyegezze a dicső XX. századot! Az történt, hogy 38 év múltán is csak 800 korona a tanító fizetése. ’ ’ * - ' f ■ >--
