Petrőczi Éva: Holt költők társaságában. A Puritanizmuskutató Intézet és a Medgyesi Pál Puritán Kiskönyvtár emlékére - Nemzet, egyház, művelődés 9. (Sárospatak, 2014)
Előszó
Előszó nnak, hogy legújabb, monografikus jellegű tanulmány- kötetemnek a Holt költők társaságában címet adtam, három oka is van. Az első: a Károli Gáspár Református Egyetemen töltött 18 év alatt, nem tudatos modellkö- vetésként, hanem legfeljebb spontán alkati hasonlóságunkból fakadóan én is az 1989-es világhírű film szabad lelkű Mr. Keatingjének szellemében igyekeztem tanítani. Vállalva a személyesség, a temperamentum, s különösen a költészet iránti elkötelezettség minden küzdelmét és kockázatát. Talán azzal a parányi módosítással, hogy számomra „holt költők” nem léteznek, csakis élők. A második ok: aligha véletlenül írta Szigeti Jenő 2002-es debütáló tanulmánykötetem, a Fél-szentek és fél-poéták kapcsán: „Petrőczi Éva... a puritánokkal társalog.” Szigeti tanár úr ráérzett szándékaim lényegére: arra, hogy egyik könyvemben sem akartam merev, zömében kora újkori viaszfigurákat (legyen az életem egyik szellemi vezetője, Medgyesi Pál, vagy az engem ifjúkorom óta magával ragadó Sir Philip Sidney) állítani Olvasóim elé, hanem hús-vér embereket (többnyire azóta is puritánokat!), akár verseket, akár prózát alkottak. Aki pedig csaknem két évtizedes tudományos termésembe beletekint, már eddig is időről-időre találkozhatott a régi magyar és angolszász poézist érintő tanulmányokkal, de ilyen arányban és tömörségben, mint ebben a mostani gyűjteményben, talán még soha. És itt jön a címválasztás harmadik oka. Köztudomású, hogy műfajaimat nem szoktam összezagyválni, tehát tudományos munkáimban költői énem legfeljebb egy-egy magyarul ez idáig ismeretlen angol nyelvű vers, olykor költői próza lefordításának erejéig kap teret. Erre is csak azért vállalkozom, mert a költészettel szemben állandóan növekvő elutasítás és idegenség a régi, ha úgy tetszik, a „holt költők”-kel szemben fokozottan is tapasztalható világjelenség. Másfelől: ugyan hogyan beszélhetnék a 17. századi George Wither és Thomas D’Urfey „pipa-dalainak” Paludi Perencünk- re gyakorolt hatásáról, anélkül, hogy szövegeiket magyarul is bemutatnám? Nem merülök itt ön-statisztikai részletekbe, az azonban tény, hogy e válogatás elsőrendű célja méltatlanul elfeledett, vagy éppen magukat a költészettől elhatárolni próbáló, a poézist legfeljebb a latin nyelv maszkjában vállaló szer-
