Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Bevezetés
hagyományozásának minden folyamatát, eljárását maximumra fokozza az ember; Isten hozzá lehajtó kegyelméhez maga is minél magasabbra akar emelkedni a retorika-poétika által megszerezhető értékinstanciák birtoklásával. E kettős folyamat szinte a neoplatonizmus descensiójához és ascecensiójához hasonlítható, amelyben a descensio az isteni nyelvi képességek alászállása, amelyben Isten önmagát az emberek számára is érthetően közli és kijelenti. Másfelől viszont olyan ascensio, amelyben az ember nyelvi- beszédművészeti, szellemi képességei által a lehető legteljesebben sajátíthatja el a korábbi korok kulturális javait, amelyek folyamatos emelkedést biztosítanak számára. E kettős irányú folyamat részei egymást nem kioltani akarják, vagy gyengíteni, hanem éppen összegeződnek; a keresztény antropológia és az antikreneszánsz művészetelméleti rendszer itt harmóniában egyesül: az isteni és emberi szó a legtökéletesebben érti egymást és értelmezi a világot. Christophorus Cornerus 1564-es frankfurti zsoltároskönyvének előszava nagyon fontos elvi megállapításokat tartalmaz. Jól kirajzolódik benne a törekvés, amely a zsoltárokat az emberi és isteni szó kettős meghatározottságában értelmezi. Az emberi szó jelentéspotenciálját a retorikából és poétikából eredezteti, ezért kap nagy szerepet a beszédművészeti eszköztár, amely az esztétikai érték egyik teremtője. A Szentírásban megszólaló szó ugyanakkor az isteni és emberi szó kettősségét valósítja meg, amely azonban az ember számára is hozzáférhető lett. Ezért mondja Cornerus: „Most bőségesen közöttünk lakozik az Isten szava, az összes bölcsességgel és veszedelem, kockázat nélkül tanulhatjuk és taníthatjuk. Teljes szívből könyörögjünk pedig az Úrhoz, hogy tanítson minket, az ő megismerésének a világosságát szítsa föl bennünk... ő legyen őrzője és megtartója a saját szavának, hogy semmi emberi igyekezet és szorgalom ne fékezhesse és tartóztassa.” A zsoltárokban azonban nemcsak az esztétikai érték nyilvánvaló, mindez mit sem érne az üdvértéket (Heilwert) kifejező isteni szó nélkül. Ezért múlja felül a zsoltárköltő Dávid király akár Horatiust, vagy Pindaroszt. „így a szent zsoltárok legyenek mintegy tárházai mindazoknak a dolgoknak és például szolgáljanak a szónoklatok minden genusai számára... Nékem, az ékesszólást tanulmányozó számára a leggyönyörűségesebb alkalom volt az én hallgatóimat tanítani, amennyire a Szentlélek - amelyet a zsoltárok igazi szerzőjeként ismerünk - azokban kiválóan, szeretett, kedves férfiak közvetítésével Isten által lett retorizálva, mert semmi sem lesz és nincs a rétorok szabályrendszerében, amelyeknek a zsoltárokból származó számos ragyogó példáját, a legdicsőbb művészet használatára javasolni ne lehetne. Mert ami az inventiók szempontját illeti, vannak olyan zsoltárok, mintha az epigrammákra vagy kiváló ódákra hasonlítanának, és sok közülük a genus deliberativumhoz vagy demonstrativumhoz tartozna, sokan a didascalicum formájához, néhányan azonban a genus iudicialehoz. ...Nem hiányzanak a zsoltárokból a narratiók, occupatiók, sok amplificatio szükséges, collatio, similitudo, imago, hypotyposis, antithesis, exemplum, ratiocinatio, prosopopeia. Ezekben az ékesszólásnak nem kisebb az értelme és szerepe, mint más beszédművészeti alkotásokban. Mondani sem kell, hogy a trópusok és az allegóriák az egyes zsoltárokban sem hiányozhatnak, mert a figurák és a díszítettség a beszédnek és a kifejezéseknek 9
