Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A Balassi-kánon első változata - Az 1595-ös bártfai antológia
az egyetlen versben válik vele azonos súlyúvá, vagy talán még fölébe is emelkedik értékeinek oly arányos gazdagságával. Ezért választotta Rimay Epicédiuma megírásakor szinte az egész mű argumentumának a latin nyelvű epigrammát és annak a magyar átdolgozását, hiszen annak értékrendjéből, látásmódjából a versciklus egyik paradigmája levezethető. Az epigramma azonban egyáltalán nem beszél Bálint haláláról, istenek közé kerülésének lehetőségét kedvezően ítéli meg, szinte természetes folyománya korábbi létének: az inkább jutalom, mintsem mártírium, áldozat; nem is szenvedésen keresztül vezet oda az út, hiszen a halhatatlanok akarják magukhoz emelni a halandót, alkotói tehetsége által kerülhet az istenek közé, ennek révén következik be apoteózisa. (A kötet többi versében is megjelenik olykor a lélek égbe emelkedése, amely a hírnév evilági jutalmának elnyerésével jár, ennek forrása azonban legtöbbször a fegyveres, katonai erények heroikus mértékű birtoklása.) Látásmódja sterilen antik, nyoma sincs benne a keresztényi értékrendnek. A bártfai kötet szinkretikus szerkezetében talán ez a vers kötődik legjobban - és kizárólag - az antikvitás paradigmájához, egyben antropológiai értékpolaritásának - ebben az irányban - egyik végpontja. A következő vers ugyancsak Bálintra emlékezik; képességei hasonlóak az előbbihez: műveltség, híres alkotóerő, katonai bátorság, hőslelkűség, életét hazájáért (pro patria) áldozta. Mudronius András De incerta morte című verse hasonlóképpen Bálint erényeinek számbavétele, itt is mitológiai személyek alkotják a párhuzamot: Herculeshez fogható vitézi kiválóságában, aki sok fegyveres győzelmet aratott, rettenthetetlen és elszánt volt. Ezért kaphat örök hírnevet, a hír csak a földi életben rövid és múlandó. A vak végzet, a párkák szeszélye olthatta ki dicső életét, emberi erő erre képtelen volt. Felbukkan a funeratiós irodalom gyakori toposza, amely a múlandóság legyőzhetetlenségét bizonyítja: hová lettek a leghatalmasabbak is, csillogó síremlékeikkel, mérhetetlen földi javaikkal: ubi sunt? Itt Croesus példája mutatja a vanitatum vanitas örök igazságát. A 9-10. disztichon Leonhardus Mokoschinus műve, az első kronosztichonba rejti Balassi Ferenc halálának időpontját. A következő Bálint epitaphiuma; alcíme hangoztatja, hogy Bálint kegyesen, keresztény hitben halt meg. Ezt azért érdemes megjegyezni, mert a kötetben Bálint pietásos kegyessége alig kap hangot. Folytatja a mitológiai párhuzamok alkalmazását: Mars kezét, Janus fejét, Hercules végtagjait, Odüsszeusz szívét, Perszeusz termetét viselte Bálint, hogy a halálnál az élet dicsősége nagyobb lehessen; a szülőföldért akart a katona meghalni: Pro patrio voluit miles obire solo. Az utolsó gondolat igen fontos újdonságot tartalmaz, hiszen az Epicédi- umban Bálint a mártíriumot keresi, amelynek döntő eleme a hazáért vállalt legsúlyosabb áldozathozatal. Ennek nem a hírnév-, dicsőségszerzés a meghatározó oka, jutalma sem annak elnyerése. Ez pedig nem a katonai sikerek függvénye, hanem lelki és erkölcsi vállalás működteti, amely a Gondviselés által néki kijelölt hivatástudatból táplálkozik. E fegyveres harc áldozata már nem az evilági győzelem esélyét helyezi kilátásba. A humanista változatban a hősi, katonai erényekkel végzett cselekvés irányultsága evilági volt: patria, gens, gloria, fama, laus. A mártíromság eredendően számol az erők egyenlőtlenségével, az ellenfél túlerejével s a magunk halálra szántságával, föláldozásával. A mártíriumnak ez nem 90
