Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Bevezetés
A kötet legtöbb írásának van egy mélyen fekvő, alapvető j ellemzője, amely az isteni és emberi szó teológiai-filozófiai, művészetelméleti, antropológiai és szöveg elméleti, beszédművészeti összefüggését érzékeli és ennek a dús szövedékét vizsgálja, értelmezi. Ez a mély összefüggés a reformáció századában - és még a következő században is - kultúratudományi alapvetésnek is nevezhető, amely horizontálisan és vertikálisan átjárja a korszak művészetelméleti rendszereit, kiváltképpen a beszédművészettel megalkotott liturgikus-homiletikai-retorikai- poétikai jellegű szövegeket. Ez a konstrukció a 16. századtól hatékony és átfogó volt a 18. század utolsó negyedéig, a magyar protestantizmus nyelvszemlélete, beszédművészeti állásfoglalásai, liturgikus, homiletikai eljárásai ezt széles körben bizonyítják. Az emberi szó jelentéspotenciálját az ókor és reneszánsz retorikai-beszédművészeti arzenálja szolgáltatja, értelmezi a reformáció számára. Ezt nagyon sokan nagyon sokféleképpen kifejezték és alkalmazták, erre legjobb példákat a retorikatörténeti praeceptum művekben találunk. Célszerű ezért, ha a retorikát Klaus Dockhorn alapján értelmezzük, miszerint: „Nem túlzás azt mondani, hogy a német protestantizmus a retorikát, mint világnézetet és antropológiát választotta. A retorika a szó legteljesebb értelmében egy világnézet, egy világnézet sajátos ismeretelmélettel, sajátos morállal és mindenekelőtt sajátos antropológiával. (Die Rhetorik eine Weltanschauung in vollsten Sinne des Wortes ist, eine Weltanschauung mit eigener Erkentnisstheorie, eigener Moral und vor allem eigener Anthropologie.)” Bartholomeus Westhemer 1528-ban írja: .Azután ugyanis az ember szája kezdte a beszédet a retorika módszereivel, alakzataival, mint csillagocskákkal, virágokkal és ragyogó színekkel felékesíteni és tarkítani; az isteni kegyesség is - amely mindenütt a szülőkhöz hasonlóan hozzánk gügyög, nyelvünkön szól - ide aláereszkedett, hogy ő maga hozzánk beszélve, közönséges, elteijedt beszédmódunkat és szónoki alakzatainkat használja.” Melanchthon haragos iróniával mondja postilláskötetében: „Szamarak azok, akik azt hiszik, hogy a prófétai könyvek az ékesszólás erényének híján lennének; mégha a változatok vagy magyarázatok el is tértek egykor a grammatikától, mégis az eredeti forrásokban édes és rendkívüli erényekkel megáldott retorikai kiválóság van. Mert ne gondoljuk azt, hogy a Szentlélek gyönyörködne a barbár műveletlenségben, mivel sokak együgyű ítélete ez! Hiszen az Egyház maga az isteni beszéd grammatikája, köteles befogadni és megérteni Istentől a beszéd tudományát és megőrizni annak a sajátosságait.” (Ecclesia est Grammatica sermonis divini...) David Chytraeus szerint (1567) a nyelvi-retorikai képességek Isten ajándékaiként jelennek meg, az isteni szó válik emberi szóvá. Tulajdonképpen isteni képességek birtokosa lesz részben az ember, amelyek eszközt adnak néki a tökéletesebb istenismerethez is. Úgy bővülnek emberi képességei, hogy azok Istenhez való visszatalálásának tökéletesedő instrumentumaivá válnak. Az isteni-emberi képességek összeolvadásának, elkülöníthetetlenségének sajátos folyamatát szemlélhetjük; az ember magára öltheti teremtményként az isteni attribútumok növekvő körét, amely képesség azonban nem azonos a reneszánsz deifikációs ambíciójával. A kapott ajándék azonban csak úgy birtokolható igazán és megérdemelten, ha a kultúra elsajátításának és alkotásának, 8
