Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A fogalmi szint alatti jelentések szerepe a reformáció korának retorikáiban
Afer (Afrus) hasonló munkájának részlete zárja a bemutatót. Buzinkai Mihály (Institutionum rhetoricarum libri duo, 1658) az alakzatok tárgyalásánál foglalkozik az euphonikusság kérdésével, vagyis a hangszimbolikával: milyen jelentésük lehet az egymást követő hangoknak, hangcsoportoknak, hogyan térnek el egymástól a magán- és mássalhangzók. Buzinkai kilenc lapnyi teljedelemben foglalja össze az euphonikusságra vonatkozó tudnivalókat. Először az elvi általánosságokat fogalmazza meg, majd külön ismerteti egyenként a magánhangzók, utána a mássalhangzók euphonikus sajátosságait, végül a szótagalkotásban játszott szerepét vizsgálja. A jelenséget a színházból vett példához hasonlítja: ahogyan a színészeket díszítik öltözetük és gesztusaik, taglejtéseik, ugyanúgy használják a rétorok a hangok retorikai alakzatait (Schematis et Figurae voces). Mert ahogyan a színészek, valamely szerep előadói azoknak a személyiségeknek és érzelmeknek a megtartására, amelyeket meg kell jeleníteniük, változatossággal, különböző alkatot öltenek magukra, változatos gesztusokat használnak; úgy van a szónoklat is, azokat a dolgokat, amelyekről éppen szó van, különbözőséggel, eltérő alakzatokkal éppen úgy színes öltözettel felöltöztetik és mintegy különböző gesztusokkal megelevenítik.22 Ezt követően sorra veszi a magán- és mássalhangzókat, és ismerteti mindegyik tulajdonságát, milyen érzelmeket társíthatunk azokhoz. Az indoklás és a fölsorolt példák erősen támaszkodnak a Sturm-Ramus-Keckermann hagyományra.23 Amint változik a reformáció retorikáinak tudományelméleti pozíciója a 16-17. század fordulóján (írásmagyarázó szerep, kommunikációs funkciók módosulása), úgy lazul a koherens retorikai szisztéma elemeinek, alrendszereinek összetartozása. A fogalmi szint alatti jelentésnek mindeddig megvolt a maga rögzített szerepe (noha soha nem volt a szisztéma meghatározó eleme), ezt a rendszer még őrzi a 17. század első felében is, és olyan jelentős eredményei jelennek meg, mint a holland Johannes Vossius hatalmas monográfiái. Az elmondottak azonban nagyon is valószínűsítik, hogy az eufonikusság igényét, szabályait, eljárásait nem csak a latin nyelvű retorikák-poétikák ismerték jól és alkalmazták széles körben, hanem tudatos használatával számolhatunk a retorikai és poétikai elveket működtető anyanyelvű szövegekben is, különösen a költészetben. Erre már korábban rámutatott Balassi Bálint esetében Komlovszki Tibor, bár nem jelölte meg a korszakban érvényesített teoretikus hátteret, noha a leírt, bemutatott és értelmezett eljárások biztosan az eufonikusság sajátosságai.24 22 BUZINKAI Mihály, Institutionum Rhetoricarum Libri Duo, Sárospatak, Rosnyai János, 1658. (RMKII, 908), 58-59: „Schematis et Figurae voces, dicuntur proprie de histrinorum amictu, ac gestibus, e theatris igitur videntur traductae in Scholas Rhetorum. Nam, ut in illis histriones, sive actores scenici, pro personarum, quas sustinent; et affectuum, qui representari debent, varietate, varios induebant habitus, variosque agebant gestus: ita et oratio, pro rerum, de quibus agitur, diversitate, schematibus diversis, tanquam colorato amictu vestitur, ac quasi gestibus diversis animatur.” 23 Petrus RAMUS Scholae Grammaticae, Parisiis, apud Andreám Wechelum, 1559, cimű műve a 17— 69. lapon (In Cap. I. De Uteris) alapvetően hangtan, amely nagy terjedelmű hangszimbolikai részeket tartalmaz. 1564-es párizsi kiadású Libri duo de veris sonis literarum et syllabarum...című művének első fejezete az előzőhöz hasonló: In primum Grammaticae caput de sonis literarum. 24 Vö. KOMLOVSZKI Tibor, A Balassi-vers karaktere (Tanulmányok), Budapest, Balassi Kiadó, 1992. 76
