Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

A zsoltárköltészet változatai Ambrosius Lobwasser műveiben

vinizmushoz csatlakozó német területeken csakhamar elterjedt és meghatározóvá vált. Schede Melissus becsvágyó művének nem volt új kiadása. Fordítása annál inkább volt gyakorlati darabja egy tudós humanistának, aki megteremtett egy szekularizálódó zsoltárfordítást, ami semmi esetre sem szolgálta a kálvini szellemiséget. Nem a rés, hanem a verba voltak fontosak; a Gotteswort helyett a Menschenwort nyert egyre nagyobb teret.11 Ismeretes, hogy olyan poétikai-metri- kai-nyelv-szemléleti elveket érvényesített művében, amelyek ugyan a Kunstdichtung kategóriájában nagyra értékelhetőnek mondhatók, azonban a Gemeindelied szempontjainak aligha felelhettek meg. A liturgikus funkciókat és alkalmasságot ezek az eljárások azonban jelentős részben kioltották, vagy a befogadók egy jelentős része számára hozzáférhetetlenné tették, jóllehet alkotója szándéka zsoltárát- költéseit a legszélesebb körű gyülekezeti éneknek szánta.12 A német nyelvű folytatás el is maradt, Melissus latin nyelvű zsoltárköltő lett a továbbiakban, amely azonban már sokkal inkább a korszak virágzó neolatin költészetének lett a része, kilépett a gyülekezeti felhasználhatóság köréből. (Nem is véletlen, hogy ezeket a zsoltárparafrázisokat kitiltották a pfalzi istentiszteletekről és liturgikus alkalmakról.) Sértettségében aztán gunyoros megjegyzéseket írt az ő pozícióját megrendítő Lobwasser zsoltároskönyvéről és szerzőjéről, annak diadalmenetéről. Ezt a véleményét kortársai közül többen is osztották. Egyik kötetének címe Meleta- mata pia, illetve Psalmi aliquot. A meletemata szó jelentése (mézédes) alkalmat adott saját tehetségének és Lobwasser tehetségtelenségének a szembeállítására, amelyet a Lob-wasser (víz) szó német jelentésére alapozott: „Lobwasserus corrumpit in singulis paragraphis ultimos versus et melódiám depravat, caesuras negligit, et heic alibi passim. In illius versioné omnia sunt valde aquea, sive potius aquosa. Sic enim iudicat noster senatus ecclesiasticus. Idque dixerunt me audiente.” Különösen az utolsó előtti mondat fejez ki sértettséget és metsző gúnyt, azonban ez már nem Lobwasserre, hanem az őt kanonizáló pfalzi egyházra vonatkozik, aminek véleményével szembeállítja „a mi egyházi szenátusunk ítéletét”, ami alkotói önbecsülésének ítélőszéke! Humanista költőbarátai közül hasonló - Lobwassert elmarasztaló - epigrammát írt erről Carl Utenhove In P. Melisi et A. Lobwasseri Aenydrii psalmos. Ad Thomam Redigerum Silesium című versében.13 Lobwasser elfogadottsága korántsem tekinthető egyöntetűnek, több ellen- vélemény is napvilágot látott, bár jelentőségük, súlyuk eltörpül a hihetetlen gyors és erőteljes kanonizáció dinamikája mellett. Az külön izgalmas kérdés lehet, hogy ez a polémia a német zsoltárköltészet mely áramlatait, himnológiai, poétikai képviselőit, egyházpolitikai, konfesszionális áramlatait jellemzi. A vita nemcsak a

11 Ralf Georg CZAPLA, Transformationen des Psalters im Spannungsfeld von gemeinschaftlicher Adoration und individueller Meditation Paul Schedes Psalmen Davids und Psalmi aliquot, in Der Genfer Psalter...2004,195-215.

12 Egyebek mellett fesztelenül alkalmazta zsoltárszövegek esetében is az akrosztichon artisztikus eljárását, amint a kötet előtt álló latin ajánlóversek is éltek ezzel a módszerrel. Költői szereptudata is nehezen volt illeszthető a zsoltárköltők hagyományrendszerébe, magát és művét Pindaroszhoz foghatónak tekintette. A német zsoltárköltészet történetében ezzel az addig általában érvényesülő egyensúlyi helyzet az isteni és emberi szó között, határozottan felbillenni látszott az emberi szó javára.

13 CZAPLA, 2004, 208.

327