Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
eloquentia összefüggő hatóokai, amelyek bennünk a beszédművészet képességét, tehetségét létrehozzák; öt van ezekből. I. A természet, vagy a tehetség meglehetős ereje, hogy valami bőséges elmésséggel, gazdagsággal a retorikai inventióban és a szövegmagyarázatban befolyása legyen. II. Tan, vagy a bölcsesség, avagy megismerése azoknak a tudományoknak, amelyekben a dolgoknak - amelyekről beszélünk - a tudása összekapcsolódik. III. Segítsék az ékesszóló embereknek az összegyűjtött iratokban és disputációkban a megértést. IV. A gyakorlás. V. Az utánzás. Az egyházban ehhez az öt okhoz hozzájárul még a Filius Dei, amelyik Xóyóq beszéde, ékesszólása, kifejezése és szónoka az örökkévaló Atyának és Szent- léleknek, ahogyan az írva vagyon a Máté lo-ben: Ne ti legyetek, akik beszélnek, hanem a Szentlélek néktek, aki bennetek vagyon.”30 30 David CHYTRAEUS, Praecepta Rhetoricae inventionis, illustrata multis et utilibus exemplis ex Sacra Scriptura, et Cicerone sumtis, Witebergae, 1567, A4/v: „Deus condidit homines... Ideo in mentes humanas sparsit radios suae lucis, quibus ipsum agnoscamus.... Addidit etiam Linguam et Orationem, qua tanquam lumine, nostrarum mentium cogitationes, aliis cernendas perspicue ostendamus. Hoc lumen naturae, monstrans viam et ordinem res recte cognoscandi, vere dijudicandi, et perspicue explicandi, vocatur Dialectica et Rhetorica. Quemadmodum saepe videmus homines ingeniosos, expertes literarum, naturae beneficio, recte res multas explicare, vera argumenta texere, alia ex aliis ratiocinari, diserte animi sensa exponere, et opera artificium similia exhibere. Cum autem in plerisque hominibus hoc naturae lumen obscurum sit, et ipsi etiam ingeniosi sine arte saepe aberrent, et causas certitudinis suarum actionum non teneant: Deus immenso beneficio Heroica ingenia excitavit, quae divinitus monstratam artem Rhetoricam composuerunt, et propagarunt, quae et excellentia ingenia regit, et intra metas coercet, ne aberrent, et mediocria ingenia erudit, et in iudicando, in dicendo et scribendo adiuvat. Ideo vere in Platone dicitur: Dialecticam et Rhetoricam Dei donum esse, et quidem igniculum esse, quem Prometheus secum de coelo attulit, quo significat radios divinae lucis, sparsas in nostras mentas, ut sint initia et normae caeterarum artium, quae, ... fontes sunt omnium in vita bonorum. Alibi Plato inquit, vestigia Dei in hoc arte conspici, et in Epinomide iubet gratam de Deo famam in artibus sparsam, diligenter a discentibus inquiri. Ostendunt enim artes lumen quoddam divinitus naturae insitum esse, quo vita regatur, ut Deo obediat... Cicero scribit, de oratore splendidissime, flexanima atq. omnium regina rerum est, quae voluntates inclinat populorum et gentium, easque quo vult impellit, unde autem vult deducit, quae populi motus, iudicum religiones, Senatus gravitatem convertit... Ad hanc excellentem vim et perfectam Eloquentiam, etsi pauci quidam propius accesserunt ut Cicero, Perides, Demosthenes, et aliqui Oratores in Ecclesia Dei, Paulus, Basilius, Lutherus, tamen cum ipse Cicero dicit, se disertos vidisse nonnullos; eloquentem vero neminem: nemo nostrum, praesertim in tanta ignavia, divinam illam dicendi, facultatem sperare potest... Sed tamen valde prodest retinere hanc Formam loquendi, quod Eloquentia sit magna et excellens Virtus, pertinens ad 2. 3. et 8. Praeceptum Decalogi, et sit habitus, inclinans voluntatem et regens linguam, ut vera, recta, DEO GRATA, et hominibus salutaria dicat... Causa efficiens seu Autor primus artis dicendi est Deus, qui et radios suae lucis mentibus indidit, et linguam hominibus attribuit, ut alii alios veram doctrinam de Deo et aliis rebus, recte, ordine et perspicue docere possint. Caussae efficientes Eloquentiae propinquae, quae in nobis efficiunt facultatem dicendi, quinque sunt. I. Natura, seu vis ingenii mediocris, quod acumine aliquo in inveniendo et ubertate in explicando valeat. II. Doctrina seu sapientia, seu cognitio earum artium, in quibus rerum, de quibus dicendum est, scientia continentur. Etenim, ut Cicero ait, ex rerum cognitione efflorescat et redundet oportet ratio, quae, nisi res subest ab Oratore percepta et cognita, linguae volubilitas, non eloquentia existimanda est. Hic similes sententiae Ciceronis et aliorum ab Adolescentibus ediscantur, quibus commonefacti nequoq in hanc stultam opinionem iudicant, ut existiment, Eloquentia esse facultatem multa verba faciendi de rebus non intellectis, ut multi eos valde eloquentes Theologos existimant, qui luxurie quadam orationis auditores tenere possunt, cum tamen nullam partem doctrinae coelestis solide et nervose explicent... III. Causa. Adiuvant in legendis hominum eloquentium scriptis et disputationibus... intelligere. IV. Causa. Exercitatio. V. Causa. Imitatio. In Ecclesia ad has quinque causas accedit Filius Dei, qui est Xayóg et Orator aeterni Patris et Spiritus Sanctus, sicut scriptum est Matth. 10. Non vos estis qui loquimini, 28
