Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
a széptudományokban járatlanok.12 A Hésziodosz műveinek kiadásához írott előszó (In Hesiodum Praefatio, 1526) felteszi azt a kérdést, hogyan lehet mindez (ui. Hésziodosz kiadása) javára a kegyesség megtanulásának? Igaz, hogy a Szentlélek teremti meg a szent nyelvet, azonban a szent iratok nyelvének megismeréséhez szükség van a görög nyelvre, továbbá hogy a nyelvről helyesebben ítéljünk és a vallási tanításokat értelmezhessük és magyarázhassuk. Elkülöníti ugyan az isteni és emberi szó fogalmát, azonban a kettő kompetenciáját nem egymással szembenállónak tekinti, éppen az emberi szó minél teljesebb birtoklása teremthet lehetőséget az isteni szó megértésére, a hozzá való emelkedés ezáltal lehetséges.13 1549-ben Melanchthon respondense volt Vitus Winshemius, aki nyilván mestere gondolatmenetét szólaltatta meg Oratio de linguae Graecae című értekezésében, ezért azt Melanchthonénak tekinthetjük. A szerző szerint a Sátán pusztítása fenyegeti az igaz tanok elsajátítását, iskoláit egyaránt. Azt egyenesen az üdvösség kapujának (porta salutis) nevezi, hogy a tiszta tanítást és igazi kegyességet a széptudományok elsajátításán keresztül remélhetjük, így bűneink is jobban megbocsáttatnak, ennek révén még - nem kétséges - a háborúskodó világ is elnyerheti a békét és nyugalmat. „Isten prófétákat és apostolokat küldött az emberek közé, a tanok hírvivőit és megbízottjait. Utóbb pünkösd alkalmával a különböző nyelveken való szólás képességét adta az Úr, amellyel hirdethették az igaz tanításokat. A szétosztatott nyelvek csodájában a Szentlélek önnön kiválóságát is szétosztotta, Istennek ezzel jelezve, az emberek között milyen Egyház és milyen királyság egyesül, természetesen a tanításon keresztül, amelyeknek előmozdítója a nyelv legyen a jövőben. Amint a zsidó nép eltántorodott Isten kegyelmétől, nyelvének jelentőségét is megvonta tőle az Úr, és helyette a görögöt tette a továbbiakban a kijelentés hordozójává. Ezért mondhatjuk: Mennyire édes, sőt mekkora boldogság tolmács nélkül beszélni az Isten fiával, az evangélistákkal és az apostolokkal, magával szent Pál apostollal és igaz szavaikat élőben hallani és visszaadni?“Rajongó lelkesedése odáig ragadja, hogy szerinte minden élő léleknek meg kellene tanulnia ezért görögül.“ Mennél inkább kötelez minket serkenteni az örök üdvösségnek és boldogságnak a gondozására, hogy minden nyelv közül a legédesebbet és valamint a legszebb művészetek tanítóját, úgy különösen valójában az égi tanításnak a követőjét, hirdetőjét, és az örök üdvösségnek és annyi isteni jótéteménynek közvetítőnőjét elfogadjuk. Ez a nyelv ugyanis már 12 CR. XI., Halis Saxonum, 1843.106: „Neque enim dubium est, quin divinitus hoc tempore restitutae sint litterae, ut in repurganda ecclesiastica doctrina recte pios adiuvarent. Itaque haud scio, an ulli religionem gravius laedant, quam qui in literas passim inter imperitos, non aliam ob culpam, quam quia non didicerunt, debacchantur. Idque hoc molestius et bonis viris, quia sanctissimum nomen Christi suo furori praetexunt. Valeant isti, quando morosiores sunt, quam ut patiantur se reprehendi. Vos interea officium vestrum facite, et pergite bonas literas sedulo discere, quae cum ad religionem conservandam, nonnihil, momenti habeant, Christo gratissimum officium facietis, si strenue eas propugnaveritis.” 13 CR. XI., 111: „Quaerat aliquis, quid haec tota ratio discendi ad pietatem conducat? Est in promptu quid respondeam, ad immutandam mentem, imbuendaque religione nihil conducit, nam id efficit coelestis Spiritus par sacrum sermonem, sed ad cognoscendum sermonem sacrarum literarum, graecis literis opus est: deinde ut de sermone rectius iudicemus, et ut dogmata religionis enarrare et explicare, quoties poscit hoc publicus usus, possimus, varie subiugendum est ingenium, et omnibus disciplinis excolendum...” 19