Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
CICERO ÉS/VAGY KRISZTUS? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája í. Rotterdami Erasmus Ciceronianus című művének előszavában olvashatjuk: „Mostanában új szektát kezdenek alapítani, magukat ciceroniánusnak nevezik, türelmetlen dölyfösséggel elutasítanak minden írást, amelyek Cicero ízlésének nem felelnek meg, az ifjúságot minden más írónak az olvasásától visszatartják, az egyetlen Cicero babonás utánzására hajszolják.... A tudományoknak micsoda teljes pusztulása ez, ha csupán az egyetlen Cicerót lehetne olvasni és tanulmányozni, vagy imitálni? Észreveszi pedig más is, aki a tudomány ügyeiben fáradozik, kétségtelenül, hogy Krisztuskövető helyett visszatérünk a pogányságba; én pedig semmit sem tartok fontosabbnak megtenni, hogy amint lehet, a tudományok Krisztus és az Úristen dicsőségét minékünk a beszéd bőségével, ragyogásával, szépségével hirdessék és magasztalják, amivel M. Tullius a profán dolgokról szokott beszélni. Veszedelmesnek látom, hogy az ékesszólás tudományát elsajátítani készülőket Cicero utánzásától elriasszam, ugyanis mi az, ami ennél gyalázatosabb? de úgy magyarázzam, mi módon válna lehetségessé, hogy valóban Cicerót fejtsük ki és annak a férfiúnak a legnagyobb ékesszóló képességét a keresztény kegyességgel kapcsoljuk össze.” (et summam illius viri facundiam cum Christiana pietate copulemus.)1 A tanulmányom címében szereplő kérdést Erasmus fogalmazta meg drámaian, amikor kimondta a keresztény humanizmus kényes egyensúlyát, amelyben az egyik meghatározó elem antropológiai, a másik művészetelméleti tartalmú. Annak kockázatára figyelmeztet, hogy az antik - majd a reneszánszban megújított - művészetelméleti tanrendszerek milyen mértékben veszélyeztethetik a keresztény antropológiai rendszert, illetve azt vizsgálja, hogy e kettő között milyen bonyolult korreláció teremthető meg. Mindezt már természetesen az itáliai reneszánsz legtöbb tanulságának ismeretében vizsgálja Erasmus. Dilemmája és óvatos bizakodása természetesen még inkább napirenden marad és 1 Ahol más fordító nincs feltüntetve, az idegen nyelvű szövegeket saját fordításomban adom. „Multorum enim partim ignavia, partim sinistris moribus sit, ut bonae litterae, quae sat feliciter caeperant efflorescere, jam passim vergant ad interitum, et quasi sit hoc parum, extitere pridem, qui nobis veluti novam sectam moliuntur invehere: Ciceronianos sese vocant, intolerabili supercilio reijcientes omnium scripta, quae Ciceronis lineamenta non referunt: & adolescentiam a caeterorum scriptorum lectione deterritam, ad unius M. Tullij superstitiosam aemulationem adigunt, quum nulli minus exprimant Ciceronem quam ipsi, qui se huius tituli sumo molestissime venditant jactitantque. Quanta vero studiorum pernicies, si persuasum fuerit neminem praeter unum M. Tullium vele legendum esse, vel imitandum? Subolet autem, et aliud huius nominis praetextu geri, nimirum ut pro Christianis reddamur Pagani, quum ego nihil prius agendum existimem, quam ut bonae litterae, Christi domini Deique nostri gloriam, ea sermonis copia, splendore, nitorque praedicent, quo M. Tullius de rebus prophanis dicere solitus est et animadverto juvenes aliquot, quos nobis remittit Italia, praecipue Roma, nonnihil afflatos hoc affectu. Visus itaque sum mihi rem facturus nec inutilem ad pietatem, et studiis adoles- centiae conducibilem, si lucubratiunculam unam huic rei darem, non ut eloquentiae candidatos a Ciceronis imitatione deterream : quid enim infanius? sed ut ostendam, quo pacto fieri posset, ut vere Ciceronem exprimamus, et summam illius viri facundiam cum Christiana pietate copulemus.” 15
