Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
II. Ikonográfia és kulturális emlékezet Melanchthon paeonjai és magyarjai - adalékok a magyar protestantizmus történelmi identitásának alakulásához
önértelmezésük is igazodni kívánt ugyanennek a környezetnek a látásmódjához. Azonban az is bizonyos, hogy a wittenbergi környezetben születő, a német protestantizmus történeti identitását megteremtő művek szemlélete számos tekintetben elfogadhatatlan a magyarok számára, legalábbis csak erős fenntartással, vagy korrekcióval tekinthettek azokra. Az 1530-as évektől a magyar protestantizmus fokozatosan formálja meg történelmi identitását, amely folyamat sok „műfaj” felhasználásával zajlik. E folyamatjellemzői abban is eltérnek, hogy magyar nyelven, vagy latinul kerül arra sor, vagyis hazai olvasóknak, vagy nyugat-európai, német befogadók számára készülnek. Mivel a wittenbergi közeg sok tekintetben mértékadó számukra, így annak súlya, tekintélye is feltételezhető. Ugyanezt feltételezhetjük az 1551-es Mátyás-szónoklatról is. A benne megfogalmazódó, magyarokra, Magyországra kialakított történelmi identitás Melanch- thon legszűkebb környezetének „ajánlásaként” is felfogható, amellyel a Praeceptor Germaniae megkínálta tanítványait, de az egész - történelmi önazonosságát ekkoriban kereső-építő - magyar protestantizmust is az európai nyilvánosság előtt. Ez a javaslat önmagában is jelentős, de nem kevésbé fontos, hogy a magyarok hogyan reagálnak a szónoklatban megfogalmazott történelmi-kulturális konstrukcióra. III. A Melanchthon vezetésével készült declamatiók között gyakran találkozunk történelmi tárgyúval, vagy olyan saját szerzeménnyel, amelyeknek valamilyen történelmi személyiség vagy esemény-jelenség a tárgya. 1525-ben Frigyes szász választó-fejedelmről, 1536-ban Barbarossa Frigyesről, ugyanebben az évben Zsigmond császárról, 1540-ben I. Ottóról, 1549-ben Johannes Regiomontanus- ról hangzott el declamatio, benne részletesen emlegeti az esztergomi érseket és Mátyás királyt. 1538-ban Encomium Sveviae és Encomium Franciáé címmel dis- putáltak, a cím alapján nyilván a genus demonstrativumba tartozott mindkét mű, annak a laudatio fajtájába. (Meglehet, hogy készült vituperatio is ugyanarra az alkalomra, ugyanabból a tárgyból, csak az másutt jelenhetett meg.) 1556-ban Georg Maior De capta Constantinopoli címmel értekezett Konstantinápoly török kézre kerülésének fájdalmas évfordulójáról. Melanchthon értekezése az Oratio de Argumento Historiarum, et fructu petendo ex earum lectione című declamatio a történetírás érveléséről és az ilyen művek tanulmányozásának hasznáról beszél. (Ennek az értekezésnek a bővített változatát illesztik majd sokszor a Cárion Krónika wittenbergi kiadásai elé, mint programiratot.) A wittenbergi declamatiók a német egyetemek retorikai gyakorlatával mutatnak szoros rokonságot. Találunk ehhez hasonló műveket Strassburgban is, ezek viszonylag nagy számban maradtak ránk. Magyar peregrinusok a 16. század végén, 17. század fordulóján írták ezeket: Ungnád András, Balassa Zsigmond, Joannes Melzerus, mindannyian a magyar történelemből és saját jelenükből merítették szónoklatuk tárgyát.31 31 Vö. IMRE Mihály, A török-magyar küzdelmek a XVI-XVII. század nyugat-európai retorikai irodalmában, in In homorem Tamás Attila, Szerk. GÖRÖMBEI András, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 30-43. Uő. Retorikák a reformáció korából, A szövegeket és az illusztrációkat 134
