Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

A Balassi-kánon első változata - Az 1595-ös bártfai antológia

összefoglalás, amelynek szerkesztője valószínűleg az előszót is író Christophorus Helvicus és Conradus Bachmannus: Poetica Praeceptis, Commentariis, Observationibus, Exemplis, ex veteribus et recentibus poetis, studiose conscripta per Academiae Gissenae nonnullos professores.78 Három fejezete foglalkozik a tárgyalt műfajokkal, a XIII. címe: Elegia. Ennek már alcíme is hangoztatja, hogy az elégia általában sirató vers: „Elegia in genere est carmen lugubre.” Érzelmekkel kell kifejezni a gyötrőt, nem pontos gondolatokkal, nem fölkutatott, elhomályosított történetekkel.79 A továbbiakban a szerzők az elégia fajtáit tárgyalják, ezek pedig a Threnos, Epicedium et Epitaphium: Species ejus sunt Threni, Epicedia, Epitaphia. A Threnos olyan gyászvers, amely városok vagy tájak, vidékek elpusztítása alkalmából születik. Amplificalni kell ezt a veszteséget a pusztítás eredetének bemutatásával, és az érzelmek meg kell, hogy indítsanak. Le kell írni azt a kiváló nagyszerűséget, az ékességet, kiválóságot, amellyel virágjában rendelkezett a város vagy a környezete, ezt a rétorok locusaival kell végezni. A legcélszerűbb locus communis az élet törékenységének fölhasználása. Dicséri Friedrich Taubmann, Eoban Hessus és Nicodemus Frischlin funeratiós költészetét, tőlük lehet igazán megtanulni ennek poétikai-retorikai jellemzőit. Utóbb aztán csak a szónoklat járulékos elemének tekintik a iacturae demonstratiót és az exhortatiót, marad a három fő rész: laudes (Lob), luctus (Klage), consolatio (Trost). Ezt a felosztást veszi át a 17. század egyik legnépszerűbb poétikája, Johannes Vossius Poeticarum Institutionum, Libri Tres című műve. Vossius hangoztatja, hogy az epicédium ezen részei teljesen megegyeznek az oratio funebris (Leichenrede) felosztásával és jellemzőivel, amik neve görögül: enaivóq (laus), űprjfjvóg (lamentatio), jiapauvűía (consolatio). 80 Az epicédium és az oratio funebris retorikai kereteit is alapvetően a genus demonstrativum (yevóg émŐEiKTiKÖv) jelölte ki, ez folyamatosan érvényesült, különösen a reneszánszban megújulva fejtett ki intenzív hatást.81

78 A TREND G1174 jelzetű kötetét használtuk.

79 Poetica..., 1624. Címlapja szerint ez a harmadik kiadás, 299. ,.Affectibus anxiam, non sententiis exquisitis. Non conquisitis fabulis obfuscatam.”

80 A TREND G 821 jelzetű kötetét használtuk Debrecenben.

81 KRUMMACHER, 1974, 102.: „Für die neulateinische Epicediendichtung wird die antike Überlieferung aber noch in anderer Weise wichtig, wie die erwähnte Hinweis auf die Rhetorik des Dionysius von Halikarnaß bei Vossius zeigt. Die schon in der Antike selbst vorhandene Nähe zwischen Dichtkunst und Rhetorik, in dann zur entscheidenden Grundlage der humanistischen und barocken Dichtung bis ins 18. Jahrhundert hinein wird, ermöglicht es, daß die Neulateiner in der antiken Rhetorik die Begriffe finden, mit denen sie und villeicht schon ebenso die antiken Theoretiker die römischen Epicedien verstehen und ihre eigene Epicediendichtung begründen...106. Da es das neulateinische Epicedium schon vor dem 17. Jh. gibt und eine zunehmende Verbreitung der Leichenpredigt schon seit dem 16. Jh. zu beobachten ist, andererseits aber auch ganz andere Arten von Gelegenheitsdichtungen im 17. Jh. ebenso stark gepflegt werden, ist die auffällige Verbreitung des Epicediums sicherlich viel weniger durch die sonst feststellbare Bedeutung der Erfahrung des Todes das Barock als durch die Aneignung antiker literarischer Möglichkeiten und die Funktion bedingt, die ihnen bei ihrer Übertragung in das Medium der deutschen Sprache für die Gestaltung bestimmter Lebensereignisse gegeben wird. Auch die Blüte von Leichenpredigt und Leichabdankung hängt offenkundig eng mit der seit dem 16. Jh. zunehmenden Rolle der aus der Antike überlieferten Rhetorik zusammen.” Vö. Anette, GEORGI, Das lateinische und deutsche Preisgedicht des Mittelalters in der Nachfolge des genus demonstrativum, Berlin, 1969. (Phil. Studien u. Quellen, Heft 48.)

114