Petrőczi Éva: "Nagyságodnak alázatos lelki szolgája” Tanulmányok Medgyesi Pálról - Nemzet, egyház, művelődés 4. (Budapest - Debrecen, 2007)
Medgyesi-triptichon
Medgyesi-triptichon A z alábbiakban - ha csak vázlatosan is - kövessük nyomon Medgyesi Pál kettős hátterű (a tizenhetedik század Magyarországának köznapjaiból és a Bibliából táplálkozó) kommunikációs bravúrjait, azaz három prédikációját az 1657-es esztendőből. Alaptézisünk nem csupán rá, de minden puritán toliforgatóra érvényes lehet: e főként angol (ritkábban: holland!) szövegeket átdolgozó, tizenhetedik századi magyar vallásos szerzők szenvedélyes közlési vágyukban minden lehetséges, sőt, minden, ma már lehetetelennek, olykor bárdolatlannak tűnő kommunikációs fogással éltek. Ezek közül a talán legfontosabb és mindnyájukra egyöntetűen jellemző: a hazai genius loci megteremtése, a bibliai helyszínek, hősök és hősnők „megmagyarosítása”, annak érdekében, hogy üzeneteik, léleképítő célzattal írott műveik maradéktalanul befogadóra találhassanak, „átjöhessenek a rivaldán”. Számukra - pedig sokan közülük Hollandiát-Angliát járt peregrinusok, s mint ilyenek, egyáltalán nem főhivatású xenofóbok, hanem külföldiekhez szokott szellemi világpolgárok voltak - valójában csak az „itt és most” világa létezett. Annak, aki esetleg először tekint bele írásaikba, mindez kissé úgy festhet, mint egy meg nem álló kegyességi népszínmű- forgószínpad, pártákkal, csizmákkal, kaspókkal, a földművelésállattenyésztés tényeivel és szavaival, s a magyar paraszti konyha étkeinek nevével dúsan megrakva. És - természetesen - egyáltalán nem fékezett paraszti indulatokkal. Ezt az indulatosságot így magyarázza Kosztolányi Dezső, Paraszti és népies című tanulmányában, részben jól értve, részben félreértve a 17. századi vallásos szerzőket: „Kik minden irodalmi becsvágy nélkül, szilaj indulatban feleselnek, és oly gorombán vagdossák egymáshoz a szókat, mint a parasztok a vasvillákat. Ok megőrizték számunkra a parasztnyelvet, ezt a durva, szókimondó, izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarságot.”1 Ami e tizenhetedik századi verbális „zajgást” illeti, egyszerűen csak arról van szó, hogy gyorsan népszerűvé váló teológiai, illetve sok esetben kifejezetten a laikusoknak szánt léleképítő szövegeiket úgy tudták átadni egyre bővülő hallgatóságuknak és olvasóiknak, hogy mindig az ismert, a már ismerős felől cserkészték be őket. Másszóval: a biblicitást, a spirituális mondanivalót a közönségük számára ismerős, egészen mindennapi környezetbe, nyelvi, sőt, sokszor egyenesen népnyelvi közegbe helyezték. Többek között ezért is lehetséges az, hogy a XVII. századi hazai puritán életvezetési könyvek nem csupán az irodalom- és egyháztörténészeknek kínálnak gaz1 Idézi: SZABÓ Lajos: Monda nékik egy példázatot, Helikon, Budapest, 1982, 9. 55