Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)

A négy reformátor szobra Debrecenben

Nemes Mihály észrevételeit, a tájékoztatáshoz fűzött kritikáját figyelembe venni.

Nemes Mihály ezzel kezdi cikkét: „Fájdalom, a XVI. és XVII. századi megújhodás hatalmas, magyar apostolairól hiteles arckép egyáltalán nem maradt fenn, mit a pályázó szobrászok alapul vehetnének.” Nemes Mihály megjegyzi, hogy több művész hozzá fordult tájékoztatásért, de hogy ő mit tanácsolt a szobrászoknak, arról nem ír, bár tudnia kellett volna, hogy Szenczi Molnár Albertról két ábrázolás maradt fenn, ha már ebben az ügyben szaktekintélynek tartották vagy tartotta magát. A szerző a cikkben igyekszik bizonyítani, hogy az általa tervezett ORLE-egyenruha formájának a gyökerei visszanyúlnak a reformáció korába: a sújtásos gombsorral ellátott hosszú paszományos dolmány, a Bocskai-kalpag, ami eredetileg kunsüveg volt, tipikus magyar viseletnek tekinthető. Éppen ezért elfogadhatatlannak véli a művész, hogy a magyar hit terjesztői, „germán Luther-ingben” hirdették volna „a magyar hit, a magyar nyelv és szabadság” eszméit. Nemes Mihály annyira védelmezi a magyar viseletét, hogy - jobb híján - magyaros viseletnek tartja Comenius, Sebastian Tabot (?), Szegedi Kis István öltözetét. Ez utóbbi valóban elfogadható hiteles ábrázolásnak, de Comenius magyaros viselete már kétséges. A művész szerint a nemzetiségek is magyar ruhát viseltek, bár nem tudtak magyarul. Sajnálatos tény - írja Nemes Mihály hogy éppen most, amikor „rosszindulatú, a testünkből felerősödött, nyers sovinizmustól tajtékzó szomszédaink úgy is minden műveltségi eredetiségeinket magukénak hazudják”, az egyház azt javasolja, hogy a reformátorokat Luther-ingben ábrázolják.

A szerző a cikkéhez rajzot is mellékelt a magyar ruhás prédikátorokról, köztük az általa református lelkésznek vélt Köpeczi Nagy Györgyről. Nemes Mihály élve a művészi szabadsággal, a római katolikus pap jobb kezéből kivette a pergamentekercset, így a pap csak a jobb karját emeli felfelé kinyújtott újjal, a bal kezében a kulcsos könyv helyett egy kehellyel díszített könyvet tart, hogy a prédikátor református mivoltát méginkább hangsúlyozza. A kehely rajzával díszített énekeskönyvek a XIX. század második felében tűnnek fel, a könyvkötők ettől az időtől préselték a könyvtáblába a kehely formáját, vagy erősítették fel a csontból, később műanyagból készült díszt a kötéstáblára. Az 1600-as évekből ilyenfajta dísz nem maradt feim a könyvkötőművészetben. Olyan ez az önkényes megoldás, mintha azt mondanánk, hogy Rákóczi Zsig- mond fejedelem lefényképeztette az udvari papját. Nemes Mihály a magyar ruha védelmében még egy kis hamisítástól sem riad vissza, sőt Marsigli említett vízfestményeire utalva azt írja, hogy a szász evangélikus lelkész viselete „magyar ruha, kalpaggal, az ősi magyaros hasított ujjal ellátott, menteszerűvé alakított Luther-kabát”. Ezek után érthetetlen a művész idegenkedése a Lu- ther-talár iránt, ha szerinte ezt már a XVII. század végén magyarosították.145

Nézzük most már, hogy a pályázatot nyert szobrászok miként oldották meg a reformátorok öltözetét. A Kossuth Lajos Tudományegyetem előtti tér négy100