Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-01-28 / 12. szám

— 46 —

Papp F ere ne z, K á s z о n y Ferencz, Csija István urak és mások a polgári körben, akkor nemsokára a megvalósulás küszöbén fog állani ama nagy fontosságú terv, melyet e lapok felvetettek.

A dalárda és dalkör az első lépést megtette, jó példával járt elő, kövessék ezt a többiek. A tagdíjat le kell szállítani, hogy azt mindenki megfizethesse.

Ez volna szerény véleményem s nagy köszönettel venném, ha ezt valaki megbeszélés tárgyává tenné. Végül csak még hazafiul kötelességet vélek teljesíteni, ha magam részéről is köszönetét mondok a t. szerkesztő urnák, hogy vidékünk érdekeit oly hathatósan támogatja s igyekszik előmozdítani, miért mindannyian köszönettel tartozunk neki.*)

H.

A romániai határzár kérdéséhez.

(Vége.)

Nem kevésbbé fontos a czikkiró ur nézete s véleménye a kiséretről séra s csak sajnálom, hogy nem lehetek vele sem egy véleményem, sem nem fogadhatom el véleménye érvelését.

Én mint kereskedő is hive vagyok a kiséretnek. Igaz, hogy ez a félnek költségébe kerül, de nem többe, mint a romániai egészségi bizonyítványok megszerzése. Ne feledje el az állami állatorvos ur, hogy ez a feleknek sok idejükbe, sok fáradságukba és még sok pénzükbe is kerül s én bátran merem állítani, hogy minden félre előnyösebb a kiséret a mai eljárásnál.

De^hogy bebizonyítsam abbeli állításomat, miszerint a kiséret az államnak több garantiát nyújt a mai irka-firka kezelésnél, hivatkozom a közelmúlt nyáron egyedül N.-Szebenben előfordult amaz esetre, hogy 40 vagy 50 ezer — nem tudom bizonyosan a mennyiséget — kilogramm mosatlan gyapjú hol léte még máig is ismeretlen; de hivatkozom a brassói vesztegkirendeltség által a hosszufalusi szol- gabirói hivatalnak átadott csempészetekre, nemkülönben a felső-tömösi vesztegintézet erre vonatkozó feljelentéseire; de hivatkozom mindenek felett a kereskedelmi minisztérium amaz egyik leiratára — melyet megkapott a főispán, a vesztegintézetek felügyelősége, a vesztegkirendeltség s ha nem csalódom, épen az állami állatorvos ur, melyben a ma- as minisztérium telhivja főispán ur ő méltósága gyeimét a gyakori csempészetekre s utal reá, hogy ha ennek eleje nem vétetik, a régi eljárás fog megkezdődni — ez pedig nem egyéb, mint a kieéret. A leiratnak eredménye volt azután, hogy a brassói kirendeltség vezetője igen gyakori vendége volt a mosódáknak s posztógyáraknak, hogy sikerült is neki több rendetlenséget s törvényellenességet felfedezni ; ép úgy ennek eredménye volt ama tárgyalás, melyre épen az áll állatorvos ur hivatott minket a városkapitánysághoz.

Meggyőződésem az, hogy a kiséret előnyösebb mindkét félre, az államra is és kereskedőre is és ép ezért síkra is szállók érte. De azt hiszem, eléggé bizonyítja állításom helyes voltát ama legújabban nálunk megindult mozgalom is, hogy akkor, midőn

*) Mi csak kötelességünket teljesítjük ezzel. Szerk.

Az oláh kérdés és az oláhok.

V.

G о 1 d i s János, egy aradi oláh tudós, a bu- kuresti akadémia levelező tagja, Réthy ellen irt egy^ polemizáló munkát, mely az „Alföld“ hasábjain s azután külön lenyomatban is megjelent. Réthy a Roesler s Hunfalvy balkáni álláspontját elfogadva s abból kiindulva, beszélt az ural altáji népeknek, u. m. a magyaroknak, jászoknak, kunoknak s böszörményeknek az oláh nép és állam alakulására gyakorolt befolyásáról, a Basszarab dynastiáról, melyet böszörmény eredetűnek mond, a nagymérvű szláv hatásról, az oláh név jelentéséről stb. Goldis ellenben azt bizonyítgatta, hogy az oláh nyelv a rómaitól származik. Mit czáfolt meg ezzel Héthy állításai közül ? Egyáltalában semmit. Réthy is másról beszélt, Goldis is. A mit Goldis bizonyítgatott, azt mindenki elismeri; az oláh nyelv valóban a rómaitól származik. Ámde ezzel az oláh eredet kérdése még nincs kimentve, mert még mindig kérdés tárgyát képezi, hogy az oláh nyelv olyan romáu nyelv-e, mely Daciában, vagy pedig olyan, mely a Balkán félszigeten keletkezhetett ? Továbbá, hogy római eredetű nép beszéli e vagy egy más nép és pedig az albánnal egy eredetű, mely eltanulta a római nyelvet? Az is kérdés tárgya, hogy városi vagy pedig egy pás/.torkodó népnél keletkezett-e a mai oláh nyelv? S azután egy más kérdés, hogy mily hatást gyakoroltak e nyelvre a szlávok, török-tatárok a magyarok ? Nagymérvű volt e a hatás vagy jelen téktelen ? Kiterjedt e az egész oláh nyelvterületre, vayy csak egy részére ? A hatás csak a kultúrában jelentkezik-e, vagy a legközönségesebb kifejezésekben, sőt képzőkben is ? Mind e kérdéseket részben érin tette, részben tárgyalta Réthy ; Goldis azonban mellőzi ezeket з nagy hévvel védelmez olyat, mit j aenkinek sem jutott eszébe megtámadni. Hanem

a helybeli mosóda-tulajdonosok, posztógyárosok s gyapjú kereskedők folyamodul fognak legközelebb a határzár felo’dásáért, egyszersmind kérvényezni fogják a kiséret visszaállítását is.

De menjünk tovább. Amaz állítás, hogy a határzár elrendelése jogtalan és törvénytelen, szintén czáfolást nyert. S.itt köszönettel tartozom az állami állatorvos urnák szives figyelmeztetéséért. Nekem tudomásom az 1874. évi XX. t. ez. idézett pontjainak módosításáról nem volt s tudomásommal nincs közöttünk egy is, ki az tudta volna. De mondok többet : alig van vesztegintézeti tisztviselő, ki ezt ismerné, olyan pedig, kinek ez megvolna, talán egyik sincs. Évről-évre csakuem minden vesztegintézetnél van ku dolgom s igy ismerem a viszonyokat; soha még senki az idézett módosítványra nem hivatkozott, mindenki a régire támaszkodik, melyet hivatalból megkapott.

Mindazonáltal, hogy e felvilágosítás után el kell ismernem a határzár elrendelésének jogos voltát, bár hozzá férne a törvény mikénti magyarázásához is sok, de ennek helye itt nincs, nem hagyhatom érintetlenül e pontot sem.

A határzár elrendelése engem is meglehetősen károsított, s mint érdekelt fél, a dolog után járva, láttam a határzárt elrendelő okmányt is, melyben világosan ki van mondva, hogy a bukuresti osztrákmagyar követség jelentése szerint a marhavész Románia Falcini kerületének egy községében kiütvén, az 1874. évi XX. t. ez. 13. §.-ának alapján szoros határzár rendeltetik el.

A miniszter tehát nem az 1880. évi XXVI. t. ez. 3. § a értelmében rendelte el a határzárt, hanem a régebbit t.-cz alapján, holott a szerint azt tenni nom volt joga. E törvényezikk alapján a határzár elrendelése jogtalan s én csak újból tiltakozhatnál az ellen.

Megfoghatatlan előttem, hogy a minisztérium még eddig minden kérvény elintézésénél az 1874. évi XX. t. ez. illető pontjaira hivatkozik és miért nem a módositványra. Hisz abban a perezben, melyben a módositvány legfelsőbb szentesítést nyert, a légi hatályon kívül helyeztetett.

Azt hiszem, e nézetemet a t. állami állatorvos ur nem czáfolhatja meg.

Ezek azok, miket felhoznom kellett; e mellett azonban igen örvendek, hogy véleményem a bőröket illetőleg helyeslésre talált ; én legalább odamagyarázom, mert arra vonatkozás nem történt. Ez olyas valami, mi azonnal szembeötlő. Volna ugyan még sok tárgyalandó e téren, de nem akarok t. szerkesztő ur 8 a t. olvasó szives türelmével visszaélni.

A fővárosi gazdakör határozata reánk nem lehet mérvadó s mi reméljük, hogy a miniszter ur annak nem is fog helyet adni.

Óhajtandó volna, ha a minisztérium egy szakértő közegét ide küldené a viszonyok és helyzet tanulmányozása végett, s ha ezt megteszi, biztosak vagyunk benne, hogy a határzárt feloldják.

Azt kérjük is. De ha ezt nem adják meg, ha iparunkat és kereskedelmünket oly kevésbe veszik, tegyék meg legalább azt, mit e lapok t. szerkesztősége hozott javaslatba, mikor czikkemet figyel mére méltatá, azaz ruházza át a kivételes engedélyezési jogot a felügyelőségre.

Egy brassói kereskedő.

azért Maniu szerint Goldis nemcsak Réthyt, de az egész iskolát porrá zúzta érveinek súlyával.

Maga Maniu egy furcsa hypothesissel állt elő. Nevetségesnek találja, hogy a kunokat és besse- nyőket a magyarok és barátaik uralaltáji népeknek tartják. Úgy vélekedik, hogy a cumanok és pacina- cok gallo-latinok s Dacia régi lakosai, egy test a trajanusi gyarmatosokkal.

S mivel indokolja e különös állítását ? Róma történetének első szakában — mondja — a nép egy részét sabiuok és piceniek tették ki ; bizonyítja ezt a hagyomány, mely szerint Romulus etruskok, sa- binok és piceniekkel szövetkezett s bizonyítják a helynevek, mint Picenum, ager Picenus sht.

Livius pedig cumanokat (cumanii) emleget. Cam- paniában, hol a peuceti nép lakott, Cumát- is ismerjük, melyet cumánok népesítettek. Ott van aztán a cumauorum coionia Neapolis sat.

Sőt az uzok is feltalálhatók Italiábau ; nem mások, mint az ausonok vagyis jászok.

Kétségtelen tehát Maniu okoskodása szerint, hogy a gallo-iatin cumánok és picének az oláhság- gal atyafiak, egy törzsből valók, s a kun történetek folytatását képezik Róma viselt dolgainak Daciában.

Az összeállítás igy első pillanatra kölcsönöz is némi hihetőséget Maniu hypothesisének s kétséget sem szenved, hogy az oláhok közt nagy hatást ért el vele. Hanem azért mégis csak szemfényvesztés az egész s tudományos szempontból nincs több értéke, mint midőn Dehány élénk phantasiáju magyar ember ugyanolyan alapon s hasonló joggal magyaroknak állította azokat az itáliai cumanokat, pice- neket és ausonokat.

Ha a jászok, kunok és bessenyők nemzetisége vita tárgyát képezheti is még ma, annyit mégis tudunk róluk, hogy a Don, Volga és Jajk mellékéről költöztek és pedig a IX., X. és Xl-ik század folyamán az Al-Duna, a Közép-Duna és Tisza melléké- ! re; mindegyik nép már Kelet-Európábán szomszédunk volt в mindegyikből jöttek és telepedtek le

Vallástanitás a hosszutalusi állami felső népiskolában.

A ki Hótfalu társadalmi viszonyait egy kissé figyelemmel kisérte, észre kellett vennie, miszerint itt már régebben egy törekvés igyekezett felszínre jutni, az t. i., hogy az ev. csángó magyar nép az erdélyi ref. egyház kebelébe tereitessék.

A czél, mely a jobb érzésüekben e törekvést felkeltette, a vallási érdek mellett főképen arra irányult, hogy csángó-magyarjaink nyelvét és nemzetiségét megmentsék s magyar egyházkormányzat alatt a nemzeti érzést s életet emeljék.

Az ügynek több komoly pártolója akadt csakhamar, kik részint nyilvánosan, részint magán utón, részint személyesen, részint közvetítve, annak kivihetőségét fontolóra vették. De bár mily kecsegtetőnek niutatkozék is az eszme nemzetiségi szempontból, azok, kik nem szoktak fejjel falnak menni, vártáivá, vizsgálódva, meggyőződve arról, miszerint törekvésük nem valósulásra hivatott s népünk szívósságán s vallásához, szokásaihoz való tántoríthatatlan ragaszkodásán igyekezetüknek meg kell törnie, e meggyőződésbe bele is nyugodtak, visszaléptek a az időtől várták a bajok orvoslását.

Nem úgy mások. Nekik a koncz minden áron kell. A nehány ide költözött ref. mesteremberrel mozgalmat csinálnak, a hosszufalusi ág. ev. felső népiskola nagytermét felszentelik imaházuak. Fo- nyegetődznek, hogy megmutatják, miszerint 10 év múlva egy lutheránus sem lesz a 4 faluban. Folyamodványt iratnak alá a félrevezetett felszegi néppel, hogy hagyják el vallásukat,, lia a consistorium a papi állás betöltésében, nekik nem enged. Meetiugut tartanak a Fürészmezőn s áttérésre erőltetett embereket hoznak a papi hivatal elé, kik midőn elő- állanak, nagy ártatlanul azt sem tudják, mit mondjanak s meg is maradnak egytől egyig hűségesen vallásaiknál. Kecsegtetéssel veszik körül az elégedetleneket, hogy ez annyit, amaz meg ennyit igéit az építendő ref. templomra. Es több effélét müveinek.

A küzbékességnek és vallásos életnek ezen erőszakos felzavarását, azt hiszem, ref. testvéreink magok fogják első sorban nemes önérzettel visszautasítani.

De mi összeköttetésben van mindez az ev. vallás- tanitással a hosszufalusi állami felső népiskolánál ? kérdi a tisztelt közönség. Válaszom, hogy ez a képnek egyik oldala. A tanügy itteni vezérférfiaiuak köszönhetjük, hogy ifjaink a vallás és erkölcs tanítása nélkül kerülnek ki a felső népiskolából. Keserű mondanom, de úgy vau. Jól tudták ők azt, hogy ez a nép földhöz ragadt szegény, tudták, hogy az egybefüggő 4 falu tiszta evangélikus, de evan- gelikussága mellett is a magyarok istenét imádja ; tudták, hogy a vallást tanítani kell, tudták, hogy az. ág. ev. vallás a hosszufalusi telső népiskolában rendszeresen tanítva soha sem volt, tudták, hogy ág. ev. gyülekezetünk az évi tanítói kepét csaknem az utolsó fillérig a községi iskolára adja, de aunyi méltányosságban ezt az elhagyatott népet soha nem részesítették, hogy a hosszufalusi állami felső népiskolánál bár egyetlen egy ev. tanférfiu alkalmaztatásáért szót emeltek volna a minisztériumban, kinek szeegyes csapatok a mai Magyarországban s olvadtak be a magyarságba. S vájjon talán nyomot hagyott nyelvünkben a gallo-latinság ? Mert nyom nélkül el nern enyészhettek ; s miként a hunyadmegyei oláh- ság nyelve telistele van magyar szókkal, az északkeleti németségé szláv kifejezésekkel : akkép a jászsági és kunsági magyar nyelvben, a fehér-, vesz prém-, vas-, sopron-, posony- és nyitramegyei egykori bessenyők elmagyarosodott ivadékainak nyelvében gallo-iatin elemeknek kellene lenni. De nincsenek ilyenek, jeléül annak, hogy a Maniu által föltételezett gallo latin eredetről szó sem lehet.

De különben nem keil ily messze mennünk, hogy Mánia phantastikus állításának képtelensége kitűnjék. Maradt fenn elég bessenyŐ, jász és kun hely- és személynév s azokból mindenesetre alaposabb következtetést vonhatunk e népek nemzetiségére, mint a kumán s az itáliai Cuina, a pacinak vagy pecsenmeg s a picén, a jász vagy űz s ausou nevek közti esetleges hasonlatosságokból. A mai tudomány régesrég túl van már azon állásponton, hogy a népek rokonságának megállapításánál pusztán a nevek hasonlóságára támaszkodjék. Mindazon segédeszköz közül, melyet az ethnographiai kérdéseknél fel lehet használni, ez a legmegbizhatlanabb s csakis más bizonyítékokkal együttesen értékesíthető. Maniu csupán 'ezen egy alapra támaszkodva bocsátkozott oly merész következtetésekbe, melyeknek minden más adat ellentmond, mi a bessenyők, kunok és jászok nemzetiségére világot vethet.

S ezen adatok egytől-egyig megegyeznek abban, hogy e népek az ural-altáji népcsaládhoz tartoztak, még pedig ugor és török-tatár elemekből alakult népcomplexumot képezve.

Erre mutat az, hogy a nevek résziut az ugor, részint a török-tatár nyelvekből valók. így ugor eredetűek, miként Hunfalvy kimutatta, a bessenyő- jász Kata, gata = ház (a Konstantin császár által elsorolt bessenyŐ várak nevének utórészében: Tun- gatai, Kraknakatai, Szalnuikatai, 6zakakatai) Giaiu- katai ; s azután a Jászság mellett a pestmegyei