Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-06-05 / 62. szám
Egy nagy feltűnést keltett s a tömeg a téren folyton, szemmel láthatólag növekedett. A kapu nyílt, hát-nyolcz szuronyos, fegyveres városszolga két ran- dőrbiztós vezetése alatt kilépett a tömeg közé s távozást parancsolt. Senki se hallgatott, rájuk fü- gyöltek, piszegtek, nevettek s közbe-közbe éljeneztek is. A rendőrek szégyenszemre visszavonultak, kisérve a tömeg hangos nevetésétől. Újra megnyíltak a kapuk, szétoszlásra szólítva fel az ott állókat. Senki sem mozdult, senki sem rendetlenkedett s egyik lovas rendőr túlbuzgóságában kardot rántott s egyik közelében állóhoz hozzá vágott, de szerencsére bajt nem csinált, mert az illető egyén esőernyőjével felfogta á vágást. Szerencse, hogy ez e vágás nem talált mert könnyen beláthatatlan rósz következménye is lehettek volna s a felelősség a rendőrséget terhelte, a melyért nehezen számolhatott volna be. A mig a fütty, piszegés szórványosan fel hangzott, egyszer csak hire ment, hogy a kapitányság katona segélyt kórt. Állítólag maga a főkapitány ment személyesen a kaszárnyába s kévés idő múlva egy fegyveres gyalog rendőr futott le középutczán. Ezalatt mintegy 2—3000-re ment a tanácsház előtt állók száma s a hírre, hogy a katonaság jön, az egész egész tömeg Dyomban megindult elejébe a katonaságnak, Mondják, hogy egy 'század katona tömött sorban már jött is a város fele, de a napos tiszt szembe találván őket, viszatéritette. A tömeg vérszemre kapva ismét visszatért a kö- zéputczán a tanácsház elé, s ott vitézül ki is tartott, mig a késő esteli órákban 10 csendőr rendeltetett ki, ezek és a megindult eső aztán eloszlásra bírták a zajgó tömeget. Ugyan ezen nap estéjére a kormánypárt nagy feklyás zenét tervezett követjelöltjei tiszteletére, mintegy négyszáz fáklya állott készen, a fáklyavivők pedig 3 írtjával megfogadva, azonban a nem várt tüntetés következtében ez a része az előre hirditett nagy ünnepélyességnek elmaradt. Éjjel két század katonaság czirkált a városban, a fővárda megvolt kettőztetve s a városházat is katonaság őrizte, de zavargás semmi sem történt a város nyugodt volt. Brassói levél. Brassó, 1884. junius 1. A brassómegyei képviselőválasztások junius 15-ére tűzettek ki. Hogy kik ajelöltek, arról bölcsen hallgat még a krónika. A szászok ugyanis másképen vannak mostan elfoglalva és igy csak az ünnepek után fogjuk hallani, hogy a szász néppárt meghívja a szász nemzetiségi választókat a beszámoló-beszéd meghallgatásához. Brassón ugyanis még mindég úgy tartatik, hogy a város képviselői nem számolnak be az áftalok képviselt város összes lakosságának, hanem csakis és egyedül azoknak, kik reájuk szavaztak. Nagyon valószínű, hogy a régi képviselők fognak megválasztatni. Egyébiránt azon reményben, hogy a kormány itteni hívének nem fogok ártani, megsúghatom, hogy a „Székely Nemzet“ czimü vidéki lap bukaresti levelezője (ki Brassón lakik évek óta már) Brassómegye egyik kerületében fel fog Monolog egy kis virágcsokor előtt. Szerencsétlen csillag alatt születtem. Pénteki nap volt az, mely e gyarló világnak por- ladozó testemet kinzatásra, szenvedésre adta. Sirva jöttem a világra és mintha már szemeim kínyiltá- val fájlaltam volna a bölcs végzetnek azon rendelkezését, hogy nekem születnem kellett, — annyira elérzékenyedtem, midőn az életet megpillantám, hogy sírnom kellett, sírnom szivszakgatóan, habár öntudatlan is. De hát minek is volt végzetem születni ? — minek is volt nekem e gonosz világgal és e nyomorult emberiséggel megismerkedni! Szülék és testvéreknek nem kellene bánkoduiok, aggódniuk siralmas állapotom és kétes jövőm fölött; barátaimnak nem kellene szégyenleniök a bizalmat, melylyel megajándékoztak vala, és ellenségeimnek nem kellene emberi szörnyeteget látni, melyet bennem szemlélni vélnek, — ha nem láttam volna soha napvilágot. Oh, hát minek is volt nekem_ rendeltetésem születni ! A világ, melylyel meghasonlottam és mely veszélyes ellenségének tekint, örömünnepet ülne, ha már egy mély, keskeny sírban a némák örök álmát aludnám és fejem fölött egy kis fatáblácskán azon homályos, fekete-szürkés betűkkel irt szavakat olvashatnák az emberek, hogy: volt, de már nincs. Oh, tudom, hogy a babonás halotti visszatérhe- tóseinet is megakadályozandó, sokan volnának olyanok, kik mázsás kövekkel, de tán öntött vaslappal is rakatnák ki a sír felületét, nehogy a gyenge hantot koporsómmal könnyedén fölemelhessem. De hát bocsánat, ti aggódó, szomorkodó és bánkódó szülék ! bocsánat, ti bizalmas barátok ! bocsánat, ti életem ellen törő, létemet és jövőmet veszélyeztető ellenségek ! bocsánat, te gyűlölt világ és te rút, ocsmány emberiség ! Bocsánat, hogy sa- át hibámon kívül élek, és bocsússatok meg, habár léptetni, habár bukása biztos. A „Sz. N.“ Brassón j lakó bukaresti levelezője a jelöltetés ellen legke- vésbbé sem szabódik, de a választók nagyon is szabódnak bukaresti leveleitől, melyeknek kevés illata van a Dímboviczából. Az anyósok Csikból és a „KronstiUlter Männer - gesangsverein“ vidéki vendégei tegnap érkeztek városunkba, a s.-szentgyörgyi nemzeti zenetársulat pedig már tegnapelőtt adá szép közönség előtt első hangversenyét szép sikerrel. A „Kronstädter Männergesangsverein“ ritka tapintattal viseltetik a brassói magyar daltársulat iránt, miután az ünnepek alatt folyó 25 éves jubilaemára ugyancsak szívélyesen hívta meg. Ezen meghívás pedig abból állott, hogy egy nyomtatott meghívót küldött neki két úgy nevezett „Festkar;e“-val, más szóval: „dobj neki kouczot, nehogy harapjon.“ Ilyen fogalommal bir a „nagy Culturvolk“ egy testvéregylet iránti köteles kollegialitásról. A brassói magyar dalegylet egyhangúlag elhatározta, miszerint indignatioval ve zi a meghívás ezen nemét és visszautasítja a tiszteletjegyet. Ezen eljárása a dalegyletnek magyar körökben teljes elismerésre talált és én magam részéről is csak üdvözölhetem az elhatározást. Jellemző egyébiránt a szász vendégszeretet a saját natiója iránt is, mert a több ezerrG menő brassói szász családok nem voltak képesek 200 vendéget elszállásolni és kénytelenek voltak hírlapok utján könyörögni, úgy hogy magyarok és románok tárták fel vendégszerető házaikat. Hja! úgymond egy brassói lakós. ki B. S. szavai szerint a j,Sökh-féle ház“ mellett lakik, a szászok ötszáz óv előtt mint a logvendégszeretőbb „nemzet“ volt ismerve, de mióta ez országban laknak, meiy országot ők: „vor 500 Jahren von den Tartaren, Barbaren, Betyaren, Magyaren und Mongolen ero- ber haben“, reájok ragadt a magyaroktól a vendég- gyűlölet, mert a szász nem akarja elismerni a külföld által hirdetett magyar vendégszeretetett. „Wie könnte auch dieses Barbarenvolk mit ihrer Kutschersprache gastfreunrlih sein.“ Hogy is mondotta nein rég egy képviselő a sajtóban : virgácsot nekik ! Nem virgácsot: égő üszköt és utilevelet Berlinbe! A ki a „Kr. Zeitung“ hírét hallá, az nem régen olvashattó, hogy Brassómegye főispánja, gróf Bethlen András ur ő méltósága felsőbb megbízás folytán az ő Felsége állal egy rozsnyói szász tanítónak, utóbbinak 50 éves tanítói jubileuma alkalmával, adományozott érdemjelt „an die treue deutsche Brust“ geheftet. Igaza van a „Kr. Zeitungénak, elég ellen séget nevelt fel az órdemjeles tanító ur 50 év alatt a magyar haza ellen, kik híven ragadnak a haza szivén. Legyen tehát éke és dísze a hű német szívnek 1 A brassói vámszedés körül eddig tanúsított mani- puláczió már valóságos chronique-scandaleus-nek nevezhető. Annyira jutottunk, hogy már gyermekeinket is megvámolják. Mult pénteken a következő épületes história történt: Egy asszony, kit az isten nem rég ikrekkel áldott meg, diót árul a piaczon. Miután azonban cseléd felett nem rendelkezik, ikreit egy üres kasba fekteté. Egyszer jön egy vámszedőnek csúfolt vampir és kéri a Standgeld megfizetését a dióért és a 2 ikerért. Az asszony nem az élet nekem nem is vajmi kedves, de hogy azért még sem halhatok meg. A reménynek egy gyenge szála fűz még az élethez, — egy lény, egy kedves ártatlan, senkinek nem vétett lény követeli életemet és ő nem engedi, hogy egy öldöklő gyilkos ólom gondterhelt szerencsétlen agyamat szétforgácsolja; ő nem engedi, hogy árva nyomorult lelkemet, melyhez szánalmatok és átkotok egyaránt fűződik, a poklok irgalmatlan ördögeinek kiszolgáltassam. lm lássátok, itt a csokra, itt fekszik egész gyönyörűségében előttem, melyet szerelme jeléül pün- köst vasárnapján kabátom gomblyukába tűzött. Az ő szerelme az a varázserő, mely engem még ezen mindenképen megunt világhoz, megutált emberiségés terhes élethez köt; az ő szerelme az a kapocs, mely az életnek gyenge és lágy anyagú keretéhez erősen kapcsol; az ő szerelme az a sugár, mely éltető és boldogító melegével áthat és mely nem enged kihűlni. Ha e szép és kedves csokorba kötött, különféle szinü virágok beszélni tudnának, tudom, hogy következőképen szólanának egyenként hozzám : A legszebb erény a szerénység és a legszerényebb ember, mint te is, reményt, vérmes és kecsegtető reményt fűzhet az élethez; hisz még fiatal vagy, gyenge fácska, mely még erős, terebélyes fává nőheted ki magad. A remény, az vigasz, mely elöl minden bút, bánatot, keservet, bajt; balzsam, mely beheggeszt minden sebet; ir, mely minden fájdalmat enyhít. Lám, remélj és küzdelmed az élettel bármily kínos legyen is, győztes azért te léssz! Remélj és sajgó, vérző, fájó sebeidet az idő begyógyítja- Lelki világodban, ha az ártatlanság, a becsület, a tisztesség tiszta és szűz tükre fénylik, nábob vagy, ki a legnagyobb kincsesei: a jellemmel hódit; légy olyan, mint voltál mindig és ezen kincseddel meghódítod a világot. Állhatatosság jellemzi az embert; szilárd akarat, erős elhatározás, tántorithatlan meggyőződés vezéreljen tetteidben és akar fizetni, jő a rendőrség ; az ügy vita tárgyát képező, de a jelenlevő 2 tisztviselő nézetkülönbsége folytán teljes tanácsülést fog a kérdés igénybe venni. Az egyik hivatalnok úgy vélekedik, hogy meg kell az ikrekért a vámot fizetni, a másik ellenkező nézetben van. Nehogy azonban a bérlő kárt valljon 1 krnyi díj bírói letétbe fog helyeztetni Hiába, hogy is mondja Körösi: „röndnek muszáj lönyi.“ Á szász dalegylet vendégei tegnap megérkeztek. A bukarestből érkezteket a katonazenével fogadták. Este 7'/a órakor jöttek a Szeben felőliek. Nagy hű hó volt a városban és midőn a tenger tömegnyi ember által kisért „ezug“, élén a tűzoltó zenével, a nagyutezába érkezett, valóságos virágzápor hullott le az ablakokból. Remélem, hogy lesz valaki, ki e lapokban értesíteni fogja az olvasó közönséget az ünnepély folyamáról, mert hogy a magyart dicsőíteni nem fogják, e tekintetben a tudósok egyetértenek. g—n Kászoni István. (Magyarország egy minta-polgára. Meghalt 1883. szept. 13.*) Híres Brassó városának egymással nem ritkán viszálykodó magyar, román és szász lakosai egyenlő tiszteletadással kisérték ki mait évi szeptember 15- ikén amiak a férfinak koporsóját, a kiről itt megemlékezni akarok. Jelen voltak azon a temetésen az egyházak és iskolák főembereí, a megye és város tekintélyes tisztviselősége, a közös hadsereg és honvédség tiszt jei: mind, mind, a mi kitűnőséget, rangbeli, értelmi és társadalmi előkelőséget az a tekintélyes város magáénak tarthat. De a társadalom alsóbb osztályai som maradtak el s úgy gyászolták mindnyájan Kászoni István halálát, mint közös veszteséget. Olyan temetése volt, mint valamely közszeretetben állott, főispánnak; pedig az ő társadalmilag megállapított czime csak ennyiből állott, hogy „Kászoni István kovácsmester uram“. De azért Magyarország és Románia miniszterei s minden rangú és rendű főemberei közt számosán vesztették beune jó ismerősüket s a ki csak ismerte, veszteségnek is fogja tartani aránylag oly korai halálát. A székely fajnak értelmi és jellembeli kiválósága testesült meg benne s bámulatos önmivelés által teremtett egy olyan tiszteletreméltó alakot, a mely helyet foglalhatott volna az északamerikai Egyesült-államok szenátusában. Élettörténete egyszerű. — regényt Írni belőle nem lehetne. Mostoha sors, sanyarú viszonyok, kitartó munkásság, fokozatos emelkedés jólétben és tekintélyben, végül hatályos tevékenység a közérdek önzetlen szolgálatában. Nem regénybe való, hanem ifjúsági olvasókönyvbe: hogy lelkesedjék és példáját követni igyekezzék a serdülő nemzedék. 1821-ber. született Baróthon. Atyja, Mihály, szá- zadpuskamives volt ugyanott, a 2-ik székely határ- őrezrednél. Elemi iskolába is ott járt Kászoni Ist*) A kitűnő polgárról, kit kiizei egy éve Brassó város közönsége mélyen megszomorodva kisért örök nyugalomra, a „Vasárnapi Újság“ közli e czikket, melyet tárgyhalmaz mitt csak most vehetünk át. Szerk. rést ütsz, bárha lassan is, az életen; állhatatos légy és ellenségeidet is tiszteletre kényszerited. . . Szerelem az élet, szerelem a boldogság, szerelem az elégedettség; a szerelem szülő anyja az emberiségnek és mindennek, mi e világon él, ez ad életet, ez okozza a halált. A szerelem, e boldogító érzés töltse be szivedet és a harezba az élet és emberek ellen edzett testtel, vig lélekkel vonulhatsz, melyből diadallal térhetsz vissza, de elbukni soh’se fogsz. ... Oh, te szép csokor, ti gyönyörű virágok ! Úrnőtök válogatott benneteket össze és tanitbtt meg, hogy egyrészt vigasztaljátok e megtört lelket, másrészt edzétek e vérző szivet? Ugy-e, úrnőtök oldotta meg nyájas nyelveteket, és ő csepegtette belétek azon bölcs tanokat, melyekkel engem oktatólag figyelmessé tettetek ? Áldva legyetek, mint áldom és szeretem úrnőtöket! Örök életet és illatot kívánok nektek, mint úrnőtöknek örök szerelmet és változhatlan boldogságot esdelc az irgalmas és kegyes égtől. De hát te szép csokrom, te néma vagy, siket is, nem értesz, nem is hallasz. Elfonyadsz, még mielőtt egészen gyönyörködhetném benned, — elenyészel, mert neked is, mint minden szép s nemesnek, enyészet a végzeted ; el- hervadsz, a nélkül, hogy éltél és sokáig boldogíthattál volna. Azonban a természet örök igazságos törvényei ellen nem zúgolódom, belenyugszom a sorsnak szeszélyes játékába, melyet veled, mint velem is csúfosan űz. De egyre kérlek: vidd illattal telt sirodba reád hulló csókjaim és kényeimet, hadd teremjenek azokból is a te magvaiddal keverve a jövőre rózsák és virágok ! Hisz hogy még sírni és csókolni tudok, ez se egyéb, mint türelmem magja, mely pedig ha rózsát nem termik, hiábavaló csalódás volt egy jobb és szebb jövőbe reményiem. Sit— B —.