Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-06-05 / 62. szám

Sepsi-Szentgyörg)7, 1884.

XIV. évfolyam. 62. szám.

NEMERE.

HATÁRSZÉLI KÖZLÖNY.

Politikai, társadalmi, közgazdászati, közművelődési és szépirodalmi lap.

IM^eg-jelenils hetenkint háromszor: IKIed-cien, Os-ütörtölsön és Szombaton.

Szerkesztőségi iroda:

Sepsi-Szentgyörgyön, íőpiacz, 629. sz. a.

(Csulak Zsigmond-féle ház), hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak.

Kiadóhivatal;

Bernstein Márk könyvnyomdája, hová az előfizetési pénzek és hirdetések bér- mentesen küldendők

Előfizetési ár

helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve:

Egész évre . . . 7 frt — kr. Félévre .... 3 „ 50 „ Negyedévre . . . 1 „ 80 „

Hirdetések díja:

3 hasábos petit-sorért vagy annak helyéért ő kr. Bélyegdij külön 30 kr. Nagyobb és többszöri hirdetéseknél kedvezmény.

Nyilttér sora 15 kr. Hirdetmények és nyilttér előre fizetendők.

Hirdetmények fölvétetnek a kiadóhivatalban, Bernstein Márk könyvkereskedésében; Bécsben: Haasenstein és Vogler, Budapesten: Dnkos és Mezei, Ilaasenstein és Vogler, Goldberger

A. B., Láng L. és Schwarz hirdetési irodájában.

Kossuth Lajos hálanyilatkozata születésének 80 dik évfordulója alkalmából hozzáintézett üdvözlésekre.

Midőn hírét vettem, hogy születésem 80-ik évfordulója alkalmából névaláírásokra szólitta- tik fel országszerte a hazai közönség egy üdvözlő albumhoz, mely később 14.747 aláírással ellátva, csakugyan kezemhez jutott, s remek kiállításával két világrészből nagy számban összegyűlt emlékgyüjteményem kitűnő díszét képezi: tiltakoztam a szándék megvalósítása ellen s felkértem meghittebb barátaimat, eszközöljék, hogy az eszme elejtessék.

Tettem ezt, nem mintha mondhatlan nagy becset nem helyeznék hazámfiai szives megemlékezésére, hiszen csakis ez az, ami derűt lö- velhet hontalan aggkorom komor légkörébe, mint a napsugár a ború homályába ; mondhatom is, hogyha alkalmilag amolyan évfordulóknál, melyek fel-felkeltik a szunuyadozó emlékezetet, egy-egy szívélyes üdvözlet köszöntött be a távol hazából magános lakomba, kimond- hatlanul jól esett lelkemnek tapasztalni, hogy még akadnak „otthon“ (a mi, fájdalom! nekem már nem otthonom), a kiknek eszükbe jut a jóra tehetetlen öreg ősz remete, kinek életét idegen földön elzüllésre kárhoztatták a végzetek ; de hát az ily üdvözletek minden felhívás nélkül, magán körökben önként keletkeztek és én zajtalanul gyönyörködhettem bennök, mint a visszaemlékezés amolyan szende virágaiban, a minők a feledés mezején elvétve, a romok közt is teremnek.

Amaz országszerte köröztetett felhívás az üdvözleti szándoknak más szint adott s én tiltakoztam ellene, mert amint hazánk jogfeladó törvénye kiütötte kezemből a magyar haza állami függetlenségének zászlaját, melyet számkivetésemben is fennen lobogtattam a világ előtt s rudjával be-bekopogtattam a honszaba- ditás kilátásainak ajtajáu, reménynyel néha, csüggedetlenül mindig, mert mindig hittem nemzetem tántorithatlan kitartásában: az a jogfeladás akként hatott reárn, mintha nemzetem azt kiáltaná felém: te nem közénk való vagy ! és ez annyira elkeserített, hogy én, a honból száműzött, száműztem magamat az emberi társaságból is, s a mint igy mult év év után, sivár elzárkozottságban, örömtelenül, én mint Pontius egykori kirá'ya, a mérget úgy megszokta, az emberi társaságon kívüli lézengést annyira megszoktam, hogy nevem szán- doklott dobraütésének hírétől, mint amolyan „digito mostravi“-tól, igazán mondom, hátam borsózott.

De volt más okom is, a miért nem szerettem, hogy az én nyolczvauadik életévem betöltésének melancholikus alkalma az országban nyilvánosan szóba hozassák.

Aggkoromnak jelene üres, jövendője más, mint a sir nincs, én reám csak mint egy mult időnek porladozó romjára lehet gondolni; a ki engem kegyeletes megemlékezésre méltat, ama múltnak emléke iránt nyilatkoztat kegyeletet: az a mult pedig oly közjogi elvekkel s oly politikai iránynyal kapcsolatos, melyek az állami függetlenségnek ezeréves jogát feladott s Ausztriával önként államközösségbe lépett magyar haza jelen közjogi helyzetével oly kiáltó ellentétben állanak, hogy egy áthidalhat- lan űr tátong köztem s a inai Magyarország közt.

Tudom én, hogy Szatmár-Németi városa a lélektan törvényének s a világtörténelem tanúságának adott kifejezést, midőn üdvözlő iratában, melylyel megtisztelt, azt mondja, hogy „a mindenség alkotója elannyira kiolthatlanul felgyujtá minden nemzet kebelében a függetlenség iránt való vágy és törekvés szeut lángját, hogy az csak magának a nemzetnek halálával alhatik ki“, és én ismerem nemzetemet, tudom, hngy az nem oly anyagból van gyúrva, miszerint róla ezeréves történelmének kéznyomát az események akármely súrolása is letörölhetné: hát tudom, hogy azon elvek, melyekhez nevem hangoztatása az emlékezetet visszavezeti, nem veszhettek ki Árpád nemzetének leikéből: ott rezegnek azoknak húrjai minden magyar ember szivében, egynél mint életczél, melyre soha nem lankadó tevékeny buzgalommal törekedni kell; másnál mint remény, melyet az emberi dolgok változatosságának esélye megvalósíthat, s még a kishitü- eknél is legalább mint jámbor óhajtás; de hát ez idő szerint köztük s a helyzet közt ellentét van, s az ellentét nyomában a törvény- nyé avatott jogtalanságának az élet viszonyaiba mindinkább beszövődő fényereje és korunk tulanyagias iránya, mely a hazafi szív nemesebb ösztönének szövétnekét itt a napi gondok, amott a magán-érdekek pocsolyájába fojtja, és a hatalom varázsa, mely a röppenő perczuek szolgálatába szegődtet s a meghajláshoz szokott derekak alkalmazkodási hajlama elszomorító uralomra vergődtek az érzelmek felett.

Hát nekem úgy látszott, hogy nem alkalom- szerű dolog egy oly merőben jelentéktelen esély miatt, mint az én 80-dik születésnapom, rokouszenv nyilatkozatokra hívni fel a közönséget, mert azt lehetetlen elvitatni, hogy a válhatlan kapcsolatnál fogva, mely szerény nevem s a múltak azon iránya s elvei közt fen- forog, melyek a 17 év óta uralgó iránynyal kiáltó ellentétben állanak, minden ily nyilatkozatnak kisebb-nagyobb mértékben politikai színezete is van, a mely még azok közül is, a kik különben jóindulattal emlékezhetnek reám, sokakat visszatarthat attól, hogy valamely szembetűnő — ne mondjam ünnepélyes — módon kifejezésre jusson a rokonszenves megemlékezés a múltak azon romjára, melynek neve akként hangzik az ezeréves államjogot feladott mai Magyarországban, mint egy bánatos szemrehányás.

Engem a történelem logikája, melyet képle- tileg szólva, isten ujjának tartok, reraénynyel tölt el, hogy azon elveknek s iránynak jövendője van, de ép azért, mint hazafi, mindent valódi csapásnak tartok, a mi tévedésbe vezetheti a világ közvéleményét nemzetem valódi érzelmei s kiolthatlau aspirácziói felől; már pedig Magyarország látszólagos alkotmányossága, mely nem egyéb, mint egy igen korlátolt statutarius hatóság, melyet azonban a látványos alakiság által félrevezetett világ valódi alkotmányosságnak hiszen, tizenhét év óta sokkal több táplálékot nyújtott a fonák felfogásnak nemzetünk valódi érzelmei felől, mintsem hogy aggódás nélkül gondolhattam volna azon eshetőségre, hogy a tisztán személyi tekintetben igen természetes közöny, melylyel nevem nyilvános szóbahozatala találkozhatik, alkalmat szolgáltathat annak hangoztatására, miként a magyar nemzet annyira elégedettnek érzi magát az osztrák birodalommal egy államtestté összeolvasztásában, hogy sírba temette a múltak azon emlékeinek inspiráczióit, melyek (s nem egyéni érdemeim, a mik bizouy mondom, nincsenek) egyedül lehetnének képesek kegyeletes megemlékezést kelteni teljesen értéktelen személyem iránt.

Mint ember, hálás megilletődéssel, mint hazafi, örömmel vallom be, hogy ez aggodalmam oly mértékben lett megczáfolva, a minőt megérhetni nem reménylettem, mert az én 80 dik életévem szóbahozatala oly nyilatkozatokra vezetett nemcsak ezerekre menő egyes aláirat- kozók, körök, társulatok, egyesületek, községek s városok, hanem még az ország törvény- hatóságai nagy többségének részéről is, miszerint szorosan tárgyilagos alapou jogosítottnak tartom magamat azt mondani, hogy ez már nem a személyemnek szánt megemlékezésnek amolyan szende virága, a minő elvétve romok közt is megterem, hanem valóságos plebisczi- tum, a kegyelet plebisczituma a harmiuczöt év előtti idők amaz emlékei iránt, melyekkel más jobbaké mellett az én szerény nevem is válhatlan kapcsolatban áll.

(Folytatása következik)

A gyergyóí vérengzés. A Gy.-Szt-Miklósról hazatérő' alfalví függetlenségi párti híveket visszamaradt Dobránszkysták a falu végén kőzáporral fogadták. A készülődéseket eleve megtudva, ezek hat csendőrt kértek, kik a népet békés visszavonulásra szólították fel, de a nép őket is bántalmazta, mire a csendőrök kénytelenittettek valóságos közápor közepette fegyvereiket használni. A Dobránszkysták közül tizennyolcz maradt a helyszínén részint súlyos, részint könnyebben sebesülve, közülök állítólag négy halott. Az alfalvi elöljáróság végig nézte még az előlege8 készülődéseket is, de se jelentést, se intézkedést nem tett a nép szétoszlatására. A vizsgálat foly. A szolgabiró az előrelátott bajok elől Csikba vonult korteskedni.

Báró Splényi Ödön, a gyergyó-szentmiklósi kerület képviselőjelöltje junius 2-án délben nagy száma zászlós lovas bandérium és 50 kocsi kíséretében érkezett a központi nagyközség Gy.-Szt.-Miklósra, hol nagy ünnepélyességgel fogadtatott. Kocsiját koszorúk és virágcsokrokkal tele szórták. Egyenesen a Lieb-féle lakásra hajtatott, melynek tágas nagy udvarán programmbeszédét részletesen adta elő. Beszéde óriási lelkesedést idézett elő; megválasztása bizonyos.

A londoni konferencia közelebbről összeül, melyen ha lord Granville betegsége miatt nem elnökölhet, Hartington fogja őt helyettesíteni. A szultán egy szárnysegédét Londonba várják fontos sürgönyökkel, A török csapatok szudáni kooperácziója előtt prok- lamácziót intézne a szultán az afrikai mohamedánokhoz, de csak akkor, ha majd meg lesz állapítva Angliával a programm s a hatalmak már jóváhagyták.

Anglia külügyi politikájáról fontos czikket közöl a brit kormányelnök, mely szerint Bismarck her- czeg csak azért kedvezett nemrég Angliának, mert ez megfelelt czéljainak, vagyis Bismarck csak any* nyiban volt előzékeny Anglia iránt, a mennyiben

Wf* Lapunk mai számához, félív melléklet vau enatolva,