Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-03-27 / 35. szám
08E- Melléklet a „Nemere Határszéli 35-ik számához (márczius 27). -a« telt urak ellen, kiket nem ismerek és egyáltalán rájuk vonatkozólag semmit mondani nem is akarok, nincs kifogásom, de mégis azt hiszem, hogy legalább az ügy fontossága tekintetében, a dekórummal ellenkezik, hogy Magyarországon már oda jutottunk, miszerint királyi hivatalnokok elnöklete alatt válasz- szuk a képviselőket. (Úgy vau! ügy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Mert nem állítom ugyan, sőt megengedem, hogy azon t. urak, a kik kiküldettek, korrekten fognak eljárni; de még sem tartom helyesnek, hogy a közélet oda fejlődött legyen Magyar- országon, hogy kir. hivatalnok vezesse azon nagy aktust, melyből az országgyűlés képződik. (Helyeslés a bal- és szélsőbalon.) Aprólékosabb dolgokkal foglalkozni nem akarok. Én ezen, a sok közül felhozott nehány esetet óhajtottam felhasználni, mint adatokat arra, hogy a t. belügyminiszter úrhoz a következő interpellácziót intézzem. (Itt az interpelláczió következik.) Vidéki levelezés. Ilyefalva, 1884. márcz. 22-én. Tekintetes szerkesztő ur! A közelebbi képviselőválasztások iránt nálunk is általános az érdeklődés. Mindenki kiváncsi arra, hogy kik lesznek a jelöltek, de egygyel tisztában van mindenki, hogy t. i. Jókai Mór a ilyefalvi kerület képviselője többé nem lesz. Különben olvastuk is b. lapjában, hogy fel sem lép nálunk, mert megígérte a jó kassaiaknak, hogy megválasztása esetében azt a kerületet fogadja el. S ezt nagyon jól tette, mert nálunk lejárt már a napja. Adjon az isten a nemzet nagy írójának, a koszorús költőnek hosszú életet — ő mindég dísze a nemzetnek — s akkor Jókai csakugyan országos képviselője lesz a szó szoros értelmében. Alig lesz megye, melynek egy kerületét már nem képviselte volna, de olyan bizonyára nem lesz, mely kétszer választotta meg. Ezzel tehát tisztában vagyunk s igy annál jobban érdekelt minket, hogy ugyan ki iép fel nálunk. Ezen kíváncsiságunkat is kielégítette a „Határszéli Közlöny“ 34 ik száma, a melyből megtudtuk, hogy két magas állású jelölttel lesz dolgunk. Az egyik gróf Nemes Nándor ur, a másik báró Szentkereszty Béla ur. Az első ellenzéki, a második kormánypárti. Ez a hir községünk minden rétegében nagy örömmel fogadtatott;' mert közönségünk Nemes Nándor grófot még mindég a magáénak vallja. Neve hallatára a polgárság lelkesül, fellépése itt igen jA benyomást tett. A nemes gróf — mint ke rületünk ezelőtti képviselője — mindég szivén viselte érdekeinket s nem tett úgy, mint a koszorús iró. De 8zó( Nemes gróf mellett egy másik, hatalmas érv is. 0 ellenzéki ember s ellenzéki jelölt, polgárságunk ugyanaz. Jókaival nem az elv, csak a személy győzött. Jókait nem azért választottuk meg, mert kormánypárti — ezért épenséggel nem választottuk volna — hanem mert Jókai; de Nemes Nándorral győzni fog a személy és az elv. Az ilyefalvi választókerület választóinak legnagyobb része ellenzéki, itt a kormánynak nagyon kis tere van s azért kár a különben oly tiszteletreméltó báró Szentkereszty urnák fellépni. Mi részünkről nem léptettünk fel Jókaival szemben se - kit, épen a személy miatt és épen azért teljesei jogosan kérhetnők most a párán}.' kormánypíi í választóktól, hogy ők ugyancsak a szc né!y t k - tetben vételéből se léptessenek fel senkit s eng, .- jék nekünk azt, mit mi ezelőtt nekik már engedtünk. Báró Szentkereszty bukása előre láth; tóU g biztos, engedjék tehát, ho ■ gr. Nemes Nándort közfelkiáltással válaszszuk meg. Hiába jő le Jókai beszámolni, kár a fáradságért. Mi jól fogjuk fogadni, szívesen fogjuk körünkben látni a nemzet nagy íróját, de annyit mondhatunk, hogy itt minden tért elvesztett, itt beszámolóval korteskedni már nem lehet. Nemes Nándorral szemben minden erőlködés hasztalan. Beszélhet itt ki mit akar, áldozhat itt ki mennyit tetszik, pressziót is gyakorolhatnak, a minővel csak rendelkeznek, de ez mind hasztalan. A tudat, hogy Nemes N. fellép és igy közénk fog jönni, ez a tudat már előre is lelkesít. Gazdáink már is arról beszélnek, hogy fogják fogadni, mit mindent fognak tenni, csakhogy a nemes gróf meggyőződjék ragaszkodásunkról. Megvallom, féltünk a választásoktól, mig ezt nem tudtuk, mert tartottunk attól, hogy ismét egy bukott nagyság fog importáltatni hozzánk ; most azonban mitől sem tartunk, most jöhet akár maga Tisza Kálmán is, a mi jelöltünkkel szemben ő is elbukik. Egy választó. Videaiit consul es! „Minket nem a direkt, hanem az indirekt adók ölnek meg!“ Egy derék hazafi. Hogy a „Salus rei publicae suprema lex esto“ elvnél fogva az állam fenntartására a haza polgárainak vagyonukkal, vérükkel be kell folyni, senki kétségbe nem hozhatja; sőt a különböző hitfeleke- zeteknek is csak úgy van létjogosultsága, ha anyagi s főleg szellemi erkölcsi áldozataikat, tehetségűkhez mérve, a haza oltárára meghozzák. Ezen axiómák folytán a nélkül, hogy más hitfe- lekezetekre is kiterjesztenők figyelmünket, tegyük kérdésbe: vájjon reformált hitfelekezetüukszázadokon keresztül megtett-e kötelességét ? Annyi sok jeleseink, a kik elhunytak, vagy a haza közszolgálatában tündökölnek ma, nemde mindnyájan a hitfelekezeti iskoláknak növendékei-e? Es 1848/49 nem tanusitja-e, hogy az igaz hazafiságnak is melegágyai voltak az egyház és iskolája? ... Es az állam méltányos is volt, megelégelte, ha az egyház kul- turmisszióját teljesitette, ha az erkölcsök, és tegyük hozzá: a hazafiság Veszta-tüzét őrizte és élesztgette. Es ma megszünt-e ezen szolgálattétel? Es ha nem, részesül-e az egyház és annak hivatalnokai. lelkésze, tanítója, megyebirája valami kedvezményben ? Holott ma fokozottabb mérvben veszi igénybe az állam az egyházat s annak hivatalnokait. Avagy van-e a polgári közigazgatásnak egyetlen egy ága is, a hol nélkülöznék az egyházi lelkészi segédkezést, elkezdve az anyakönyv-vezetésen, a statisztika e legfőbb bázisán, le egészen az egyszerű szegénységi bizonyítvány kiállításáig ? S daczára a fokozott mérvű segédkezésnek, részesül-e az egyház és hivatalnoka még csak annyi kedvezményben is, hogy, munkáját nem is számítva, bár papirossal, a kiadványokhoz szükséges nyomtatott ivekkel ellát- tatnék ? Igaz, hogy a községi terhek egy részétől felmentetnek ; de ezt is csak a községnek köszönhetni: ezek hordozván a reájok háromló terhet. De az államtól épen sémi kedvezmény! A rendes, mint egyeuérték-adót, főleg ez utóbbit, a legszigorúbban kirójják, nem tekintve arra, hogy azok után nem ing-e meg az egyház exiszten- cziája. De jól van! — ezt kívánja a szigorú jogegyenlőség — holott vitatni lehetne ezt is; mert hiszen az erkölcsi testületnek egyes tagjai, teljesítvén állampolgári kötelességeiket, még egyszer megterhel- tetnek, mert végső elemzésben ők terheltetnek meg, nekik kellvén az egyháznak düledező oszlopait, falait támogatni. De legyen ! fizesse az egyház is csekély birtokai után az állami rendes és egyenérték-adót. Ehhez — bár sajnosán — már hozzá szoktunk. De már ezen tál menni a legszelídebben szólva: vagy túlbuzgóság, vagy hajsza. Már pedig itt állunk 1 Egyházaink, főleg szegény székely kálvinista egyházainknak exisztencziája van kérdés alatt. Tudva van ugyanis, hogy egyes ref. egyházaink csekély birtoka, egyes darab földek, úgy nevezett „templom-földek“ egyes hitbuzgó ősöknek adományai, melyeket bizonyos taxa mellett eddig a lelkész, tanító vagy egyes egyháztag mivelgetett, ott hol, az ősi buzgóság meglankadva „ekklézsiaszer“- ben a hivek mivelni megszűntek. Es mi történik most ezekkel ? Adó alá akarják venni újból ezen földeket, nem elégedve meg a rendes és aequivalens adóval; és minő cynismussal ? . . . példával szolgálhatnánk. Nem csak, hanem házról-házra, akarom mondani papról-papra mennek a t. pénzügyőrök ; elészedet- ’ nek régi és uj okmányokat, jegyző- és számadási» könyveket, megmérik, megleletezik minden nyugta, elismervényféle jegyzeteket, a melyek a'z egyházi ügyvitelnél, számadásoknál a jó rend s nyilvántartás végett szükségesek; sőt még azon j.-könyvi bejegyzést, illetőleg nyugtát is, a mit az évenkénti agy- házvizsgálatkor a vizsgáló-bizottság a keservesen felszedett pénzekről bejegyez; megleletezik a tűzbiztosításról szóló nyugtáit az ügynöknek, a mit az egyházi számoló a maga igazolása végett kénytelen beszerezni. Hát igazságos, avagy csak móltá- nyos-e ezen eljárás az egyház irányában annyiféle szolgálatokkal szemben, melyeket az egyház által kadt, szemei villantak, mintha fia alakját látná maga előtt — vigasztaló gondolatom csak az volt, hogy a magas hivatal, melyre híveim helyeztek, családomban marad s ha nem is nevem, leglább vérem örököse fogja utánam a dogéi méltóságot viselni . . . Álmatlan, hosszú éjeket töltök s gondolkodom Yelencze sorsáról; töprenkedem, vájjon mikép lehetne a köztársaságról elhárítani a veszélyeket, szövetségeseket nyei'ni Itália egyes városai között, Genua dölyfét megtörni s méltó kárpótlást szerezni Konstantinápolyért, és ilyenkor mindig feltűnik előttem szeretett fiam halvány arcza, hallani vélem hangját, mint sebeire mutatva mondja: „Mit kínzód magad atyám, minek fáradozol e háládat- lan népért, mely minden, uralkodásod alatt a köztársaságot ért veszteséget s szerencsétlenséget egyedül neked ró fel bünül, de semmi nagyra s jóra, mit tettél, nem emlékezik, sőt még lerántja fiad homlokáról a vérrel szerzett babérokat, hogy azokat élő vetélytársának homloka köré fűzze ! ? . . . És akkor . . . oh, akkor érzem, hogy még a sir- ban sem lelnék nyugodalmat, ha. utánam Tiepoli Lorenzo lépne a dogéi székre. . . . — E félelmedtől — mondá azután Cezar — mai tőrdöfésem valószínűleg mindenkorra megmentett. A doge villanó szemeit még mindég a távolba meresztő, mintha ott valamit látna s unokája szavaira halk hangon, keserűen felelt: — Vajha nem találnád nagyon rögösnek az utat, mely Tiepoli testén át vezet a dogéi székhez! Cezar megijedt, de a másik perezbeu már azt kérdé: — Hogy érted ezt, kedves bácsim? — Ügy értem, kedves fiam, — mondá jóakaró intéssel az öreg — bogy te még igen kevés érdemet szereztél magadnak arra, hogy Tiepoli Loren- zot, kit a köztársaság tyrusi hős gyanánt ünnepel, velők elfeledtesd. (Folytatása következik.) A székelyek a honfoglalás idejében. Irta Nagy Géza (Vége.) Túlmerésznek tűnhetik fel ezen állításom, századokra szóló állandóságot és pedig úgy tartalom, mint szöveg szerinti állandóságot tulajdonítva a szájról szájra szálló népénekeknek, holott egy fiatal tudósunk szerint ily állandóság csakis irás általi fixirozás mellett érhető el1) ; s ezért szükségesnek látom állításom okadatolását. Buckle nagy jelentőséget tulajdonit a történeti éneknek (vagy, mint ő nevezi : a balladának) a fejlődés azon korszakában, midőn írott történelem még nincs, a köz- és magánérdekek azonban már megkívánják a mult eseményeinek hű megőrzését.3) E szükséglet teremtette meg a hegedősök, bár- dok, skáldok, rhapsodok sat. osztályát, kiknek hivatása volt a hagyomány fentartása s eszközük erre a versalak. A hegedősök e fontos feladata, azon soknemü érdek, melynek a jövendőre való megőrzése irás hiányában rájuk háromlott, biztosítékot nyújt arra, hogy az általuk szájról szájra adott történeti énekekben a tiszta történeti igazságot keressük. A történeti esemény a balladákban hiven megőriztetik, a hagyomány csak akkor kezd megromlani, midőn az irás elterjedésével a krónikások kezdik összegyűjteni s a különböző hagyományokat összeegyeztetni, vagy mondjuk, rendezni. Fölösleges hosszasan bizonyítgatnom, hogy nálunk a X., XI., sőt még a XII. században is megvolt a hegedősöknek azon hivatásszerű feladata, hogy nemzeti hagyományokat megőrizzék. Épp Anonym kora, a XII. század második fele volt az, midőn 1) Riedl Frigyes: A magyar-hun mondák. Bi pesti Szemle. 1881. XXVII, kötet, 57. szám, 321—340. 1 , 2) Buckle nagy müve (Anglia művelődésének t ténete) Vl-ik „A történeti irodalom segédeszközei a középkorban“ ez. fejezetében szól a történeti énekekre' hegedősök régi jelentőségüket kezdték elveszteni ; az a kor, melyben a dolgok Írásbeli állandósításának szükségét már nemcsak a szerzetesek szűk celláiban, hanem a főurak és nemesek curiáiban is érezték ; s ezen közszükséglet nyert kifejezést III. Béla király azon intézkedésében, hogy — mint a Nemzeti Krónika mondja : „szokásba hozta az Írott folyamodásokat, mint a római udvarnál s a császárságban szokás.“ A mit Buckle inkább csak következtetett, mint tényekkel bizonyított, hogy t. i. a hegedősök osztálya, mig a hagyomány egyedüli hivatott őrizője volt, épen fenntartotta a régi énekeket, vagyis inkább, hogy a versalak elég biztosítékot nyujUtt a hagyomány százados konzerválására : arról a mai népköltészeti maradványokból is meggyőződhetünk, melyeknek nemcsak tartalmát, de egész szövegét, eredeti kifejezéseit is hiven szokta átadni egyik nemzedék a másiknak. Nézzük pl. a tartalom több százados hű megőrzésének bizonyságául Szilágyi és Hajmási történetét, melyet már 1571-ben megénekelt „egy poétának ő verseiből“ az úgynevezett S z e n d r ő i N é v t e 1 e n3), s a mely mint népballada egészen napjainkig fennmaradt a székelyeknél s körülbelül a harminczas évekig a csángóknál, s látni fogjuk, hogy a háromszáz évi időköz daczára is — noha itt nem is ugyanazon egy énekről, hanem csak ugyanazon tárgyról van szó — alig van valami különbség a székely balladák, a csángó töredék s a Szendrői Névtelen énekének tartalma közt.4) A régi 3) A Szendrői Névtelen énekét, melyet a Csoma-eodex őrzött meg, Toldy Ferencz adta ki, először a Magyar Költői Régiségekben, Pest, 1828., azután A magyar nyelv és irodalom Kézikönyvében, Pest, 1855. I. k. 114—118. lap, s az Irodalomtörténeti Olvasókönyvben, Pest, 1868. 114—119. lap. 4) A székely ballada két változatát lásd a Koszorú 1864. évi folyamának 211. s következő lapján, — 1865. évf. 257. 1,
