Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-12-29 / 104. szám
tő szavam folytán, még ezentebb feladatuknak fogják ismerni“. Nagy vigasztalásra szolgálna szomorú életem szomorú” végalkonyának, ha becsületes meggyőződés s tiszta hon3zeretet sugalta szavaim el nem hangoznának, mint a pusztában kiáltónak szava, de meg kell vallanom, ekkorig nem tapasztaltam, hogy akár a módok, melyekre reá mutattam, akár intő szavam, hogy más, netán czélszerübb módok vétessenek alkalmazásba, legkisebb viszhaugot keltettek V°Vajjon a mostani tisztujitáei mozgalom ébredés jelének vehető-e ? nem tudhatom, mert e felett a megújított törvényhatósági bizottságok szelleme fog határozni, hanem ekkorig valóban nagynak kell lenni az apathiának, midőn még az is megtörténik, hogy (a mint legközelébb Zemplénben történt) főispán fakad keserű panaszra a közöny felett, mely- íyel a bizottsági tagok a szegény népet még utolsó élelmiszerétől is törvény ellenére megfosztó adóvégrehajtók zsarolásait nézik, a nélkül, hogy a borzasztó visszaéléseket a közgyűléseken még csak szóba is hoznák. De nem volna helyén, ha én a távolbó, 1 utogat- nók reá a közöny jelenségeire, melyek annyira mindennapiak, hogy a hazában már még csak fel sem tűnnek ; csak egynek az országos ügyek köréből iratom hosszadalmassága daczára felemlitésére kérem tisztelt alispán ur engedelmót. minthogy az a megyei szerkezet jövendőjére vonatkozik. Hogy mostanság a miniszteri közigazgatás mindenhatóságának vidéki irodáivá törpitett municipiu- mok mint intézvényes testületek a törvényhozásra s általában az országos közügyekre nem gyakorolnak érezhető befolyást s nem tevékeny szervei a nemzet közéletének, az tagadhatlan. Vannak, a kik ezt abból következtetik, hogy a népképviseleti rendszer behozatalával a törvényhatóságok követutasitási jogának meg kellett szűnni. Vájjon szükségszerüleg meg kellett-e szűnni ? ezt most nem akarom vitatni ; tény, hogy nem a törvény, hanem a szokás, (szerintem indokolatlan sajnos szokás) az országgyűlési képviselők s a törvény- hatósági közgyűlések közt minden hivatalos kapcsolatot megszüntetett. Hanem tévedés azt hinni, hogy ezzel a municipiumok befolyásának az országos ügyekre is meg kellett szűnni. Nem akarom a hajdan példáival bizonyítgatni, hogy a hatalmas befolyás, melyet a megyei szerkezet a nemzet közéletére gyakorolt, teljességgel nem volt az utasításadásra szorítva, hanem hivatkozom 1861-re; már akkor sem adtak a municipiumok utasítást a követeknek s mégis — ki tagadhatná? hogy a municipális közélet hatalmas fellobbanása nyomta reá a maga bélyegét az országgyűlés irányára; az volt a világitó torony, melyről a nemzet közszelleme mint útjelző fény reá sugárzott a nemzet választottjainak útjára. Az országos ügyekkel foglalkozás jogát a municipiumok most is bírják, de fontossága abban áll, hogy öleli keblére gyermekét ; mig ez könyeitől alig bírva szóhoz jutni, csak fuldokolva kérdi: — Elüzesz-e te is ? — Nem, nem, elveszett gyermekem; nem űzlek e), szivemen foglak melengetni, s velünk maradsz, hogy öreg napjaimat fölviditsd. — Hallotad, mit mondott atyám ? — Hadd el, kedves gyermekem; majd kiengesztelem én. Oh, mi még boldogok lehetünk ! Aztán ismét megöleli gyermekét, ki az oly régen nélkülözött anyai kebelre simul s ismét sirnak egymás karjaiban hoszasau. A síri csendet az anya töri meg, tudakozódva leánya sorsa után. Ilona kibontakozik anyja karjaiból s hiven elbeszéli kiállott szenveléseit, semmit sem hagyva ki gyalázata ecseteléséből. Bizton hiszi, hogy anyja is elfogja őt magától taszítani, midőn leplezetlenül bevallja nyomorult életét. — De az anyai szív nem oly könyörtelen s ismét keblére öleli Honát, miközben sóhajtva mondja : — Szegény, sokat szenvedett, szerencsétlen gyermekem ! Aztán Ilona kérdezŐsködéseire elmondja az anya is az itthon két év alatt történteket ; elmondja, hogy az atya is tudja, hová jutott ő, s hogy midőn e hirt megtudta, szélhüdés érte, mely megbénította • örökre tehetetlenné, munkaképtelenné tette. Már azelőtt sem adott leczkéket, mióta Ilona száműzetett, mert attól félt, hogy gyalázatát homlokáról fogják leolvasni az emberek ; azért csak elvonultan éltek a jobb években megtakarított kis tőkéből. Julia testvére eltávozása után nemsokára meghalt s most a család csak három tagot számit, miként az apa mondja. — De isten után négyen leszünk, kedves gyermekem ! végzé szavait az anya s kézen fogva Ilonát, vezette befelé. — Jer, leánvom, jer, apád megbocsát ! ’ Dobogó szivvel lépett be Ilona anyja után a szobába, hol atyja volt, félénken húzódva a jó anya háta mögé, mintha halálitéletét várná. Az ősz apa nem \ette észre a belépőket, mert mélyen elmerülve látszék lenni a múlt emlékein tévedező gondolatokban. Megbecstelenitette jó hírnevemet . . . me^gya- gyalázta házam becsületét ... — * * továbbfolytatja érthetetlen suttogását. 3 ha a törvényhatóságok (talán az általam jelzett eljárással) az országos ügyekkel foglalkozást rendes teendőik közé soroznák, ha azok körül oly folytonos érdeklődést, oly buzgalmat fejtenének ki, mint kifejteni hajdan elengedhetlen hazafiui kötelességnek tartatott ; szóval ha a nemzeti közszellem folyvást vidoran lobogó tűzhelyei, a nemzet szívdobogásának mindig lüktető üterei volnának ; a munici piumok élénk közélete usszahatna a nép gondolkozására, érzelmeire, a közgyűlések adnának irányt a közvéleménynek ; felemelnék a nemzet hanyatlásnak indult jellemét s utasítási jog nélkül is oly mérvadólag hatnának a törvényhozásnak mind alkatára mind szellemére, mint 1861-ben hatottak. — Ha ez nem igy van, nem a joghiány okozza, hanem a közöny. Mindamellett azonban nemcsak kívánatos, hanem a képviseleti rendszernek és a magyar alkotmányosság szellemének logikai követelménye is, hogy a municipiumok, mint az intézményes önkormányzat alkotmányos szervei, a törvényhozásban egyenesen is részeltetve legyenek. Erre megvan az alkalom a felsőház reformjában, a minek szüksége maga a főrendiház által is el van ismerve. 1848 -ban e reform kérdését szőnyegre hozni a fenforgott körülmények közt annyi volt volna, mint a jobbágyság felszabadításának, a nópképviseletnek, s a független felelős minisztériumnak keresztülvitelét veszélyeztetni. Ezért maradt el. De az 1848-iki mű csak alap, nem kikerekitett, nem bevégzett mű. En azzal vigasztaltam magamat, hogy amit a leszámoló rendi országgyűlés a rohamos napok nyomása miatt meg nem tehetett, a felkelő népképviselet meg fogja tenni; s a municipiumok egyenes részeltetése a törvényhozásban nem szűnik meg, hanem a felsőházba tétetik, át. Nekem már 48-ban is az volt meggyőződésem, hogy ez a két kamarai rendszerhez tartozó alkotmányos temperamentumnak azon módja, mely a népképviselet s intézvényes önkormányzat eszméjével öszhangzik s a magyar alkotmány történelmi fejlődése által egyenesen indikálva is van; kifejezést adtam e nézetemnek 1867-ben Í3 nyilvánosságra jutott egyik levelemben. De akkor a kérdés nem volt napirenden, most azonban úgy látszik, napirendre kerül. A municipiumok jövője lévén a kérdésnél igen lényegesen s a legközvetlenebbül érdekelve, én reméltem, hogy a törvényhatóságok azt megyéről- megyére, városról-városra, kimerttően megvitatják s kitartó meleg buzgalommal tömören foglalnak állást a municipiumok egyenes részeltetése mellett a törvényhozásban. Nem történt. Egyetlen egy megyéről tudok, mely nem ugyan oly kiterjedésben, de mégis oly irányban nyilatkozott s aztán benyújtva kérvényét, az ügyet az is aludni hagyta. En pedig erősen meg vagyok győződve, tisztelt alispán ur, hogy ha a municipiumok ezt a reformeszmét erélyesen felkaAz anya lábával halkan súrolta a padlót, s midőn az agg erre sem látszott föleszmélni, egyet kö- hintett. Fejét fölemelte az apa s a belépők felé nézett; de hirtelen fölegyenesedék karosszékében, miközben homloka elborult ; kezét lassan emelé föl s ujjával Ilmára mutatva, szólt ünnepélyesen : — Asszony ! vezesd ki házamból e személyt, mert a honnan ő jön, onnan nincs többé visszatérés! Nem akarom látni, nem ismerem; bocsátotta be ?.. . — Kedves atyám ! — szólt Ilona, de nem mondhatta tovább, mert atyja tiltakozó mozdulatot tőn kezével, mely megakasztá lélegzetét ; odarohant e atyja kinyújtott kezét görcsösen megragadva, azt csókjaival akará elhalmozni, de atyja oly erővel ránti ki azt, hogy Ilona egyensúlyt veszítve, a földre rogyott. Itt megölelte atyja térdét forró könyhullatások között esdőleg tekintett annak arczára s fuldokolva zokogá. — Bocsánat, atyám! bocsáss meg! A kőszívű apa azonban oly erővel rugá el magától az esdeklő leányt, hogy az eszmélet nélkül rogyott össze. E közben magasra emelkedett székében, arczát, mely halálsápadt volt, hideg verejték- gyöngyök lepték el s homlokán erei magasra duzzadtak. Még egy utolsó erőlködést tesz s nagy nehezen lihegi : — Légy átk .... — de már nem képes e szót kimondani, mert hirtelen összeesik s élettelenül rogy vissza karszékébe. Az anya a rémülettől megdermedve szemlélte e jelenetet s mintha lába gyökeret vert volna, nem volt képes mozdulni; a kis fiú pedig sírva fakadt a látvány fölött. * Künn folyton dühöng a hideg szél s fölkavarja a havat, hogy egész erejével vágja ama vánszorgó alak szemébe, ki dideregve siet tova, mintegy da- czolni akarva az elemekkel. . . . Ilona az. Fut meghalt atyja üldöző szelleme elől, kit, úgy véli, ő ölt meg. Annyja kéréseire nem hajtva, tovasietett támolygó léptekkel, hogy a rém- látomány elől meneküljön. Feje a tompa ütéstől még szédül, de azért minden erejét összeszedve igyekszik előbbre, mindig előbbre — ki a városból, ismét a folyam partjára melyet sírjaként üdvözöl , . . Hiú ábránd! Az ég elzárja előle az utolsó / rolják s mindé oldalról megvitatva, szellőztetve a nemzet előtt, fcyvást világosságban tartják, ha többet nem is, annjt mindenesetre ki lehetett volna vinniök, hogy a örvényhatóságok főispánjainknak helyét a törvényh tóságok követei foglalják el a felsőházban. A főispánok alkatHszei az ősi megyei szerkezetnek ; e minőségben, e.edetileg nem is mint politikai méltóságok, hanem miül a megyei hadak vezérei foglaltak helyet a íírendiházban ; a dolog tehát akként áll, hogy a niunicipális intézmény ekkorig is jelen volt a felső táblánál a főispán személyében, s ha most, miután abbau minden vélemény-árnyalat egyet ért, hogy a reformált felsőházban a főispánoknak helye nem lehet, a mumcipiumok követei foglalnák el a municipiumok főispánjainak helyeit. Ez oly reform lenne, mely a népképviselet behozatala által létrejött alkotmányos fejlődés következményének egyenesen szoros történelmi alapon tenne eleget s igy még azok véleményének is tökéletesen megfelelne, a kik a felsőház reformjánál a történelmi alap tiszteletben tartását követelik ; mig ellenben, ha a municipiumok főispánjainak helyét akárki más foglalná el, mint a municipiumok követei, ez oly mellőzése volna a történelmi alapnak, hogy arra a mostani főrendiház semmi alkatrésze nem hivatkozhatnék. Engem nem elégítene ki az igy korlátolt reform, mert én a két kamarai rendszernek csak oly feltétel alatt vagyok barátja, hogy mind a két ház képviseleti alapra legyen fektetve, a magyar felső- házat tehát egészen a törvényhatóságok közgyűlései által választott szenátusoknak óhajtanám; de meggondolva, hogy még ama korlátolt javítás is mennyire emelné az önkormányzati intézvények fontosságát, a nemzet közéletében mennyire felifjitaná a municipiumok hanyatló vitalitását, lehetetlen mélyen nem sajnállanora, hogy a törvényhatóságok e kérdést buzgóan, erélyesen fel nem karolták, mielőtt a főrendiház reformjának módozatára nézve valamely megállapodásra jutott a minisztérium, melynek akarata a párt disciplina minden mértéket meghaladó vak engedelmességéből úgy látszik, a törvényhozás terén is diktátori hatalmat merit ; azonban a jelzett részleges reform annyira mérsékelt, annyira nem sérti serarai osztály különleges érdekét s mondhatnám oly szabadelvű konzervatív, hogy talán még most is keresztülvihető volna, ha a muni- cipiumokban a közönyt eleven érdeklődés váltaná fel. Mély alázattal, töredelmesen esdek bocsánatért, hogy annyira átengedtem magamat az eszmék folyamának, melyeket tisztelt alispán ur levelének az önkormányzati intézvényekre vonatkozó tartalma agyamban felköltött; hogy rövid köszönő válasz helyett, mit Írnom kellett volna, hosszú értekezés került ki toliam alul. Szolgáljon mentségemül, hogy keserves aggodalom tölti el lelkemet a közszehem meghanyatlása miatt a távol hazában s ez aggályközben megfeledkezve tehetetlenségemről, szeretnék menekvést is, hisz atyja átka kiséri őt !.. . Vastag jégréteggel van borítva a viz, s a kétségbeesés végső menedéke is meg van tagadva tőle. Oh, hiszen neki élni kell, soká élni, hogy érezze az apai átok súlyát. — Élni, élni ! még meddig fogok élni ? — kiált föl elkeseredetten. — Könyörülő isten, elégeld meg szenvedéseimet s engedj meghalnom ! S az isten megelégelte ............. M ég nehány lépést tesz előre, majd megáll, ezután összeroskad az ut közepén. Lassú zeibbadas fogja el tagjait, szemei, legragadnak s bár fölkelne, hogy : tovább vonszolja magát, bár kiáltana segítségért, de tagjai megtagadják a szolgálatot. Nem bir mozdulni, nem tud kiáltani. Lassankint elhagyja eszmélete is, s csak hailórzéke az, mely még működik; hallja a gyermekeket, a mint éneklik : „Keljetek föl pásztorok Örömet hirdetek. . . .“ aztán mind halkabban-hallkabban hangzik az ének, mig végkép megszűnik, — mikor már a sokat szenvedett Ilona szive is megszűnt dobogni. . . . Megfagyott. * Egy magános hintó robog tova a hőzivataros éjben ; a kocsis csendesen szundikál a bakon, mig benn az üveges kocsiban egy fiatal uracs s egy félvilági „hölgy“ nevetgélnek. Egyszerre csak nagyot rántnak a paripák a hintón, hogy a kocsis szinte lebukik üléséből, mig a benn ülő hölgy élénk sikolyt hallat. Ijedten ugrik ki a férfi — ki nem más, — mint Arthur, Ilona csábitója, ki most ismét egy szerelmi kalandon volt s mint győztes tér vissza hölgyével. — Mi baj ? — kérdi kocsisától. — Semmi egyéb, feleli ez, — csak a lovak ijedtek meg. — Mitől ? A kocsis egy élettelen tömegre mutat, mely a földön hever, mire Arthur megragadja a kocsilárnpást s rávilágít vele — a kiszenvedett Ilona holttes* téré ! . . . . .... A messzi távolból pedig ünnepiesen hali- szik a betlehemesek angyalszózata : „Dicsőség az istennek a magasságban s békesség a földön az embereknek és jóakarat !“
