Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-03-18 / 23. szám

hitelintézetével vagy más pénzintézettel érintkezésbe tenné magát a települők számára kölcsönök kieszközlése végett ; mondjuk, ha ilyenformán venné kezébe kormányunk az ügyet : akkor hisszük és erősen meg vagyunk győződve, hogy az elszegényedett, nyomorgó nép baja gyökeresen megorvosoltatna; akkor a székely kivándorlás kérdése is megszűnne s nem kisértene többet; az ezredéves ünnepély pedig a jólét, a boldogság ünnepe lenne az egész magyar hazában.

Hanem hát azt is liiszük, hogy mindezen óhajtások csak a papíron fognak felejtetni s a szép remények megvalósulása egy jobb időre marad Hisszük pedig azért, mert ehhez pénz, talán sok pénz kellene, a hol pedig pénzről van szó, ott hazafias kormányunk kezeit háta mögé rejti, mintha attól félne, hogy valaki kézen fogva vezeti őt a folytonos deficzítben sínylődő államkasszához, hogy pénzt követeljen.

Hogy a szükséges pénz csak előleg, csak kölcsön lenne, az nála mitsem számit ; hogy később hasznot várhatni e befektetésekből, az őt nem ingerli — s épen azért is mondám múlt czikkemben, hogy Tisza Kálmán nem „nagy zsidó“, mert a nyereséget nem akarja látni —; talán arra számit, hogy a mire a kínálkozó nyereséget zsebre lehet rakni, akkor már — azaz addig — ő nem él ? Igaza van ! akkor mi haszna van neki (a Tisza-kormány- nak) benne?

Hanem a kérdés sokkal sürgetőbb, hogysem sokáig tétlenül lehetne nézni, Azért liât hadd adjak én egy tanácsot szűkkeblű, vagy szűkmarkú kormányunknak : Ha már épen olyan együgyünek qualifikálja magát, hogy nem akarja belátni a kínálkozó hasznot (bezzeg Boszniából szép haszot húz! pedig ez renomirtabb gseft), vagy nem bir annyi ambiczióval, hogy egy hazafias tettével magának az egész nemzet háláját kivívja, a nép szerétét biztosítsa, — hát az egész telepítési vállalatot adja ki legalább kezéből, és biztosítom Tisza Kálmán urat, Nagy György kormánybiztost s a többi intéző urakat, hogy a zsidók kapva-kapnak az alkalmon, s a mellett, hogy megmutatják, mikép az nem rósz üzlet, lekötelezik maguknak az egész nemzetet.

Akkor aztán majd megtudják, hogy miként kellett volna csinálniok azt a „svarczkünszt- lerájt.“ Úgy ám! csak hogy akkor késő lesz, mert az érdem, az elismerés nem a Tiszakor mányé lesz !

R. J.

gyár pap nem volt feléjük. Sirás-rivás, jajgatás közt 2000 férfi és asszony egy mértföldnyire elkísérték és kérve-kérték, hogy adjanak nekik magyar papot. Az oroszok és oláhok teljesen megfosztották őket nemzet ségüktol. 1844-ben Jerney már egy lelket sem talált.

A csángók eredetéről különbözők a nézetek. Szarvas Gábór 1874-ben tett nyelvészeti kutatások alapján legközelebbi rokonságban a székelyekhez tartja őket, Munkácsy és Kunos is ezt a nézetet vallják. Jerney összeállítása szerint 340 faluban laktak a csángók. Ez fogalmat adhat egykori számuk nagyságáról s arról, mily gyorsan vetkezték le nemzetiségüket.

Megható adatokat sorol fel felolvasó azon küzdelemről, melyet ezen nemzetiségükhöz ragaszkodó magyarok vívnak az eloláhosodással, különösen pedig az olasz misszionáriusokkal. Több példát idéz a múlt századból, melyben kifejezést adnak annak, hogy a magyar papok annyira szükségesek Moldvában, mint a falat kenyér. A jelen században is ugyanez tart. 1860-ban az esztergomi érsekhez folyamodnak, megható közvetlenséggel irva le szenvedéseiket, hogy „meg vannak fosztva a vallás vigaszától, hányán és hányán sírva jó lelki szegények mondják: Oh isten adj,'a móldvai szegény magyarnak magyar papot!“ 1855-ben Haynald püspököt, a ki botanizálva Csügésre tévedett s ott őket vigasztalta, kémnek spionnak nevezték az olasz papok. Mindezekhez járult az oláh kormánynak egyáltalán nem bátorító magatartása s előre láthatni, hogy a bukovinai csángó-magyarok sorsa meg van pecsételve.

A m. t. akadémiát folyton érdekelte ezen kérdés fejlődése. Gegő Eleknek, ki 1836-ban a moldvai magyar falvakat meg akarta látogatni, egy bizottság dolgozta ki azon utasításokat, melyeknek alapján Gegő munkáját megírta. Felolvasó ezután részletesen ismerteti az akadémiában történteket ez alkalommal. Gegő utóda Jerney János lett, ki az akadémiával folytonos összeköttetésben vitte keresztül útját. Imádságos könyveket kért a moldvai magyarok részére, melyek meg is adattak, de azoSzerbek és horvátok harcza a határőrvidéken.

Derencsin, a zágrábi tartományi kormány távozó igazságügyi osztályfőnöke, egy érdekes czikket tesz közzé az „Agr. Ztg.“ utolsó számában. A czikk székiben feltűnést okoz, még pedig nemcsak a benne uralkodó komor fölfogás miatt, hanem azzal is, mert Derencsin szava ebben a kérdésben egész Horvátországban a legilletékesebb. A határőrvidéki nemzetiségi pártok szétválását Derencsin egyenesen ama nagy politikai törekvéseknek tulajdonítja, melyek a kis Horvátországban annyira elharapóztak. E harcz a horvátok és szerbek küzdelme délen a politikai hegemóniáért. A kibontakozó párt-programmból kitetszik, hogy a határőrvidéken nem politikai elveket és nézeteket kérnek a jelöltektől, hanem azt kérdik: szerb-e, vagy horvát, mivel azt hiszik, arról van szó, vájjon szerb vagy horvát színe legyen-e a zágrábi tartományi gyűlésnek? A hevesebb vérü horvátok, a kik nem bíznak az eredményben, a magyarok ellen fordulnak s készek áttérni a gör. kel. egyház kebelébe, a hol a szerbekkel összeolvadnának. E kérdések — úgymond Derencsin — nem a belső politika kérdései. A két harczoló sereg minden képzelhető pártból szedi katonáit ; a legdiihö- sebb liberális párti is szívesen szavaz a legdühösebb Angelics-párti jelöltre, ha egy horvát jelölt leszavazásáról van szó s a telivér Starcsevics-párti szívesen adja szavazatát a Mrazoviçs-imádéra, ha egy-egy szerb képviselő választását bírja megakadályozni.

A szász agitátorok rágalmai. Zay Adolf kedden negyedfélóra hosszáig tartott beszédében többek közt azt a merész állítást koczkáztatta, hogy Poroszország Elszász-Lotharingiában a francziákkal és Posenben a lengyelekkel a tannyelv tekintetében sokkal szabadabban jár el, mint Magyarország a németekkel. Sőt Muszkaország is szabadelvűbben jár el Kur- és Livország németjeivel. Hát ez egyszerűen hazugság. Épp most olvastuk, hogy Posen germauizálása oly erőszakosan foly, hogy lengyel népiskolák, bár Posen lakosságának több, mint fele lengyel, ott nincsenek is ; a gyermekek csupán a katekizmust tanulhatják lengyelül, de csakis azon gyermekek, kikről minden kétséget kizáró módon bebizonyítható, hogy őseik lengyelek voltak. Ha valamely gyermeknek német neve van, legyen bár anyanyelve lengyel s ne tudjon egy szót is németül, még a katekizmust sem tanulhatja lengyelül. Hasztalan tiltakozott ez ellen több lengyel paraszt, midőn Lux kiadta az erre vonatkozó rendeletet, — Egy másik eset is nagyon kapóra jött, hogy Zay ráfogásait a legszembetűnőbb módon meghazudtolja. Ugyanis, mint a „P. II.“-nak sürgönyzik Berlinből, a porosz képviselőház kedden tárgyalta a lengyelek azon indítványát, hogy a po- seni iskolákban lengyel legyen az oktatás nyelve. A lengyel képviselőkön kívül nehány katholikus párti képviselő támogatta az indítványt, mely ellen Gossler kultuszminiszter szólt igen hevesen. A ház az indítványt elvetette. — Hogy ezen erőszakos gér- manizálásnak van látszatja is, mutatja az, hogy mig a lengyel elem Posenben 1815-től 1867-ig csak 36.6°/0-kal szaparodott (1815-ben volt 615.000, 1867-ben 840.000), ugyan ezen idő alatt a némekat Grozesben lefoglalták s a kántorokat hivataluk elvesztésével fenyegették, ha a könyveket elfogadnák s a lakósok közt elosztanák. Később kitűnt, hogy e könyveket elégették. A tudósítók csak névtelenül merték jelentéseiket küldeni.

Szerencsére ez az idő elmúlt, elmúlt az akadémiától a keserű feladat, hogy politikai dolgokat, vegyen be a tárgyalandók közé ; az elmék más térrre irányozták figyelmüket s midőn a nemzeti nagy hajótörés után összeszedtük magunkat, első dolgunk saját hajlékunk rendezése volt. 1870-től kezdve kezdett a Szent László-társulat nagyobb gondot fordítani a keletre esett magyarjainkra. Az idő eljött, midőn az akadémiának a régi fonalat ismét kezébe kell vennie s tisztán tudományos szempontból megvizsgáltatni egy már a kihaláshoz közel álló nép- faj statisztikai, mint szintén philologiai kincseit. Ha ez a nép akár asztékek, akár sioux-indiánok volnának, kötetekre menő könyveket Írtak volna felölök. Azért mert magyarok, mert vérünkből való vér, csontunkból való csont, nekünk kettős kötelességünk, hogy a náluk levő nyelvkincseket, a ben- nök rejlő közgazdasági erőket és a kapcsokat, a melyeknek felderítése tálán történeti eredetükre is becses világot vethet, megvizsgáltassuk s azon kettős ezélnak, a mely gr. Széchenyi szemei előtt lebegett, tisztán tudományos és elfogulatlan tanulmányozás által szolgálatot tegyünk. Ezért felhívja rá az akadémia figyelmét.

Egy kihalt dinasztia. Konstantinápolyban múlt héten halt meg Saadet Iverai pasa, a tatárdinasztia utolsó sarja. Nevezett dinasztia 1776-ig uralkodott Krímben. Az elhunyt dédatyját II. Katalin czárnő beszélte rá, hogy a török fönhatóság helyett az oroszét ismerje el; jutalmul a czárnő később megfosztotta trónjától. Erre Konstantinápolyba jött, de a szultán halálra Ítélte. Saadet Kerai szorult anyagi viszonyok közt élt; a szultán kegyelméből csekély nyugdijat élvezett.

tek száma megnégyszereződött, vagyis 160.000-ről 690.000-re emelkedett. — Egy másik szász ferdítésre, melyet a „Sieb. Tgsb.“ terjesztett, a miniszterelnökkel egy a középiskolai törvényjavaslat feletti értekezletben azt a nyilatkozatot téteti, hogy a törvényjavaslatnak nincs didaktikai czélja ; a fő az, hogy az állameszmének minél nagyobb érvényt szerezzen, az állameszme pedig az erőszakos magyarosításban kulminál. Tisza visszautasitja ezt a vádat. < ) azt mondta, hogy az állameszmének kifejezést kell nyerni a javaslatban, de erőszakos magyarosításról soha sem szólt, sőt azt mondta mindig, hogy a törvény feladata az, hogy minden hitfelekezet és nemzetiség fennállhason oltalma alatt.

A dévai oláh népgyülésen tartott magyarellenes beszédek jellemzésére megemlítjük a Szekuláét, ki Trajanus dunai hadjáratánál vette fel a beszéd fonalat s felhozta, hogy ime okét, a föld ős urait, kik a góthok, a vandalok, hunok, besenyők, kunok pusztulását dicsőén átélve, immár 1800 éve bírják ezt a szép földet, most egy alig ezer éves múlttal bíró jövevény be akarja olvasztani. (Hogy mennyire alapnélküli ez az állítás, olvasóink meggyőződhettek azon czikksorozatból, melyben lapunk több számán keresztül irtunk az oláhok eredetéről.) Mert hát a szóban forgó törvény VII. és VIII. osztályaiban is kizárólag magyarul engedi meg a tanítást és egyetlen tárgyat se enged meg más nyelven előadatni és a mit most az iskolában megenged magának az erőszakos magyar kormány, azt nemso kára az egyházban is folytatni fogja. — Íme ! az otáh izgatók lelketlensége ily szemtelen hazugságtól sem riad vissza. — Dr. Tinku ügyvéd azon rá- fogására pedig, hogy a magyarok mindenünnen kiszorítják a hivatalokból az oláhokat, közöljük a következő adatokat, melyeket lapunk egyik barátja volt szives tudomásunkra hozni : Déván a hivatal nokok közt oláh 3 törvényszéki biró, 1 árvaszéki elnök, 1 megyei aljegyző, ) királyi ügyész, 1 tani- tóképrzdei tanár s 1 adótárnok. Különben pedig ne csodálkozzanak az oláhok, ha a magyar nemzet olyan ellenségei, mint Tinku, Szekula és társaik, nem juthatnak hivatalhoz.

Kossuth Lajos egy nagy érdekű levelét hozza a „P. N.“ vasárnapi száma, melyet nagy jiazánkíia Zol • tán I. szabolcsmegyei alispánhoz intézett válaszul a megye által 80-ik éve betöltése alkalmából hozzá irt üdvözlő levélre. A levélben vázolja Kossuth a jelenlegi helyzetet s mután felhozza, hogy Magyarországon a függetlenségre nézve nézeteltérés nem az elv, hanem csak az ojiportunitás és a módok körül forog, igy folytatja :

„Illában ! a haza függetlenségének kultuszát a magyar nemzet szivéből nem lehet kiirtani.

Es bizony mondom, az időnek is meg vannak a maga jelei. Tanulságteljes kort élünk. Most, midőn még Oroszország is egy forrongó vulkán; most, midőn a hatalmas Anglia nem talál módot lrlandot malmával kiengesztelni; most midőn a kis Piemont szemünk láttára Olaszországgá nőtte ki magát ; most, midőn szomszédunkban olyan kis népek is állami létre vergődnek, melyek még csak árnyékával sem bírnak az államalkotó, áliainfentartó erő azon elemeinek, melyekről a magyar nemzetnél egy évezred tanúskodik: képtelenség volna azt csak álmodni is, hogy az Arpád-alkotta hon végleg megadja magát annak a degradácziónak, mely őt az önbizalmatlo.nság egy gyarló perczében Lajthániá- vá, — történelmi egészből a rosszul számitó kabinet ambiczió egy oly fércz müvének felévé silányi- totta, melynek a mellett, hogy merőben jogtalan, s hogy életbevágó érdekeket sért, sem a múltban nincs gyökere, sem a jövendőben nincs létoka.“

Majd igy folytatja :

„Valóban, nekem úgy látszik, tisztelt alispán ur ! hogy a fiatalom saját érdekében nagyon bölcsen cselekednék, ha a jövendőtől addig kérne tanácsot, a mig nem késő. Ma még módjában van a jog tiszteletéhez loyalisan visszatérve, a magyar nemzet kiirthatlan aspiráczióinak oly kielégítést nyújtani, mely saját jövendőjének ezerszer nagyobb biztosítást adna, mint a mostani korcs állapot. Holnap talán már nem lesz módjában. Európa nincs normális helyzetben; csalhatlan jele ennek a lázas fegyverkezés, mely a nép türelme húrjait any- nyira túlfeszíti, hogy hosszú időre tarthatatlan ; a béke már is csak két-három halandó ember kedélyhangulatának czérnaszálán függ; s e mellett világrenditő eszmék vannak forrongásban ; a kike- rülhetlen válság, mely csak idő, lehet csak hónapok kérdése, rettenetes bonyodalmakkal lesz kapcsolatos; s ha a hatalom makacsul ragaszkodnék az eszméhez, melyet jeles elődje, József eléggé bölcs volt tévesnek belátni, a következés vagy az lesz, hogy saját bukásába jövendőjének legbiztosabb horgonyát, Magyarországot is belerántja, vagy pedig az, hogy ama bonyodalmak fergetege kombiná- cziókat hozhat létre, minőkről korunk augurjainak, a diplomatáknak struczmadár- bölcsessége nem is álmodik. Jó volna e felett gondolkozni, a mig nem késő. Az idő rohan, az ítélet közéig. Rég megírta a német költő, hogy az elszalasztott perczet nem hozza vissza semmi öröklét. — Es igazat ir.“