Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-02-22 / 16. szám
Sepsi-Szentgyörgy 1888, Csütörtök, február 22. 16. szám XIII. évfolyam. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön ; Demeter-féle ház, hová a lap szellemi részét illető < közlemények küldendők.------- ) K iadó hivatal: сБeznyfovn 01 Cet : ft \ KŐXVVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és \ előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. ] A hirdetmények és nyiltte- i rek dija előre fizetendő. ». / " • Ж Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer : csütörtökén és vasárnap Előfizetési ár ( helyben házhoz hordva, \ vagy vidékre postán küldve: < Egész évre 6 frt — kr. Fél évre 3 frt — kr. \ Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: < 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. > Nyilttén sora 15 kr. %—----------------A székely kivándorlás és a telepítések. ív. A székely kivándorlásnak, tehát a nép elszegényedésének egyik főokát elvitázhatlanul a termő föld kimerültségének lehet tulajdonítani, a mint azt igen sokan be is bizonyították; s habár vannak, kik azt tagadnák is, azonban ez egy hatalmas argumentum, mely némileg menti a kivándorló székelyt, ki a munka és szorgalom gyümölcsözésére s saját boldogulására hálás és eléggé jutalmazó talajt itthon nem találván, kénytelen odább állani, hogy vadász- sza a jó szerencsét. De mielőtt ezen kérdéssel behatóbban foglalkoznánk, térjünk még egyszer vissza a mi kivándorolt — vagy mondjuk bevándorló — székelvünkhez, a ki Oláhországban gazdagságra vél szert tehetni. Legyünk igazságosak és mondjuk ki őszintén, hogy hazánkfiai közül ott sokan vannak, a kik szép reményeikben nem csalatkoztak, sőt becsületes munkájuk után olyan anyagi eredményt mutathatnak föl, melyet itthon hazájukban nem szerezhettek volna meg, de sőt nem is reméltek. Hát nincs elég jómódú, gazdag székely ember Romániában, a kit oda csak a kényszerűség hajtott? Igyekezet, szorgalom, ügyesség és egy kis szerencse mellett nehány év után jólétnek örvend s tud segíteni szegényebb honfitársain is. Nem lehet ráfogni, hogy hazafiat- lan, m^t szereti a légi otthont, érdeklődik annak jó vagy balsorsa iránt, osztozkodik a csapásokban, vagy nemes hazai czélokra kész áldozni ; de azért még sem hagyná ott szívesen az uj hazát, mert tudja, meg van győződve, hogy itthon kevésbé örvendhetne olyan jólétnek. Ott boldog ő, s hogy másokat is boldogítson, szívesen nyújt segédkezet itthon tengődő barátainak, rokonainak, ismerőseinek, hogy jobb sorsra juttassa, oda kitelepítvén vagy ideiglenesen, vagy legtöbbször véglegesen, Lehet ezeket kárhoztatni, a miért felebarát - jok sorsán könnyíteni akarva, azt kivándorolni segítik ? Nem, s ha mégis kárhoztatjuk, áldani fogja őket az, kinek segítségére voltak az uj hazába településnél, s kinek majd köszönhetni fogja, ha a régi proletárból vagyonos pnlgára lesz a hazának — Oláhországnak. Vegyük a dolgot úgy, a hogy : az, a ki az elszegényedett atyafit oda betelepíteni segíti, azon hibáját, melyet a haza megfosztásával elkövet, helyreüti az által, hogy kenyeret, — nem : kalácsot ad az eléhezett kivándorló kezébe ; s igy ez utóbbi még idegen földön is többet kap, mint itthon, mert itt csak legfö- lebb tanácsra számíthat. De másfelől szintén legyünk méltányosak és ismerjük el, hogy tízszer, százszor nagyobb azok száma, a kik számításaikban csalatkozva, elátkozzák az órát, melyben agyukban a gondolat megfogamzott, hogy hátat fordítva ama földnek, melyből egv arasznyi sem volt ugyan az övé, de azért mégis neki is volt része benne, mert hiszen az a Székelyföld, — hogy elhagyva ezt, egy uj haza után vágyott, hol feléje csak kárhozat, szerencsétlenség vigyorog mindenütt, s hol a remélt aranyok helyett keserű csalódást talált, Mert mint minden fénynek árnya is van, úgy itt sem szabad elfelednünk az árnyoldalt. Ha tény, hogy Románia sok szerencsefiat bir felmutatni, kik ugyszólva a semmiből dolgozták föl magukat odáig, hol az ember magát a vagyonos osztályhoz számíthatja : úgy szomorú, de igaz az is, hogy nagy, sőt legnagyobb része a bevándorlottaknak ott is ép úgy teng- leug és küzd a nyomorral, mint itthon küzdött volna, vagy még siralmasabban. Nem kell ahhoz egyéb, mint a szegény székely jámbor, együgvü arcza, hogy munkát ne találjon. Rövid időn fölemészti, a mije van egy jobb jövő reményében s aztán ott áll egymagára, segély nélkül idegen helyütt, hol még nyelvét sem értik s nincs ki barátságos, vigasztaló hangon megszólítsa : „miért vagy olyan szomorú, barátom ?í: Ha pedig munkát talál is, épen nem ritka eset, mikor szelíd, becsületes arcza elég arra, hogy megcsalják, meglopják s ő marad ismét a régi koldus. Hiszen csak nem régiben is nagy sajnálkozással olvastuk a hírlapokban, miként csalta meg egy oláhországi gyáros a szegény székely munkásokat, hogy azok keserves fáradságukért járó munkadijuknak alig harmad s némelyek alig tizedrészével kellett megelégedniük. — S minő igazságszolgáltatást kaptak? Elég azt felemlíteni, hogy könyeket sajtoljon az ember szeméből, ki némi részvétet érez szegény boldogtalan testvéreink iránt. S igy van ez számtalanszor. A szegény ember csak nagyon ritkán talál az idegen helyen méltányosságra ; huzzák-von- ják szegényt s végül ha még szerencsétlenségére igazolványa, útlevele nincs rendben, ez elegendő ok arra, hogy gazemberként lefogják vagy mondhatlan gorombaságok közt hurczol- ják meg s aztán hazatolonczolják. Sokat kellene írnom s avatottabb,. tollat használnom, hogy e sanyaruságos állapotokat a kellő színekkel ecsetelhessem; de a ki kész nekem az eddig mondottakat elhinni, annak képzelete bizonyára elég élénken festheti ide- idegen földön nyomorgó felebarátaink súlyos helyzetét. Ne is foglalkozzunk tehát tovább a székely kivándorló sorsával, hanem tegyünk egy lépést s tekintsük meg az eszközöket, melyek hivatva volnának a mindenesetre káros kivándorlást —értem a kivándorlást Oláhországba — meggátolni. R. 1. A szászok ismét megkezdték a magyarok elleni vádaskodásaikat Németországban. A kőhalmi nép* gyűlés már megtalálta viszhangját a pénteken Berlinben Gneist elnöklete alatt a Schulverein által összelőtt gyűlésben, melyen több birodalmi gyűlési képviselő és más ismert egyéniségek mellett Wattenbach, Bunsen és Kapp is részt vettek. A két előadó, Wattenbach és Bunsen egész arczátlannl beavatkozva Magyarország belügyeibe, az uj magyar középiskolai törvényt kezdték fejtegetni s mindketten arra utaltak, hogy ez a törvény képes tönkre tenni a német egyházat és iskolát Magyarországon s hogy ekkor semmije sem lesz a német nemzetiségnek A „Nemere“ tárczája. Könyező kék szemek — Rajz. — Dudái* Bérezi mérgesen csapta le műtő-eszközeit, kalapját s kabátját az ágyra, amint egy sereg vidáman dalolgató fiatal ember közé betoppant a füstfelhős szobába. — Mi baj, doktor ? — csendült egyszerre kót- három kérdés. — Kiesett a világ feneke, vagy a lábát vágtad le valakinek a kis ujja helyett ? — Ne bomoljatok, fiuk ! Kötözni való bolond rósz kedvem van. Őrizkedjetek a pártfogóktól, meg nagynénikéktől, mert jókedvetekkel együtt elvisz benneteket is az ördög. — Aliá ! megint házasítanak — csattant föl egy hirtelen szőke gyerek. — Nem tesz semmit ; igyál pajtás, félre a búval 1 Hát kit kötöznek megint szegény árva nyakadra ? Dudái* Bérezi oda könyökölt mindakét kezével az asztalra. Tenyerei közé temette sűrű hajerdőtől koszorús fejét s nagyot sóhajtott; azután olyasfélét bocsátott ki a fogai közül, mit magyarul káromkodásnak szoktak nevezni. , — Hej fiuk ! keserű sor ez az enyém. Az egész város összeesküdött már én ellenem. Két vén nagy- néném egyro a nyakamon ül, mindenik kitagadással fenyeget. Egyik a Tercsi bugának feje bekötéséhez köti a patkányfészkét. (Közbe legyen mondva 2000 forintot jövedelmez biz az minden évben.) A másik is talált már valami nekem való angyalt. „Kivedd lelkem Berczikém !“ egyie ezt sipákolja. »Ha ögy pár lesz belőletek, hozzátok megyek lakni arany-járadékostól, takarékpénztári részvényestől együtt/' (Magunk közt : van neki sok.) Ma meg, de már igazán gutaütés kerülget, elcsíp a „Boldogasz- szonyról nevezett kórház“ főorvosa, a princzipáli- som s úgy szül* alatt értésemre adja, hogy hát ugy-é azért járok hozzájuk. . . „Csak ne szerénykedjék drága baiátom! Nem haragszom no. mondja csak ki, ugy-e azért jár hozzánk V“ I — Kimondtad? — kiáltá a kórus. — Dehogy is mondtam ! ott hagytam a faképnél. Most aztán majd se beteg, se hivatal. Bizonyosan elcsapat a vén kerítő. — Tudod mit, Bérezi ? Hát vedd el valamelyiket : nem halsz bele. — Ne boszantsatok. Nem keil egyik se! — Akkor hát tudod mit ? Eredj el Bugaczra körorvosnak s röpítsd oda Tinikét! — Nem ettem gombát, . . . Hej, ha úgy tehetnék, amint én szeretném ! Tinike, Tinike ! miért is nincs egy házad, vagy pár aranyjáradékod, vagy apádnak egy nagy kórháza ? A kis társaság elhallgatott erre a sóhajra. Egyikegyik ajkát meg-megránditá valami alattomos mosoly, de nevetni átallotta mindenik. Csak az a hirtelen szőke gyerek pendítette rá csengő hangján, hogy : „Szőke kis lány, gyönyörű virágszál, Elvennélek, ha gazdagabb volnál ! De hiába borul szemed könybe, Drága neved nincs a telekkönybe’ !* Dudái* Berczinek se kellett több. Előbb összehúzta különben is haragos tekintetű apró szemeit ; aztán leborult az asztalra a két kezére s úgy kesergett azon a nótán. — Hát miért is nincs ott, } abban a telekkönyvben У . , . * tu * j ... Hej be megaranyozni való kis teremtés pe- I dig ez a Tinike ! Szőke haja olyan puha, mint selyem s hullámos fürtökben omlik alá hófehér, bársony sima nyakára. Szemei kékek, mint a tiszta ég ; fényesek, mint a ragyogó ég ; mosolygók, mint a csillagos ég. Aztán azok a piros ajkak ! Van-e a világon szebb fakadó rózsabimbó, mint az a parányi szájacska? Domború keblét megirigyelhetné a legszebo Vénus-szobor ; termete olyan gyöngéd, olyan tűnd éri s mégis olyan életteli. Tünemény az egész leány, a minő álmainkat szokta olykor meglátogatni s elviszi magával lelkünket, hogy pár napig úgy járunk-kelünlr, mint az álomkórosok. Es aztán mikor megnyílnak azok a piros ajkak ! Ah, mennyei zene hangjai szólnak azokról. Ilyen hangjának kell majd lenni az Ítéletnap! angyalnak, s bizonyára lábrakeluek hívására az ezredévek óta pihenő halottak. Dudái* Bérezi is lábra kelt, a mint vállára ütött fehér legyezőjével s odasugta neki : — Jöjjön doktor, mit búsul itt magába ? — Akár a világ vegére ! — Olyan messzi nem megyünk, hanem csak kö- rülsétáljuk néhányszor a termet. Nézze, mennyi szép leány ! Istenem, csodálom magokat, hogy el nem kábul fejők. — Hej, el is kábul ám ! — Menjen, magának sokkal több esze van. Aztán még hozzá doktor. Patienst lát maga ezekben is. — Már kiben azt, kiben mást. Nem vagyok ám én se fából, ha oly fajankónak tart is. — En ? Magát ?... Hogyan komolyodott el erre a kérdésre az a derült, mosolygó arcz ! Milyen szemrehányó volt azoknak a különben játszi szemeknek most inélabusra vált tekintete, a mint oda szállt, hosszan pihenni, mint az elfáradt) reszkető kU madár, a Pu dar Rer*
