Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-12-29 / 104. szám

Decz. 29.

104. szám.

„ISTercierü“ zrr^ellélrletetörvényczikk 58. §-tól, mely gz^it kötelességem volna a törvényhatóság állapotát általánosan jelentést terjeszteni be.

A fennebb idézett törvény (/ §• által megsza bott választás hat évről hat é\f lévén megtartandó, elérkezett ideje annak, hogy J 1877-ben megválasztott közigazgatási tisztikar /6lyett mai napon uj választás eszközöltessék.

Midőn ennélfogva azon/isztikar, melynek élén az utóbbi 6 év alatt parányi személyem állott, megbízását a tkts. közgyűlés^ kezeibe leteszi, azon hitnek ad kifejezést, miszerint a kötelességek teljesítésében az adott körülmények szerint híven, igaz* * ságon és törvényesen járt el.

Fogadja tehát a tkts. közgyűlés legmélyebb hálánknak kifejezését azon szives pártolásért, raely- lyel nehéz működésünket becses elnézésével — ott, hol azt tenni szükségesnek vélte •— támogatni, s ez által a megszaporodott — alig bírható munkára buzdítani méltóztatott ; tartsa meg e búcsúzó tisztikart maradandó becses emlékében.

Méltóságos főispán ur !

Nehéznek tartom azon gondolatmenetet formu- lázni, mely e perczben elmémbe ötlik, midőn e7 alkalommal Méltóságodtól is búcsút kell vennem.

Nem keresek szavakat, hisz azok amúgy is némán fognák kifejezni érzelmeimet, nem adnának nyíltan el nem tagadbatólag értelmezést oly tényeknek, melyekkel Méltóságod utóbbi közszolgálatom idejében tapintatos eljárása által engemet túl jutalmazott. Eugedje meg még is, hogy szivem mélyéből köszönhessem meg jóságát; köszönhessem meg azon előzékenységót, melyet hivataloskodásom ideje alatt én velem ez utóbbi perczig éreztetni szives volt. Ki kell fejeznem, hogy jóakaróimnak soha eléggé meg nem becsülhető szívességét újra választásom végett igénybe venni nem fogom ; mert a magas életkor, mely 76 éves koromig annyi változatossággal folyt le, önbeismerésem szerint is nem azon idő többé, hol az ember elhivatásának megfelelni képes legyen, — kortársaim elhaltak, s azok közül, kikkel a terhek hordására évekkel ezelőtt vállalkoztam volt, egyedül állok intő példaként az uj nemzedéknek, melynek jövőjéért törtem előre.

Tekintetes közgyűlés !

Hálás szívvel búcsúzom a tkts. közgyűléstől, minden jóakarómtól és barátaimtól. Sokan élnek azok közül, kik nemzetünknek nehéz napjaiban is támogatásukban részesítettek, kik több mint félszázados szolgálataim alatt hazám, nemzetem és felséges királyom bű alattvalóját találták fel bennem. Mint 24 éves fiatal О felsége I. Ferencz uralkodása alatt léptem az akkori megyei tisztikar közé, s ma mint 76 éves agg távozom azok közül.

Ha felemJitem, miként 12 évvel ezelőtt léptem a közbizalom által alispáni székre, ha felhozom, hogy ezen idő alatt anyagilag nem gazdagodtam ugyan, de a hosszas szolgálat bő tapasztalatokkal jutalmazott, s ez már magában is elég gazdagság; ha szóba hozom, hogy a tkts. közgyűlés annyiszor ajándékozott meg bizalmával a szokott választásoknál fiatal korom óta, nem fog bámulni azon szándékomon, mely szerint a közélet viharaitól teljesen visszavonulva, csakis családom körében óhajtok élni ; mert 3 uralkodó felség és 7 alkotmányos főispán alatt teljesített szolgálataim mellett, úgy hiszem, már most nyugalomra térhetek. Tehát csakis előrehaladott korom kényszerít e visszavonulásra.

Legyen e törvényhatóság megáldva azon egyetértésben, melylyel a magas kormánynak hazánk és nemzetünk javára törő intézkedéseit pártolta teljes erejével és odaadással, s ha van még az élők között számomra bármily csekély idő — ón azt hazafi érzelemmel mindig és örökre hazám javára fogom felhasználni életem utolsó perczéig.

Kartársaim! kik ez időszerűit Háromszékmegyé- nek tisztikarát alkotják, s kikkel vállvetve törekedtem a közjó előmozdítására, bizalmasságukért, melylyel nehéz állásomban támogatni szívesek voltak, vegyék tőlem ez időben búcsúzétól a teljes lelkem- ből fakadó Isten hozzádot; tartsanak meg szívességükben, melyet viszonbiztositásul én most keblembe zárok s megőrzendők az utolsó napig. Legyenek önök kitartók, mert ez illik az önök munkás életéhez.

Még egyszer tehát fogadja a méltóságos főispán ur és tkts. közgyűlés hazafi tisztelettel tett végbu- csumat; tartsa meg emlékében azt,, ki e megyét annak nehéz napjaiban félszázadon túl és mindig híven szolgálta, s most életidejének végnapjaiban elmondja az egykori rómaival „Moriturus vos sa- lutat“.

Kossuth Lajos levele Ungmegyéhez.

(Kossuth a municipális^önkormányzatról s a főrendiház reformjáról.)

Nagy hazánkfia imént felelt Ungmegye üdvözle téré Kender Péter alispánhoz intézett levelében, mely nagybecsű politikai tanulmányt képvisel.

Azzal vezeti be, hogy mióta csak eszét tudja, mindig határozott hive volt azon megbecsülhetetlen önkormányzati intézménynek, melyről ugyanazon törvényekben, melyek a parlamentáris kormányrendszert megalkották, ki van mondva, hogy hazánk alkotmányosságának védbástyáját képezi, és hogy annak egész hatósága a (nem is olyan mai féle, hanem „független“) felelős miniszteri kormányzat mellett is teljes épségben feltartandó. Emlékezetbe hozza, hogy egykori nagy ellenfele, Széchenyi István és Deák Ferencz a köztörvényhatóság önkor mányzati jogainak épségben tartása mellett nyilat - koztak s hozzáteszi, hogy „ha nem az intézményes önkormányzat légkörében növekedtem volna fel hazámat s szabadságot szerető polgárrá, hontalanságomban szerzett tapasztalataim s a történelmi bölcselet tanításainak különféle népek és országok ál1

apotával összehasonlítása tanítottak volna meg, hogy alkotmányok csak oly mértékben valósíthatják meg azt, a mi főczéljukat, a szabadság uralmát képezi, a mely mértékben maga az alkotmány önkormányzati intézmények aggregátumából áll, s lrogy nemzet csak úgy lehet önczéllá saját sorsának mesterévé, ha nép és kormány egy élő organizmussá egyesittetnek, ez pedig csakis terebélyesen szétágazó önkormányzati intézményekkel lehetséges.“

A mi múltúnkban feltartott, az biztosíthatja jövendőnket — mondja tovább Kossuth ; — és mi az, ami a maroknyi magyar nemességnek erőt adott, a magyar hazát a görgeteg századok minden viszontagságain keresztül feltartani? mi más, mint az, hogy az idők és szükségek fejlődésével együtt fejlődött megyei szerkezet pezsgő közélete nem csak soha nem hagyta megfogyatkozni, de sőt folyvást élesztette, ápolta, s (miként az 1848-ki korszak fényesen bebizonyítaná) az idők és viszonyok szükségeinek magaslatára emelte a kazafiais közszellemet.

En mind a mellett, a mi 1867-ben s azóta történt, többel, mint reménynyel, hittel gondolnék nemzetem jövendőjére, ha a hajdani maroknyi magyar nemesség közszelleme, a jogegyenlőséggel örökségül szállott volna át a nép millióira.

De hát miként vagyunk közszellem dolgában e hazában ?

Itt idézi Horvát Boldizsár minapi szavait: „az apathia a magyar táborban napról-napra nagyobb hódításokat tesz, mig ellenfelének ereje napról-napra nő“, aztán így folytatja :

Eh a közszellem felélesztését a törvényhatóságokban, még pedig nem csak a helyi, hanem az országos ügyek körül is nemzetünk legégetőbb szükségének, életfeltételének tekintem, s bár senki ná- Iámnál jobban nem sajnálhatja, hogy a megyék, tiszteit alispán ur bus kifejezése szerint, az „önkormányzat fényes köntöséből csak foszlányokat örököltek“, mégis akként vagyok meggyőződve hogy a törvény hatóságok még a mostani keretben is vezérei lehetnének a nemzet közvéleményének, hatalmas tényezői az ország közéletének, ha a közszellem eleven pezsgése olyan volna gyüléstermeik- ben, mint a minőnek lennie kellene.

E meggyőződéstől ösztönöztetve, szabadságot vettem magamnak Pestmegye nagyérdemű alispánjához hason alkalomból intézett köszönő levelemben némely eljárási módokra reá mutatni, melyet nekem a meghanyatlott közszellem felélesztésére s a törvényhatósági közélet színvonalának alkatmányőri magaslatra felemelésére alkalmasoknak látszanak.

Es most tisztelt alispán ur engem azon nyilatkozattal tisztelt meg, hogy az önkormányzati intézvé- nyek érdekében tett felszólalásaim „nem fognak eredmény nélkül elhangzani, s hogy a megyék a düledező bástya romjait tatarozni, megvédeni, infölötte, mintha azon küzdenének, melyiké legyen a letepett virág.

Midőn másnap magához tért — mert nem halt meg — orvosoktól körülvett ágybau találta magát, kik oly csudálatos dolgokat beszéltek, nem hozzá, hanem róla. Egy vigyorgő, festett női arcz azopban föléje hajolt s homlokát megcsókolva, őt „kedves leányának“ nevezte. Huh, milyen hideg volt e csók ! hidegebb a víznél, melyből őt a rendőr kifogta, ki a kétségbeesett leány szándékát sejtve, mindenütt nyomon követte volt őt s midőn az „Isten veletek drága anyám s kedves testvéreim, bocsáss meg jó atyam !“ kiáltás után remélt sírjába bukott, minden gondolkozás nélkül ut án na ugrott s izmos karjai megmentették az életunt nőt, — hogy aztán másodszor is meghaljon.

Heves idegláz fogta el Ilonát s azután még soká kellett az ágyat őriznie. Szerelmének gyümölcse, a gyermek, mely őt később Őrangyalként megóvta volna az erkölcsi bukástól, mielőtt végkép elmerül — a nagy lelki és testi rázkódás következtében meghalt ; eltemették, a nélkül, hogy ő valamit tudott volna felőle, hogy csak láthatta volna.

Mikor felgyógyult, az őt „kedves leányának“ nevező nő magához vitte s azután soká emlegette még előtte, hogy mennyi áldozatba került neki betegsége, mi mindent tett érte, s ezért milyen háládatos- ságot érdemelne ! A lány igérle, hogy meg is fogja hálálni tőle telhetőleg, mire a jó asszony biztatni kezdte, hogy nem kíván ő nagy áldozatot, csak hogy vignak, vidámnak lássa ; majd ád neki czifra ruhákat, elviszi többi „kedves leányai“ közé, hol örökös mulatság vár reá. Zene, táncz, dal, ölelkezés, csókolódás stb., szóval csupa öröm, csupa boldogság lesz élete. — Ilona megértette, minő gyalázatos hálóba került a jótékony halál helyett, s becsületének megmaradt romjaira hivatkozva, visz- szautasitotta az aljas ajánlatot.

— Hihihi ! — nevetett az asszony, — Kedves leányom, maga azt még nem érti. Aztán van-e magának még becsülete ? Tudja, lelkem, a rendőrségnél az ilyen személyek becsületében nagyon szoktak kételkedni ; már pedig úgy látszik, hogy oda fogunk kerülni. Ott aztán majd megkérdik, hogy ki s mi, hová való, hol van igazolványa, mi a foglalkozása, vagy tán csavargó ... ?

— Az istenőrt, ne tovább asszonyom! — kiáltott

föl Ilona, ki a rendőrség említésére összeborzadt. — Nagy ég, mit meg kell még megérnem ! — Ezzel eszmélete elhagyta s összerogyott. Mikor aztán magához tért, sikerült a jó asszonynak őt megnyugtatni, hogy milyen jó sors vár reá. Ilonának már minden közönyös volt ; szive megtört, elfásult. . . .

Aztán sok időig volt vig ; danolt, tánczolt, nevetett, örült — csupa háládatosságból „kedves anyja“ iránt,

kinek kezébe vezette őt a boszuló végzet,

*

Kezeit mellén keresztbe téve áll Ilona még mindig a tükör előtt; becstelen életének emlékeztető jeleit, a czifra ruhákat magáról lehányva, s gondolataiba mélyen elmerülve, fölidézi leikében múltja emlékeit.

Mint egy megtört angyal, úgy áll ott egyszerű öltönyében; halvány hófehér arcza, leeresztett hosszú haja s a szemeiből ismét megeredt könyzápor a bűn bánás angyalára engednek következtetni.

A ki sírni tud, az egészen romlott nem lehet. Végre mélázásából föleszmél, gyorsan letörli könyeit; rendbeszedi magát s aztán kilép a hideg éjszakába, és sietve irányozza lépteit a külváros felé. Csípős szél fújja szemébe a porhavat, dermesztő hideg járja át gyenge ruhával födött tagjait ; de ő nem érez hideget, nem veszi számba az őt akadályozó szelet, csak mindig előbbre és előbbre siet. Már elhagyta a várost s a külváros olyan puszta, olyan néptelen. Ki is járna künn ilyenkor, ilyen időben !

De haliga! mi zaj? Gyermekek énekkara zengi egyik házban a betlehemesek énekét :

„Mennyből az angyal lejött hozzátok Pásztorok ! —“'stb.

Benéz az ablakon s boldog családi kört lát ott benn, kik szívből örvendenek a kis Jézus születésének. De nem nézheti soká, mert szive úgy elszorul, ha az ő szülői s testvérei jutnak eszébe. Meggyorsítja lépteit, hogy az elmulasztottat helyre pótolja és siet tovább, mit sem törődve a zord idővel. Egy lélek sincs künn, ki tőle megkérdezné, hol jár ilyenkor. Még a kutyák is valahová eresz alá húzódtak s onnan feleselgetnek egymásnak, betöltve az éji csendet egyhangú ugatásukkal.

Elfáradva, eltikkadtan, majdnem lélekzet nélkül ér Ilona a szülői ház elé, s bármily erős szándék vezette őt idáig, most elcsügged s nem mer belépni. Az utczaajtó kiliucsére teszi kezét, de titokban azt

óhajtja, bár be lenne zárva az. De nincs bezárva — hiszen a betlehemes fiukat várják ! — s belép a leány az udvarba, honuan az atyai átok őt kiűzte. A házőrző eb mordulva fut neki, de mikor hozzáér, farkcsóválva üdvözli s körülszaglálva akarja tudtára adni, hogy megismerte.

— Vájjon ott benn is igy fogadnak-e? — sóhajt föl Ilona s lassan a házablak elé lopózkodit és betekint azon.

Ott ül atyja egy karosszókben, megőszülve, ösz- szeroskadva. Nagyon megváltozott az elmúlt két év óta. Szemeit Albert fián legelteti, ki katonacsákót s kardot visel, délezegen ülve egy hintalovon. Az asztalon díszes karácsonyfa apró csecsebecsékkel, kis viaszgyertyák által megvilágítva.

— Anyjuk ! — szól most az apa gyönge hangon, s a szólitásra belép hű élettársa, a gondos gazd- asszony, ki a konyhában volt elfoglalva, mint a fehér fürtjeit leszorító fehér főkötő s a patyolat kötény mutatja. Oda siet az öreghez s gyöngéden kérdi tőle, mi baj ?

— Hát miért nem jősz be te is ? lásd, mint örül Albert a kriszkindlinek. Jer, ülj le ide mellém, édes hűséges társam.

— Még dolgom van a konyhán, de majd bejövök én is s együtt örvendünk, — szól az anya.

— Te is öreg vagy már, kedves nőm, s nincs, ki segítsen neked nehéz teendőidben. . . .

— Volt . . . elűzted ! — felei a nő gyenge szemrehányással, mialatt köténye sarkával egy köuyet morzsol szét szemében.

Az apa fölnéz életpárjára, aztán arcza elvörösödik, homloka s szemöldei még több redőkbe vonulnak s erőlködve tör fel pár szakadozott szó melléből :

— Es ha százszor visszajönne, százszor átkoznám el s kergetném ki örökre. . . . Nekem nincs leányom; egy volt: Julia, az meghalt s több nincs, az a másik, a nevét nem mondom ki, számomra többé nem létezik !

Az anya zokogva hagyja el a szobát, mig Ilona kábultan tántorog félre az ablaktól ; majd összerogy a hallott szavak terhe alatt, s csak vánszorogva jut el a konyhaajtóig s halkan, félénken megnyitja azt.

Egy elfojtott sikoly hangzik az öreg nő ajkáról a „Kedves leányom! drága Ilonára!“ szavakkal