Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-12-20 / 102. szám

tásu polgár-oklevélnek s a személyemre pazarolt kettős megtiszteltetést elhatározó 1880. nov. 16-iki közgyűlésük 216 bizottsági tag által aláirott jegyzőkönyvének személyes átadásával örömet hozzanak örömtől idegen magányomban.

Legyenek áldottak a küldők és a küldöttek a vigasztalás napsugaráért, melyet életem bus alkonyára

derítettek. .. .

32 év óta vagyok hontalan. E hosszú időszak alatt, 18 éven át nem lévén előttem nemzetem akarata által az ut bevágva hazánk függetlensegének visszaszerzésére szentelni munkásságomat, bar a végzet megtagadta a sikert becsületes igyekezetemtől, s a mint sokat ígérő alkalmak szóttoszladoztak, .s remény remény u‘án meghiúsult, keservesen tájt is a tapasztalás, hogy hiában elmélkedik az ész, liiában feszül az eróíy, hiában küzd az igazságéit a szent akarat, a mikor a siker másoktól függ - de azért viharos életein nem volt üres, mert volt czél előttem, a melyért élni méltó, s e czél a hon- talan vándor sötét életutjára üdítő világot vetett.

Idegen voltam, a mint idegen vagyok s maradok idegenek közt mind halálomig, - de nemcsak nem jöttem meghasonlásba a külvilággal, de sőt a czél, a melynek életem szentelve volt. inig egyrészt nagy világesemények tényezőivel hozott bizalmas viszonyba, másrészt élénk érintkezésben tartott egész nemzetekkel, melyek rokonszenves figyelemmel tiszteltek meg, mert a rokonszenviiket bírt magyar ügy képviselőjének tekintettek: és a mikor magamban

voltam is, nem voltam soha egyedül, nem éreztem magamat elhagyatottnak, mert tudtam, hogy nemzetem zöme ugyanazon politikai hitet vallja, melyet én vallók, tudtam, hogy aspiráczióink egy közös imádságba olvadnak össze, — se tudat és a magyar nemzet törhetíeu álliatatossagaba vetett bizalom megnépeeitetle magányomat.

Es ez vigasz volt, mely erőt adott zúgolódás nélkül viselni a hontalanság keserves terhét s össze nem roskadni a csapások alatt, melyektől a kö- nyörületlen végzet családi életemet sem kímélte meg.

Hanem elkövetkezett a váratlan fordulat, midőn a magyar nemzet, szakítva egész történelmi múltjával, maga törülte ki a magyar kérdést a kor függő kérdéseiuek lajstromából, s a mint nemzetem kiütötte kezemből saját szent jogainak zászlaját, melyet 18 éven át soha sem szűntem meg magasan lobogtatni isten és világ előtt, én olyanná lettem, mint a hajótörést szenvedett vándor, kit a habok egy lakatlan, puszta szigetre vetettek ki. Ur támadt köztem és a haza közt, melynek áthidalásától eltiltott az erkölcsi érzet, melylyel az ón helyzetemben a röppenő perez szűk látkörén t.uitekintő hazafiui kötelesség érzete is összevág. Kozmopolita pedig nem vagyok, nem tudom átvinni a nagy világra az érdeklődést, a munkásság erétyét, melynek kútfeje a honszerelem. — így történt, hogy az ür, mely a hazát tőlem elválasztotta, engem a világtól is elválasztott, czélt vesztett életem kimondhatlan sivárrá, vigasztalatlanul üressó lett.

Elmentem vigaszt keresni a természethez, melyről meg vagyon írva, hogy őt megtaláljuk, s csak is őt találjuk meg a magány bánatos napjaiban. — Es nem mondhatom, hogy nem találtam meg, de azt ő sem tehette, hogy a kutató elmélkedés fá- tyola mögött untalan ott ne lebegjen szemeim előtt

jék meg, hogy Kenessey Kálmán szavait idézzem, melyeket 1875. május 14-iki felolvasásában mondott a takarékosságról : „A mely államokban a takarékosság, hogy úgy mondjam, a nemzet vérébe ment át, ott a társadalom összes rétegei külsőleg véve szokásaik, élvezeteik, háztartásuk, szóval egész életmódjukban egyszerűbbek, szigorúan számítók, erkölcsi tekintetben igénytelenebbek és mi a fő : kötelességérzők, mely kötelességérzet kiterjed úgy a család, mint az állam iránti kötelességek lelki- ismeretes teljesítésére. Hol azonban a munka teremtő ereje és a takarékosság szelleme még csak szórványosan létez és él, hol a jövőrőli gondoskodás, vagy a tőkegyűjtés iránti hajlam csak kivételesen mutatkozik, hol az emberek megszokták „nap- ról-napra“ élni, a jövedelemmel s keresménynyel gondatlanul bánni, hol jó gazdának tekintetik már az is, ki jövedelmével kijő, ha annál többet nem költ, az, hogy a jövő tekintetéből évről-évre félre nem tesz, nem takarít : az senkinek fel nem tűnik ; hol a munkás heti keresményét vasárnaponként lelkiismeretbeli furdalás nélkül korcsmározza el, éhezzék bár a család otthon ; hol a gazda és iparos kevés kivétellel a legkedvezőbb évek bevételeihez szabja háztartása budgetjét s ha az év kevésbbé kedvező, már adósságra szorul, mert a tartalékról gondoskodni szükségesnek nem találta ; hol a különben tiszteletreméltó vendégszeretet odafajul, hogy egyesek háza valóságos vendéglővé válik; liol a nép három napig tartó lakodalmakat tart, mi egy év jövedelmébe kerül sokszor ; hol a névnapok, keresztelők, sőt torok is megannyi alkalmak a pazar vendégek tartására, — nem is említvén a politikai, demoralizáló dáridók, örökös bankettek és tivornyák anyagi. viszonyaink között egyáltalán nem jogosult betegségét ; hol a munkásosztály nagy része csak akkor dolgozik, ha erre a kenyérhiány kényszeríti â Jüia о tekintetben nem egy egész vagy fél év tea távol haza képe; s a vigasz balzsamát, melyet a természet vizsgálata nyújtott, a tudás fája gyümölcsének kóstolgatása közben el ne párologtassa a gondolat, hogy idegen érdekeknek lomba megadással tűrt nyomása kizökkentette hazámat történelmi rendeltetésének utjából, mint. egy egy bolygó kizökkenti utjából az üstököst.

Es nap múlt nap után, év múlt év után, tehetetlenségben, tétlenségben, örömtelenül, csupán egy dolog Yolt, ami akként hatott reám bus magányomban, mint Noéra hathatott bárkájában a galamb, mely olajfa levelet hozott szájában. A szives megemlékezés jeleit, a bizalomnak meg-megujult bizonyságait értem, melyek ídőnkint hirt hoztanak a számkivetettnek a távol haza hol egy, hol más vidékéről, hogy a jogfeladás özöniize nem pusztította el a múltak emlékét, mely a jövendőnek záloga.

De van egy körülmény, mely a szives megemlékezésnek azon módját, melylyel Hódraező Vásárhely városa megtisztelt, a más megemlékezésekkel közös elvi jelentőség mellett még személyes jótétemény becsével is ruházza fel.

Széchenyi István mondta egykoron, hogy az atya- gyilkosnak is meg kellene kegyelmeznünk, nehogy számuuk egygyel megfogyjon, mert kevesen vagyunk és ellenségünk sok.

A magyar törvényhozás megsokalotta számunkat. i879. deczember 20-án törvényt hozott, hogy „azon magyar állampolgár, a ki a magyar kormány, vagy (nehezen esik e szót leírnom) az osztrák-magyar közös miniszterek megbizása nélkül tiz évig külföldön tartózkodik, elveszti magyar állampolgári minőségét.“

No én csakugyan nem az osztrák-magyar közös miniszterek megbízásából termesztek olasz káposztát Baracconébau. Tehát a törvény által ki lettem lökve a magyar állampolgárok soraiból, meg lettem fosztva azon minőségtől, mely ép úgy velem született, mint az, hogy ember vagyok.

Hogy még nem folyt le a törvény kihirdetésétől számított idő, mely az osztraczizmushoz hozzá köttetett, s melyet én különben sem fogok megérni, az a mint elvi különbséget nem teszen, úgy a kizárás súlyát sem enyhíti, mert a csapás alul kibúvás oly feltételekhez köttetett, melyek reám nézve erkölcsi lehetetlenséget képeznek, egész életemre a hazugság, homlokomra a hitehagyottság bélyegét ütném, ha elfogadásukra csak gondolnék is.

Hát biz engem a magyar törvény kitagadott, páriává, sehonnaivá tett.

Ha elv, kívánta, ha a haza érdeke javasolta volna, hogy az a polgárjogvesztő törvény meghozassák, zúgolódás nélkül fogadnám, hogy engem is j sújt.

De én azt a törvényt indokolatlannak, a magyar nemzet érdekeivel ellenkezőnek tartom.

Ha van magyarnak született ember, a ki egy más haza polgárává szegődve maga tépi szót a köteléket, mely őt szülőföldjéhez kötötte, hogy annak magyar állampolgársága megszűntnek tekintetik, az érthető; de hogy mi haszon hárulhat ebből a magyar hazára, ha olyanokat is kitagad, a kik magyaroknak születve, szivük minden dobbanásával hű fiai maradlak a magyar hazának, idegenek között is mint magyarok élnek s mint magyarok kívánnak meghalni, azt én megvallom, nem vagyok képes kitalálni. Nekem mindig igen természetes dolognak j

■ 11 1 ■■ ■■■■ — гг—.ищу иалш— ' Il —gg—

kintetéből, de csak egy rövid hétre is nyugodt lehet, vagy épen nem fog a munkához, vagy túlkö- vetelő : ott a társadalom beteg, nagyon beteg, az orvosi segély életkérdés s az orvoslás módjai felett töprengeni lehet és kell, hogy legyen egyik legfőbb feladata azoknak, kik előtt a nemzet sorsa, jövője, fejlődése nem közönyös, kik e tekintetben közrehatni a társadalomban elfoglalt állásuk- s hajlamuknál fogva hivatvák, sőt kötelezvék.

Hogy az előadottakban hazánkra vonatkoztam, úgy hiszem, fölösleges megjegyeznem ; ki állapotainkat közelebbről ismeri, ki társadalmunk bajai fölött gondolkozott, az előtt nem lehet ismeretlen ama kórállapot, melyet röviden vázoltam s az és azok egyet fognak érteni velem abban, hogy ama betegségén társadalmunknak segíteni kell és idővesztegetés nélkül, — mert a baj acuttá vált s hosszas gondolkozásra idő nincs. Meg kell fontolnunk azt, hogy mindaddig, mig a jövőrőli gondolkodás fen- tartó szelleme közöttünk életképes gyökeret nem ver, míg ennek folytán a takarékosság erénye általánossá nem válik, nincs lehetősége annak, hogy a czivilizált államok sorába felküzdhessük magunkat, sem a modern institutiok, sem a szabadelvű theoriák, sem a jó közigazgatás, sem a törvény javulása nem fog bennünket a szégyenteljes pangástól, sőt hátramaradástól megmenteni, s a deficzit általánossá válik úgy a kormányzat, mint a családok körében.

Az orvoslás módja, bár nehéz, de mégis igen egyszerű, valódi Kolumbus-tojás : a ki nem takarékos, azt rá kell vezetni, szoktatni, meg kell tanítani

a takarékosságra.“

Kövessük Kenessey szavait s alakítsunk oly intézményt, melynek segélyével e szép czélt elérhetjük.

(Vége következik.)^

látszott, hogy vannak nagy, szabad nemzetek, kiknél egy kis számfogyás nem volna lényeges dolog, de a kik még is ily törvényt soha nem hoztak: ismerik az állampolgárságról lemondás eszméjét, mert az embert földhöz ragadt rabszolgának nem tekintik, de hogy valaki elveszíthesse a szülőföldjéhez tartozást, ha arról önkéut le nem mond, ezt a képtelen eszmét nem ismerik.

Aztán nekem nem személyes érdek vagy jólét, vagy elvhajháezat, nekem a honszeretet adta a kezembe a vándorbotot, — a hontalanság ürömpoharát, a hű ragaszkodás hazám szent jogaihoz mérte reám, azon kötelesség érzete mérte reám, k°gy ha mindenki megtagadná is, nekem nem szabad megtagadnom hazám lüggatlenségének zászlaját, melynek hűséget esküdtem, s tán van némi jogom felemelt fővel mondani, hogy nem tettem magamat hontalanságommal méltatlanná a magyar névre. Magyarnak is tud, magyarnak is tekint mindenki a a kerek világon, a ki előtt nevem nem ismeretlen, — csak a magyar haza törvénye nem.

Es, ezt nem tagadhatom, fájt keservesen, — ha magányos bolyongásaim közben ember közelitett felém, lesütött szemmel tértem ki utjából öukény- telenül, mintha attól tartanék, hogy láthatólag homlokomra van sütve ez a szó: „Kitagadott.“

Nagy szükségem volt vigasztalásra. . .

(Vége következik)

LEVELE K.

Fogaras, 1883. november 12.

Tisztelt szerkesztő ur ! Mióta lapjában nem írtam, folyvást utazom Háromszéken, Erdővidéken, Udvarhelyszéken, Nagy-KüküllŐben s Bogarasban.

Hdvarlielyszéken Bá g y b a n voltam. Örömmel j jegyeztem meg, bogy a tanítás jó karban van S i- pos barátunk tanítósága alatt. Itt láttam egy gyönyörű fiatal gyümölcsös kertet, melyet ref. lelkész Veres Ferencz teremtett, nemesitett gyümölcsfákkal. Alkalmasabb helyen már most nagy jövedelmet hoznának a fiatal fák a tulajdonosnak ; de innen az udvarhelyi gyümölcsárusok nem veszik meg, inkább árulják az udvarhelyszóki havasalji helységekben vadonezfákon termett gyümölcsöket. Oltó ványainak sem talál más vevőt, mint egy-két olyant, aki azt követeli tőle, hogy ráadásul menjen hozzája és ültesse el.

Páloson a lelkes haszonbérlő Kónya Lajos nem bir haza- és nemzetszeretetének az oláhság között érvényt szerezni.

S z á s z-K ereszturon a főtunitó és tanító igazolták a szászok között régóta élő ezen közmondást : „a szomszédban jobb ember lakik“, és igy én csattogó hideg télben is kénytelen lettem volna a szabad ég alatt megfagyni, ha történetesen egy korcsmában reá nem találok Johann Ungar-ra, a ki büszkén mondá: „Jöjjön az ur hozzám, én vagyok Magyar János!“

Mohában a háromszéki bikfalvi származású ref. pap Simon Endre magyarországi nej evei tenné azt, a mit a magyarság érdekében tennie lehetne, és a tanító Veres sem maradna hátra ; de a híveket egy régen volt lanyha pap hanyagsága elfási- totta és az akkori birtokos magyar nemesség sem tett semmit a nemzetiség érdekében.

Kóboron elszigeteltségük mellett is elég hű apostolai a magyar nemzetiség terjesztésének a két testvér: Nemes Sámuel és József, amaz nagy-, ez kispap. Ez utóbbi 1855-től fogva mostanig, tehát 28 év alatt 350 többnyire száez fiút, de ezek közt néhány leányt is tanított a magyar nyelvre Szent- Agotha. Leschesch, Rozsonda, Margóndas, Százhalom, Báránykut, Boldogváros, Nagy Sáros, Lemnek, Zsib- rik, Garád, Kőhalom, Szásztyukos és Felmér szász községekből. Megérdemel a magyar nemzettől hálát, a kormánytól egyebet is.

Bogarasban, a hajdani nemzeti fejedelmek korában jelentékeny magyar reformált városban, nagyobb lendület követelhető a jelenleginél — nemzetiség szempontjából. Itt most is minden csak ugy van, mint ötven évvel ezelőtt.

Veczei.

A levélpapír.

— Mivelődési történeti rajz. —

Gondolataink eme legmegbízhatóbb közvetítője, ma már nemcsak mint ilyen, hanem mint fényii- zési czikk is számot tesz a kereskedelemben, s feltalálható mindenütt, hol az írás mestersége hódításokat tett, azt pedig dicséretünkre mondhatjuk, hogy az irás-olvasás mind nagyobb tért hódit és papírfogyasztásunk is rohamos lépésben halad előre, ugy hogy rövid idő múlva ebben a tekintetheti is utolérjük a nyugati népeket, melyeknek bő alkalmuk és idejük volt a művelődésre, akkor, midőn