Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-05-03 / 36. szám
— u* — Mult csütörtökön nyilt meg Philadelphiában az írek kongresszusa. A kongresszus ír nemzeti ligát szándékozik alapítani Amerikában, mely aztán az Írországival közösen működnék. Az uj liga programmja állítólag a következő poütokat tartalmazza: ir parlament; az ir alkirályi állás megszüntetése; parasztbirtok alapítása olyformán, hogy a kormány kölcsönzi az egész vételárt, mely 63 év alatt volna törlesztendő ; törvények a földművelőosztály helyzetének javítására. Ezalatt a dynamit-párt emberei sem pihennek. Chatamben az erőd közelében dynamitot leltek egy czédulával, melyen e szavak voltak: „Jaj neked Chatam!“ —Portsmoutban, Rich- mondban s Corkban az irek támadásától tartanak. Northamptonben titkos nitroglycerin- gyárt fedeztek föl E mellett az agrár gyilkosságok sem szünetelnek. Egy bérlőt, ki a városban volt valamit eladni, hazatérőben ed- digelé ismeretlen emberek támadtak meg s halálra vertek ; egy más embert, ki a megtámadottnak segélyére sietett, halálosan megsebesítettek ; a rendőrség már több elfogatási eszközölt. A liverpooli püspök fenyegető levelet kapott, hogy légberöpitik a Szt.-Margit-templomot, ha az ottani lelkészt máshova nem teszik. A püspök a fenyegetésnek nem tulajdonit fontosságot, de a rendőrség mégis óvintézkedéseket tesz. — Dublinban összeesküvést fedeztek föl, melynek célja volt azt a házat, melyben Carey koronatanút őrzik, légbe röpíteni. Kossuth Lajos levele Jász-Nagy-Kun-Szolnok megyéhez. Nagy hazánkfia válaszai közül, melyeket a születésnapja alkalmából hozzá intézett üdvözlő iratokra adott, ismét megjelent egy, Jász-Nagy-Kun- Szolnok megyéhez intézett levele. Ebben is, mint a többiben, az 1848—4i)-iki dicső korszakot jellemzi, de mint eddig sem ismételte magát, úgy most is uj oldalról mutatja be szabadságharczunk korszak- alkotó jellegét, összekötve azt ezredéves történelmi életünkkel. Kossuth leveleivel szemben mindig csak nehezen tudtuk magunkat arra határozni, hogy kivonatosan közöljük azokat; kétszeresen nehéz volna ezt tennünk ez újabb levelével, melyet — bármily kevés térrel rendelkezünk is — a bevezető sorok kivételével egészen adunk. Köszönetének kifejezése után igy folytatja levelét nagy hazánkfia : A 48—49-iki korszak jellegének meghatározásához annak, hogy voltak-e s ha voltak, kik s menyEgy ifjú nő ült jobbján, reá merengve a leggyön- gédebb tekintettel, mely a hü szerelem kinyomatával vala párosulva ; a lantos férfi lábainál a zöld gyepen leheveredve valának férfiak és nők, gyermekek és öregek, mindnyájan a bámulat és gyönyör kifejezésével arczukon. Midőn körükbe érkeztem, nehány gjennek fölkelt, előmbe jött s kiváncsi szemmel nézve rám, kérdezte egymástól : ki ez az ur ? — A lantos ifjú csendesen fordult felém, a nélkül, hogy magát zavartatni engedte volna megjelenésem által ; de én nem állhattam ellene az első benyomásnak, mely rögtön hatalmába vett és szivem szorongásának, mely keblemet azonnal elfogta ; kezemet nyujtám az ifjúnak s ő viszonozta, kezét mély megilletődés- sel szorítottam meg, mi szivem elfogultságát jelezte, így egymást szívesen köszöntve, mindnyájan felállottak s minket körbe vettek; én kevés szóval el- mondám nekik, hogy utazó vagyok s ezen gyönyörű tájat megnézni rándultam ki e hegységekre, elbeszéltem, mikép a táj regényes voltának szemlélése miatt elkéstem a hegyekben s hogy mi hozot\ e helyre. Nekünk itt nincs vendéglőnk, — szólt az ifjú lantos a mi falunk nincs az országúiban, de ha ön nem fél egy szegény hajlékban meghálni, mi igyekszünk önt a legszívesebben fogadni. Ha meg voltam lepetve előbb a lantos ügyes és gyakorlott játéka, kedves és szabályos éneke által, nem kevésbé lepettem meg most még inkább az ő müveit modora és tiszta nyelvezete, valamint annak kinyomatában való könnyűsége által, meiylyel magát kifejezte. — On nem ezen erdei helységben született, — szóltam hozzá bámulattal. (Folytatása következik.) nyiben voltak e nagy történelmi drámának kimagasló alakjai ? nincs semmi köze, mert epokhális korszakokra nem egyes emberek nyomnak bélyeget, hanem a korszak nyom rájok ; fontossággal csak az bir, hogy vájjon ama korszaknak a t. megye által jegyzőkönyvbe iktatott jellemzése indokolásra talál-e történelem bölcséletében? mert csak ezen feltétel alatt lehet ama korszak emléke befolyással a nemzet jövendőjére. En azt gondolom, hogy e kérdésre az egyszerű józan ész kategoricze megadja az igenlő feleletet. Az idők folyamáaak változatos hullámzásai ki- sebb-nagyobb fontosságú érdekeket tolhatnak előtérbe, melyek egy-egy nemzedék igyekezetének irányt szabnak : de minden történelmében van egy állandó alapvonás, mely történelmi életének a múltakra nézve kulcsát, a jövendőre nézve palládiumát képezni. Azok a legfontosabb mozzanatai a történelemnek, melyekben ama konstans alapvonás nyilatkozik, s melyek ama létérdek megóvásának ösztönében lelik magyarázatukat. Innen van, hogy ha egy-egy nemzedéket a körülmények kiválólag egy ily alapvonás személyesitőjéül, egy ily létérdek bajnokául avatják fel, azon nemzedék küzdelmeinek emléke az élet ösztönének hatalmas rezgésével reszketteti meg nemzedékről nemzedékre az utódnak szivhurjait. Hogy mi a magyar nemzet történelmében az a létérdek, hogy mi az a konstans alapvonás, mely egész múltján végig vonul ? — annak kijelölése nem kíván mély kutatásokat, mert történelmünk minden lapjáról felénk kiált. Egy ezredéve már, hogy a magyar helyet foglal Európa történetében, mely Árpád honalkotása nélkül egész más irányban fejlődött volna, mint a minőbe fejlett. Maroknyi nép valánk, bent zagyva népcsoportoktól, künn hatalmas ellenektől környezve; s e maroknyi nép nemcsak megállta helyét ezer éven át, hanem Európa polgárosodásának védbás- tyája is volt, s időnkint elsőrendű nagyhatalmasság nyomatékát vetette az európai szárazföld történelmének mérlegébe. Mi ennek kulcsa, magyarázata ? mi ez erő szi- lárdulásának kútfeje, mely nemzetünket erre képessé tette? Az, hogy a magyar nem tanyát ütött, hanem államot alkotott Európában, hogy ez alkotásra reá nyomta saját nemzeti individuálitásának, az önálló, önczélias magyar államiságnak pecsétjét, s hogy ez önczélias állami létéhez nem mint puszta eszményi aspiráczióhoz, nem is csak mint joghoz s az ősök szent hagyományához, hanem mint az európai államrendszer intregáns részét képező oly tényhez, mely saját létének életfeltétele, az idők minden viszontagságain keresztül megtörhetlen állhatatossággal ragaszkodott a IX. század végétől kezdve egészen 1867-ig. Hogy az első 6 századon át a magyar államiság volt nemzetünk életének nemtője, hogy az képezte az összetartó kapcsot, mely az ország különféle fajú s nyelvű népeit egy nemzetté tömöritette, — hogy abból szivárgott ki ama hasonlító erő, mely spon- taneus erélyével minden mesterkélt eszközök alkalmazása {nélkül nemcsak egyes idegenekre, hanem tömegekre is beolvasztó hatást gyakorolt ; hogy az volt a regenerativ életerőnek kútfeje, mely nemzetünket még oly pusztulás sírjából is, mint a minő Erdély nemzetiségei a múlt században. III. Előbbi czikkeinkben reá kivántunk mutatni azon tényre, hogy Erdélyben az oláhság elhatalmasodása s különösen Hunyadmegye s a Mezőség el- oláhosodása nem tulajdonítható az oláh faj valami kiváló beolvasztó erejének. A hunyadmegyei és mezőségi magyarok oly nagy mérvű elnemzetlenese- déséről, mint felületes szemlélet után gondolná az ember, alig lehet szó. Az oláh elem terjeszkedése az utóbbi két század alatt nem abból állt, hogy a magyarságot mindenünnen visszaszorította s magába olvasztotta, hanem abból, hogy a gyéren népesített s azelőtt magyar lakossággal biró területeket megszállotta. Vagyis kisebb mérvben ugyanaz történt Erdélyben is, mint p. Louisianában, mely e század elején még franczia volt, ma pedig angol. Az egykori franczia lakosság, mely a század elején mintegy 80 ezerre ment, ma is megvan, az nem veszett el, hanem a terület maga elangolosodott. Az angol elem beözönlése oly rohamos volt, hogy a francziáknak nem volt elég idejük a beolvasztás munkájára. A lakosság nyolczvan év alatt meg- huszszorozódott. Ilyenformán történt a vármegyék ololáhosodá- sa is. Ez nagyon szomoritó jelenet ugyan ránk magyarokra nézve annál is inkább, mert az oláhokban nem kaptunk olyan szorgalmas, munkás és a magyarhoz ragaszkodó népelemet, mint a délmagyarországi svábságban, de korántsem oly phaenomalis abnormitás, mint nagy hazánkfia Kossuth Lajos irta egyik levelében, mely a népélet psychologiája s a magyar nemzeti jellem felőli fogalmakat megzavarhatná. Nem! nem történt itt semmi kivételes esemény. Ahol az oláhság oly gyér lakosság közt terjesza tatárjárás volt, bámulatosan rövid idő alatt kiemelte, hogy az volt a piedesztál, melyen nagy királyaink nemzetünk hatalmát magasra emelték, a a mikor pedig gonosz vagy haszontalan uralkodókkal verte meg a magyart a teremtő, ismét az volt a védpaizs, melyről a bűnök és hibák romboló nyilai lepattantak ; hogy az volt a szikla, melyen a nemzet életére törő viharok s a disszoluczió habjai megtörtek, mindezek oly dolgok, a mik hatalmasan illusztrálják azt, hogy e szóban: „állam“, mennyi életszivósság, minő létfentartó erő rejlik. De épen a mohácsi vészre következett századok szolgáltatják leginkább a szívhez és észhez szóló tanúságot arra, hogy a magyar államisághoz ragaszkodás képezi történelmünknek a létfentartás ösztönéből lolyó azon konstans alapvonását, melynek nemzeti fenmaradásunkat köszönhetjük. Törüljük ki ez alapvonást ezei'éves történelmünk első feléből — sa magyar nemzetről csak [mint egy meteorról emlékeznének világrészünk évkönyvei, mely fényesen repült át Európa légkörén, hogy letűnjék, nyomot sem hagyva maga után. Törüljük ki ez alapvonást ezeréves történelmünk második feléből, melyben az, újra meg újra úgy a törvényhozás termeiben, mint a harczoknak vérrel áztatott mezején szemünkbe tűnik! s az Árpád alkotta magyar haza már rég mint egyik „örökös tartomány“ figuráina csak az osztrákház patrimo- niális uradalmainak térképén, s a magyar lehetne nemzetiség (ha ugyan már még csak az is volna), de arra, hogy egykor nemzet volt, csak mint regére emlékeznénk. S ha úgy volna megírva a kárhozat fátumának könyvében, hogy ez alapvonás a jövendőből kitöröltetnék, a jövő század történelme a magyar hazáról, mint prédáról emlékeznék, mely mint a megfeszített Krisztus ruházata, osztályra került ; a magyar nemzetről pedig (nemzetet mondok, nem nemzetiséget) mint azon dolgok egyikéről, a melyek voltak, de már nincsenek. Emlékünk regévé lenne, mint már is az volna, ha történelmünk amaz alapvonása meg nem óv. Hát bizony mondom : indokolva van a történelmi bölcselet által azon minősítés, meiylyel az 1848 — 49-iki függetlenségi harcz korszaka a tisztelt megye közönségének jegyzőkönyvében jelezve van, mert az a korszak a magyar államisághoz mint nemzetünk létérdekéhez ragaszkodás azon korszakainak egyike, melyekben a magyar történelem ama konstans alapvonása jutott hatalmas nyilat' kozványra, melynek a magyar nemzet ezer éves életét köszönheti. Apáink s őseink megelégedtek azzal, hogy a vérrel védett magyar államiságot törvényekkel sán- czolták körül s biztosítékát szerződések betűiben s eskük szentségében keresték. A törvény megvolt, a szerződések megirattak, az eskük letétettek, de mert intézvényes biztosítékokról nem volt gondoskodva, hát ismét és ismét „recruduerunt antiqua gentis hungarae vuluera.“ 1848. loyális hűséggel tartózkodott ahhoz hozzá nyúlni, a mi alkotmányszerüleg a királyé, de intézvényes biztosítékokkal vette körül azt, a mi a nemzeté, a magyar államiságot, s védőrségül bele- állította az alkotmány sánczaiba a faj-, s nyelvkü- löbbség nélkül jogegyenlővé tett egész nemzetet, Folytatás a mellékleten. kedett, mint Hunyadban, ott a magyarság beolvadása egészen természetes következménye volt a népélet psychologiájának. Épp oly természetes, mint az, hogy ahol a magyarság zárt tömegébe került, ott meg ő vesztette el nemzetiségét. Az elmagyarosodásnak legalább is annyi példáját lehet felhozni, mint az eloláhosodásnak. Háromszéken Nagy-, Közép- és Száraz-Ajta Bessenyő, Bik- falva, Bükszád, Baczon, Al- és Felcsernáton, Ge- lencze, Ilyefalva, Kilyén, Köpecz, Komolló, Lisznyó, Lemhény, Mikó-Ujfalu, Pólyán, Sepsi-Szentgyörgy, Szent Ivány. Szotyor, Al- és Feltorja, Uzon és Za- lánpatak oláhjai egészen inegmagyarosodtak, Árkos, Bölön, Kökös és Volál oláhjai nagyobbrészt, Arapatak, Aldoboly és Osdola oláhjai részben. Megma- gyarosodtak továbbá Udvarbalyszéken Ilomorod- Almás, Karácsonyfalva, Boldogasszonyfalva, Száldobos, Vargyas, Nagy-Galambfalva, Bözöd-Ujfalu, Küs- möd, Korond, Máréfalva, Oroszhegy, Abásfalva, Kis- Baczon, Homorod-Keméuyfalva, Oklánd, Olasztelek, Homorod-Szt-Márton, Felső-Rákosfalva s Bethfalva, s félig Bcne, Lövete, Erked és Magyar-Hidegkut, Csikban Csik-Szereda, Kászon-Feltiz, Kászon-Impér, Kászon-Jakabfalva, Csik-Lázáríalva, Csik-Ménaság, Csik-Szentgyörgy, Csik-Tusnád, Kászon-Újfalu, Dánfalva, C8ik-Szt-Domoko3, Csik-Szent-Tamás, Gyer- gyó-Ujfalu, Gyergyó-Alfalu, Gyergyó-Szent-Miklós, félig Gyergyó-Csomafalva, s Gyergyó-Ditró, Marosszéken Nyárád -Andrásfalva, Jobbágyfalva, Baczka- Madaras, Vaja, Fintaháza, Sámsond, Száltelek, Me- ző-Bánd, Malomfalva, xlgárd, Koronka, Mező-Köl- pény, Mező-Sztgyörgy, Csit-Szt-Iván sTófalva oláhjai. Az elmagyarosodott oláhokat s az eloláhosodott magyarokat számszerint bajos összhasonlitani. Alapul a vallást lehetne fölvenni, nevezetesen mennyi a magyar nyelvű a görög keleti és görög katholi- kus s mennyi az oláh nyelvű a katholikus, retor - mátus és unitárius hitfelekezetüek közt?
