Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1882-10-26 / 86. szám
De működésének nem lehetett szebb koronája, | mint „Toldy szerelme“. 1870. november 26-án iinnepies liangulat uralkodott a Kisfaludy-társaság ülésén. Feszült érdeklődéssel várta a közönség Gyiday Pált. Titkozatos hírek szállingóztak, hogy a magyar költészet nevezetes napja, ünnepe lesz ez a felolvasó ülés. A beavatottak már sugdosták, hogy Arany elkészült egy nagy munkával, melynek megteremtésére senki sem számított. Készen van a „Toldy-trilogia“, melyet már Petőfi is szeretett volna megteremtve látni. A mozgalmas időkben, azutan a tanári pálya tövisei közt, a bokros hivatalos teendők léleksorvasztó munkájában nem bírta a szerelem hangját édesen zengő lantjain megszólaltatni a költő. De végre „kész a kötés“. A szorongásig megtelt teremben mély csönd fogadta Gyulay Pált, mikor a felolvasó asztalhoz lépett, a csöndöt azonban mindjárt zugó taps váltotta fel, mikor bejelentette koszorús költőnk „Toldy szerelme“ eposzát, mely a Toldy-trilogia befejezése, mire már Petőfi e szavakkal ösztönözte : „A fejét s a lábát már megírtad, ird meg a derekát is!“ Arany 1877. óta koron- kint dolgozott e munkán, mig ez év tavaszán elkészült vele. Kiadását halála utánra akarta halasztani, de Barátai, különösen Gyulay Pál kérelmének engedve, még életében bocsátotta sajtó alá. Gyulay a mű második feléből bemutatott egy har- czias epizódot. A felolvasást hangos éljenek és tapsok fogadták. Szász Károly ezután indítványozta, hogy a napirendre kitűzött tárgyak, mivel a Toldy szerelméhez képest elhalványulnak, maradjanak el. Az indítványt általános helyeslések közt elfogadták. Beöthy Zsolt indítványára a társulat ez örvendetes nap emlékére jegyzőkönyvileg fejezte ki örömét s az ülés után testületileg tisztelgett Arany Jánosnál s az elnök bevezető előadását szintén fölvették a jegyzőkönyvbe. Arany János utolsó órái. Budapest, október 22. Szeptember 29-én jött be a költő margitszigeti lakásáról s ismét beköltözött az Akadémia épületében levő régi otthonába. A szigeten való tartózkodás, mint rendesen, üditőleg hatott a beteges férfi állapotára. Mintegy tizenhét napja, hogy az orvos a heveny- hökhurut tüneteit vette rajta észre. A betegség annyival inkább fenyegető kezdett lenni, mert Arany régi mell betegsége az őszi idő beálltával szintén erősebben lépett fel. Azonban a múlt napokban, a nagy gyengeséget kivéve, semmi olyan nemű aggasztó jel sem fordult elő, melyről következtetni lehetett volna arra a nagy csapásra, mely ma a magyar nemzetet érte. Nagy gyöngeségét, mint már említettük, dr. Farkas és dr. Kétly egyetemi tanár digitálissal és tokaji borral szüntették meg. A költő maga a legcsendesebben tűrte szenvedéseit. Beletanult ő már ebbe, régen hordja a keresztjét. Derült kedélye nem hagyta el, csak néha mondott egy- egy megjegyzést, mely tanúsította, hogy el van készülve a legvégsőre. így néhány nap előtt meglátogatta özvegy Csenge г y Antalné s szomorú mosolylyal mondá beszéd közben : — Nem sokára Antal után megyek én is. A család természetesen a legnagyobb gonddal, gyöngédséggel ápolta. A hete tegnap az egész nap folyamában oly jól érezte magát, hogy mindenki szabadabban lélegzett fel. Már vagy egy beteg alig evet valamit, tegnap ellenben feltűnő jó étvágya volt. Reggel megitta kávéját, délben otthon készített konzerv-levest evett és egy csirke czombot. A nap folyamában kétszer kis pohárka tokaji bort ivott s jóízűen pipázott. Pipájától nem tudott sohasem megválni. Az éjt már nyugtalanul töltötte, László fia virrasztóit mellette. Egyébiránt ápolónőt nem is tűrt maga mellett, csak fiának engedte meg, hogy miatta ébren legyen. Reggel még egy pohár kávét ivott. Mintegy háromnegyed tizenkét óra előtt a költő felkelt ágyából, felöltözött s a szobája melletti ebédlőbe ment, hogy azalatt szobáját kitakaríthassák. A pam- lagon ült s mellette voltak neje és fia. László észrevette, hogy atyja nagyon gyengül s figyelmeztető, hogy jó lenne már visszamenni az ágyba. A költő nem felelt, s midőn neje ismételve kérte a bemenetelre, e szavakat mondá ; — Hány óra van most? — Mindjárt 12 óra lesz, — felelt neje. — Hányadika van ma ? — kérdé ismét a költő. — Nem tudom hirtelenében, de azonnal megnézem a naptárban. — Nem törődöm vele, hogy hányadika van, — szólt közbe Arany. — De hát akkor miért kérded ? — Miért? Majd délután négy, vagy üt órakor megmondom. Ljult kérelemre végre a költő felkelt s bevezették a szobába. Az ágyra ruhástól együtt dőlt le. Az orvosok közül dr. Farkas volt jelen s a behívott szobaleány meleg vizbe mártott ruhával akarta a beteg kezeit dörzsölni. — Nem kell nekem már semmi ! — szólt halkan a költő. S meghalt. Csöndesen, szelíden, egy jajszó, vagy sóhaj nélkül. Epén 12 óra volt. A halottas ágy körül neje, László fia, menye és — 843 — unokája Piroska, az ő kedvencze voltak a családból. Ott volt még dr. Kétly és dr. Farkas. A család tagjainak fájdalma leirhatlan. Soha jobb, szeretőbb családapa nem volt nálánál. A gyász kiterjed a szolgaszemélyzetre is, kik rendkívül szerették a csendes, jószivü öreg urat. Mindenki úgy jár-kel a házban, mintha atyafiát gyászolná. A költő teteme eddigelé abban az ágyban van, melyben betegsége alatt feküdt s egy fehér lepellel van lefödve. A kik az utóbbi időben Aranyt ismerték, bámulva látták, mily szép, mily fenséges igy halálában. Arczvonásai oly nyugodtak, ajka mintha csak beszédre fakadna s a kifejezés majdnem derültnek mondható. A mult napokban arczszine sötét lett — s most egészen tiszta s nyugodt. A katasztrófa hire villámgyorsan terjedt szét a fővárosban s számosán siettek a gyászoló család látogatására. A halotthoz azonban most még csak a család barátait bocsátották. Holnap estig elkészül ravatala az akadémia oszlopcsarnokában s oda helyezik, a nagy közönség kedden délelőtt láthatja meg. Talán megbocsátja, hogy igy közszemlére teszik, mikor ő mindig kerülte a feltűnést. A családot a délután folyamán a következők látogatták meg: gr. Lónyai Menyhért, Fraknói Vimos, Szász Károly, Szalay tanácsos, Arany László apósa. Ráth György, Szilágyi Sándor, Csiky Kálmán képviselő, özv. Csengery Loránd, Heinrich Gusztáv, Beöthy Zsolt, Takács Lajos, Agai Adolf stb. A temetés kedden délután 3 órakor lesz. Az akadémia holnap délután 4 órakor igazgató ülést tart, melyen a temetés módozatait megállapítják. Többek közt javaslatba hozzák, hogy a temetés költségeit az akadémia viselje, ámbár Arany ez ellen többször protestált. Öt órakor összes ülés lesz, melyen a javaslatok beterjesztetnek. A temetési szertartás végzésére Török Pál szixpe- ritendenst, az elhunyt régi barátját kérik fői. Ha azonban ezt gyöngélkedése akadályozná, Szász Károly fogja magára vállalni. Ki van most már félrevezetve? — 1882. október 24-én. (T.) Melyik most már az igazi? Hol képviselik most már a szélsőbalt : az országgyülésen-e, vagy az „Egyetértés“-ben, vagy a „Függetlenség“-ben ? Kérdjük pedig ezt azért, mert lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy ennél a szónál: „Egyetértés“ meg soha nem létezett a föld kerekségén szédelgőbb czim ; mert nemcsak magában az „Egyetértésiben nem értenek egyet a munkatársak, hanem Írnak az egymás véleményével homlokegyenest ellenkező czikkeket ugyanazon egy lapban; hát még az az egyetértés, mely az „Egyetértés“ és „Függetlenség“ közt létezik ! no de hát még az az egyetértés, mely ezen lapok és az országgyűlési szélbali képviselet közt létez ! Az „Egyetértés“ csak nem régen támadta meg a kormányt, — hogy tudniillik a pozsonyi zavargásoknál miért nem intézkedett erélyesen ? Persze, nem tudván az „Egyetértés“, hogy ezzel a czikkel egyszerre fog megjelenni a belügyér ama szigorú intézkedése, mely szükség esetén még a statáriumot is elrendeli, Na, lefőzött Tisza ! — mondja Mocsáry az E—s czikkirójának az ő sarcastíkus mosolyával. Most már az olvasó közönség bámulni fogja azt az erélyt, mely az „Egyetértés“ czikkével mintegy kezetfogva ütött be. Ezt a hangulatot tehát nem lehet meghagyni. Nos hát majd megzavarom én egy kis interpelláczióval. Most pedig, mikor a pénzügyminiszter előterjesztésében felhozott takarékpénztári betétek megadóztatása lett hangoztatva, — az országgyűlési szélbali képviselet megfeledkezvén a taktikáról, élénken helyeselte e kijelentést. Hát most meg az „Egyetértés“ czikkírója állt elő, mondván: Lefőzött benneteket Szapáry ! Ámde ez se maradhat ám igy; majd a hangulat közé recscsen- tek egy vezérczikkel !... Szóval az a nagy ész, mely hol az országgyűlésen, hol a sajtóban bukik orra, azzal tápászkodik aztán föl az ő közönsége előtt : hogy a mit ma a sajtóban mondott, azt holnap az ország- gyűlésen megtámadja, a mit pedig ma az országgyűlésen mondott, azt holnap a sajtóban támadja meg. A miért különben semmi baj sincs, mert istennek hála, az atyafiak nem ülnek kormányon ; hát karambolázhatnak, divergálhatnak, mert nem játszanak pénzben, Elnézi nekik az ember. De bezzeg ha kormányon ülnének, ha pénzben játszanának, hogy: „was liegt, das pickt“ és akkor is igy vernék egymás fejéhez az elkövetett ügyetlenségeket, — már akkor aztán furcsa lenne ! már tudniillik ha lenne. De majd csak megőrzi a magyarok istene tőlük ezt az országot úgy, hogy nem lesz velük dolgunk komolyan. A mi pedig a takarékpénztári betétek jövedelmeinek megadóztatását illeti, meglepetve kérdezzük egymástól : hát eddig nem voltak megadóztatva ? Mikor ezukor, kávé, petróleum, hús, dohány, még a napszámos keresete is meg volt adóztatva, hát hogy lehet az, hogy a takarékpénztárban minden fáradság nélkül jövedelmező tőke szárazán menekülhetett ? Hát igazság volt az, hogy a szegény napszámos az ő szájába való falatjának egy tizedx*észét adta oda a hazának, holott az a tőke, mely az illetőnek, vagy fáradság nélküli jövedelmét, vagy a félretett fölöslegét képviselte, szépecskén átcsúszhatott a megadóztatás sorompóin, illetőleg becsempészhette magát egyiknek-másiknak a zsebébe a nélkül, hogy észrevette volna a fináncz. Mig valaki figyelmeztethette rá a pénzügyminisztert, hogy : Nézze csak exczellencziád ! milyen szép csendesen meghúzta magát az a lurkó ott a sarokban, egész ártatlan ábrá- zattal nézvén, hogy fizeti más az adót. Jöjj ki csak onnan, édes öcséin ! jöjj ki csak ! Hát tégedet hogy hívnak ? Ki az apád ? Hol születtél ? Hol a passsus ? Nincs ? Hát ez itt az oldaladon micsoda ? Zacskó? Mi van benne? Pénz? Nos, és aztán tettél-e már abból a pénzből valamit a haza oltárára ? Nem, ugy-e ? Nos hát gyere fináncz, vezesd be szépen a többi adózó közé! írják csak fel a nevét. Hiszen jó gyerek ő. Ugy-e fiam ? Ha a többi megteszi a kötelességét, te sem akarsz roszabb hazafi lenni ? — Na lám ! Hanem e helyett menjen most már a fináncz ahhoz a szegény napszámoshoz, kinek eddig a verejtékkel keresett falat egy tizedét a szájából vettük ki, pedig szivesen lenyelte volna szegény még azt is, — és mondja meg neki, hogy ezután csak egye meg az egész darab kenyeret, vagy oszsza meg gyermekei között. — Akadtunk egy jó hazafira, a ki megfizeti helyette az adót. Éljen! Ezt kiáltotta rá az országgyűlés és a mély igazság hatásától megragadottan ezt kiáltotta rá a I szélsőbal is. Még kapja magát most ez a nagy hazafi szélbali sajtó, megirigyeli a minisztertől az éljent, fog egy marék port s az éljenzőkhöz csatlakozó olvasók szemébe vágva, kiáltja: „Uj adó! Embernyuzás ! Bor- zadalom! Bolond volt, a ki éljenezett neki!“ — Punktum ! Hát most már tisztelt szélsőbali publikum, épülj hazaíiságán a te drágalátos két vezér-elemednek, és valóban koczkáztasd meg ezt a nem épen haszontalan kérdést, hogy: ki van most már félre vezetve — hármatok között? Magyar színészet. Brassó, 1882. október 22. A hét folyamán színre került darabok a következők: hétfőn „Czifra ’ nyomorúság“, színmű, Csiky Gergelytől; kedden „Fabriczius ur leánya“, Wilbrandt Adolf színmüve; szerdán „Leánykérő“, Erdélyi I.-től, „Becsületszó“ Szigeti I.-től és „A szerelmi varázs-ital“ Müller Adolf 1 felvonásos opex-ette-je; csütörtökön „Titilla hadnagy“ operette, másodszor; szombaton „Az ördög része“, énekes vígjáték 3 felvonásban Scrihe-től ; vasárnap pedig „A szép asszony kocsisa“, Csepregby Ferencz 3 felvonásos népszínműve. A felsorolt darabok legnagyobb része egészen xij a brassóiakra nézve, a nxennyibexx itt Brassóban valóban „először“ adattak. E tekintetben tehát Bényei ur méltán xnegérdemli teljes elismerésünket, midőn fo'yvást azon fáradozik, hogy „uj“ után „ujjal“ kedveskedjék a színművészet pártolóinak. De Bényei ur és táx’sulata más tekintetben is egészen méltó a legmelegebb pártfogásunkra, méltóbb, mint bármelyik azon színtársulatok közül, melyek valaha a brassói színpadon megfordultak. Mert B. ur színtársulatának legalább is fele jeles, egy harmada pedig épen kitűnő erőkből áll. A neixx felületes figyelőnek ezen állításom igazságát észre kellett vennie. Innen magyarázható, hogy a súgó, kitől a más társulatoknál, a legnagyobb boszankodásunkra, mindent előre kitálalva hallottunk, itt csak néha-néha s akkor is csak alig hallható; mely körülmény nagyban befoly a darab hatásos voltára. Ez egyébiránt fennebbi állításunk igazsága mellett tanúskodik ; mert hiszen a súgó csak úgy hatalmaskodik fennhangon, a hol a tagok 1 txxdonxánya ő nélküle a nullfoklxoz közel áll ; ellenben, I a hol a súgó uram hallhatatlanságával ékeskedik : ott ’ a tagok készültsége — a miből aztán az előadási képesség önkényt folyik — kétségbe vonlxatatlan. Pontosság az előadások megkezdésében ; jól be- és megtanulása egyes szerepeknek ; otthonosság a színpadon ; jó rend és egyetértés a tagok között bent, a társadalomban pedig becsületes magatartás, — fine, ezek ama jó tulajdonok, melyek a Bényei ur színtársulatát jellemzik. Ezért érdemlik meg a legmelegebb pártfogást. Még egy ritka, de annál szebb jelenséget consta- tállxatok eme derék színtársulat legtöbb tagjainál ; olyan szépen beszélnek magyarul, mintha csak írásból olvasnának. Hát ez — íxxondják sokan semmi újság, ritkának pedig épen nem lelxet az, hiszen a színész írásból tanul s mikor aztán megtanulta mondókáját, ott a súgó, hogy el ne vétse, hogy úgy beszéljen, xnint az irás mondja. Igaz a ! Csak hogy a társadalom műveltjei is írásból tanulják egy egész életen át a jó magyar keszeget, tudnak is minden szabályt; hanem azért úgy beszélnek, hogy — Isten bocsa ! — úgy bizony a vere-
