Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1882-10-26 / 86. szám
86. szám. Sepsi-Szentgyörgy 1882, Csütörtök, október 26. XII. évfolyam. e Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Csiki-utcza, Matheovic.i-félo ház, hová a lap szellemi részét illető köziemén) ek küldendők. Kiadó hivatal: сбс tuMe i и S)lcá t-fi KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. A hirdetmények és nyiltte- rek dija előre fizetendő. Politikai, társadalmi, ismeretterjesztő, szépirodalmi és közgazdászat! lap. ífc „„HIáirdnítszéfeí háziipair-egjfesűjlefe13 foEiraitalois feizíSaye« Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve : Egész évre 6 írt — kr. Eél évre 3 írt — kr. Negyedévre 1 írt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyeg-díjért külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr. Aranv János. Sepsi-Szentgyörgy, 1882. október 24. A sir megnyílott ismét : és a magyar nemzet beletemette legmagyarabb fiát. Arán y J á n о s m e g li a 11. Végig fut a fájdalom az egész magyar nemzeten. mikor átadja azt a jelleinóriásf, azt a lélek nagyságot az enyészetnek. . . . Meghalt ! Ebben a fagyos szóban van minden vesztesé gíink elmondva. „Bülbül szavn rózsák“ nem fűznek többé „dalokból gyöngysorba füzért“. ... A magyar nemzet szive fáj, a magyar nemzet lelke gyászol. . . . „Oda van a szép nyár, oda ! A természet lassan kihal ; nincs többé nagyszerű, csoda, többé se napfény, se 'vihar“ . , . A legmagvasabb költőt siratjuk, minőt csak ihletett perczekben szülnek századok. Arany Jánossal n magyar klasszikusok leg- remekebb mintaképe fölött zárul be a sírbolt. Vele eltemettük a magyar nemzet Parnasszusának legragyogóbb alakját. Szokni kell a gondolathoz előbb, hogy ő nincs többé közöttünk, hogy „nem zöngi dalját este, reggel“ és csak azután adhatunk fájdalmunknak szavakban is kifejezést. Pedig régóta készítjük magunkat rá, évek óta úgy tekintettünk az ősz költőre, mint a ki már a siré; és mégis megrázott elvesztése. Mégis készületlenül lepett meg a hir, váratlanul fogta be szemeit a halál. „Halnak, halnak, egyre halnak, színe lángja a magyarnak“ s ki tudja, ha még egy-két jelesünket is elkísérjük a temetőbe, ha kihullanak ők is az élők sorából : vájjon lesz-e szine, lángja, marad-e intő és utánzásra hivó nagy férfia több a magyar nemzetnek ? Mert Aiany János nagy volt. Nagy volt mint költő és legnagyobb volt a magyar költők között. Az égi tüzet, mit a költészet istennője fel- gyulasztott benne, senki sem ápolta, senki sem élesztette nagyobb hévvel a hazaszeretet melegével, mint ő. Olyan időkben szólott ő a magyar nemzet szivéhez, a mikor azt senki sem tehette volna rajta kívül. Ő értette a titkát a sziveknek, — tudta, hol fáj a nemzetnek s hol férhet a fájó sebhez a költő, hogy azt megenyhithesse. Azóta sok fájó sebet gyógyiígat az idő s — nem volt többé szüksége rá a nemzet költőjének, hogy titkos utakon vigye a gyógyító balzsamot szegény betegeinek, — hanem a nemzet minden újabb költeményének megjelenésekor ünnepet ült azóta is. Most szétpattantak a legszebben zengő koboz búrjai. A fájdalom, a nagy veszteségérzet felhatott a trón zsámolyáig is, a honnan koronás fők szemeiből csillog le a részvét igaz gyöngye. A magyar nemzet pedig gyászol és ontja könnyeit sűrűén, mert egyetlen igaz dalnoka égbe szállt. Sokáig fogunk sírni még, de annyi könyünk nem lehet, a mennyit köztünk élő szelleme fel ne szárítana. A. M. Arany gyermekkora. Arany János 1817. évi márczius 2-án született Nagy-Szalontán, Bihar vármegyében, hol atyja kevés vagyonú főldmivelő volt. Arany János egyetlen fia volt szülőinek. Fitestvérei már előtte meghaltak. Leánytestvérei, mikor ő született, már férjhez mentek volt. Természetes tehát, hogy a kis Jánost szülei mindig maguk körül tartották s különösen anyjának volt kedvencze, kinek vallásos oktatásai, intelmei mélyen meggyökereztek szivében, mely vallásos érzelem nem egy költeményében nyilatkozik szépen, megragadón, mint a fiához irt költeményben. Mert szegénynek legfőbb kincs a bit, Tűrni és remélni megtanít “ A szentirás volt a nyílt eszii, fogékony kedélyű gyermek első szellemi tápláléka. A vallásos érzelem mellett csendes komolyság is fejlődött ki benne, mely mint férfiút is jellemezte. Ez főleg onnan eredt, hogy folyton szülei körében lévén, nem érzett kedvet sem, hogy a j többi gyermekkel zajos játékba vegyüljön. Tanulékonysága korán feltűnt. Alig három-négy éves korában már értelmesen tudta elmondani a biblia szebb helyeit, melyeket hallás után tanult be atyjától, ki maga is írástudó ember volt, hamuba irt betűkön megtanult olvasni, úgy, hogy mire iskolába adták, hatodik évében, már jól tudott olvasni. Eleven szelleme hamar talált alkalmat, hogy olvasó képességét értékesítse. Minden könyvet elolvasott, mely keze ügyébe került, persze nem juthatott egyébhez, mint szent történetekhez, s a ponyvairodalmi termékekhez. Meglehet, hogy már ekkor megtermett benne azoknak a nagy alakoknak a csirája, melyeknek később életet adott. Mikor feladták az iskolába, a tanító megpróbálta őt, rögtön elsőnek tette. A nagyobb emberek is eljártak csodájára s a kis János nem egy krajczárt kapott, a miért produkálta magát, productiói közt volt a paternoster, meg a credo. Az iskolázás folyton kitünően haladt. Szalontán az iskola úgynevezett „particula“ lévén, egy rektor alatt öt tanító oktatott benne s igy Arany fölmehetett a rhetorikáig, meg poétikáig. Iskolán kivül minden könyvet szorgalmasan átbetüzött, ezek közt volt Haller hármas históriája, Gvadányi több munkája, Erbia s más e korbeli regények, Fortunátus, meg több eféle verses históriák. A biblia mindig kedvencz olvasmánya maradt. Maga is már fiatalon megróbálta a verselést, melynek tárgyát apró gyermekkalandok képezték, melyeket az iskolában élt meg. 1833-ban lépett a költészeti osztályba. Versei halomra gyűltek. Tanítói dicsekedve mutatták azokat. Egész Szalontában hires lett a kis poéta. Es erre nem csekély mértékben volt büszke. Tanítói, kik Debreczen- ben tanultak, Csokonait ajánlták neki mintaképül és Kovács Józsefet, kinek tiszta rímeit korán megbámulta. Kovács Pál utóbb debreczeni igazgató útmutatásának és buzdításának is sokat köszönhet. Örömmel tanulta a római klasszikusokat, Ovidot, Virgilt és Horáczot s maga is megpróbált latin verseket csinálni. Lassan-lassan a külföldi irodalmat is meg kezdé ismerni, — de még csak magyar fordításokban. Az eredeti magyar költők közül Vályi-Nagy, Gáti és Dugonics müveivel ismerkedett meg. A tanulás mellett nemes szive erőt és kitartást adott neki arra is, hogy megkímélje szüleit a terhes kiadásoktól, melybe neveltetése került, azért preczepto- roskodott is. Reménye nem nagyon teljesült, évi jövedelme nem rúgott többre száz váltóforintnál s a gazdálkodni nem tudó költő Debreczenbe alig vitt magáA „Nemere“ tárczája. Meg sem ösmer édes...? Elbeszélés, Réthi Lajostól. (Föl) tatás.) — Érdekes történet, különösen ön által beszélve el; hanem azért még se tessék egy orvos fiának gróf kisasszonyra pislogatni. A két gyermek úgy megcsendesedett ott elől ; nem szaladgáltak virág után; még nem is igen néztek félre, ngy haladtak egymás mellett, mintha az ország gondja terhelné fejőket. — Istenem, Viktor, de liât akkor mi lesz, ha már egy hét múlva elutaznak! Aztán, hogy én ne lássam Viktort talán több hétig, talán egy hónapig, talán egy esztendeig is! Hiszen akkor meghalok, vagy nem tudom, mi lesz. Úgy gondoltam, hogy a nevelőnőt avassuk be titkunkba és kérnek meg levelezésünk közvetítésére, a mig reménységünk lesz nyíltan fölléphetni. — Hogyan? Ezt a csúnya Ágnest? Hiszen annál nagyobb ellenségünk nincs senki. — Akkor, kedves gyönyörűm, nem marad egyéb, mint bízni egymásban rendületlenül és várni türelemmel, hogy valami nagy háború jöjjön, a melyben én gyorsan fölemelkedem és nyíltan föllépek a Janka közéért. — De hátba megvágják, vagy megölik a háborúban! Ne, ne, ne legyen háború! Jaj istenem, csak a nagyapámnak mernék szólani. — Annyit ismétlek, kedves Janka, hogy az én feleségem nem lesz soha senki más a világon, még lia Tündér Ilona leszállana is, még ha az életem végéig kellene is várnom. — Oh azt már én is rég felfogadtam magamban. Velem ugyan nem mennek semmire, még ha börtönbe zárnak sem. — Valóban sajnálom, hogy oly hamar elutazik — szóla Torja Félix Teversnéhez. — Úgy repült el az a néhány kedves nap, igazán, mint egy szép álom. Sehogy sem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy most megint elváljunk, és talán sokáig, talán sohase lássuk egymást. — Már pedig ezzel meg kell barátkoznunk, kedves barátom, még ha fáj is. A gondviselés különböző irányban jelölte 1<l utainkat Köszönjük meg neki, mint váratlan ajándékot ezt a nehány derült napot, és menjünk tovább háládatos szívvel. No hisz ettől a társaságtól zúghatott a malom, sivithatott a fűrészelt fa! Még az örege sem figyelt rá, nemhogy az iíja. V. Másnap Agnes kisasszony nem ment fürödni, a szomszéd családra bízta Jankát; azt mondta, hogy fáj a feje. Pedig nem annyira fájt, inkább főtt az valamiben. A hogy Janka elment, bekopogtatott az öreghez;! aztán, mit beszélt, mit nem, elég az hozzá, hogy a csendes kedélyű Torja Félixet olyan felindulásban nem látta senki 30 esztendő óta. Hevesen járt föl és alá; olykor hirtelen megállóit, közben szakadozva mondott is egy-egy szót; még az öklét is homlokára nyomta némelykor; még a szivarszipkát is úgy összeszoritotta, hogy kiugrott a szájából. Janka olyan vígan jött a fürdőről, mint tavaszi füvön ugrándozó bárány. Rózsa is volt a kezében, a melyet nem vitt volt magával, hanem egy fordulónál csúsztatta oda valaki. Szőkéivé ment a nagyapa szobájába és ugrott, hogy megölelje. Az öreg azonban eléje tartott karral távolitá el a kedves gyermeket és soha sem képzelt zordonsággal mondá : — El a szemem elől ! Szegény gyermek úgy össze esett, mint a lekaszált virág. Még csak sírni sem tudott hirtelen, hanem megfordult és vontatott lépésekkel ment saját szobájába. Ott aztán rápillantván a Viktortól elébb kapott rózsára, elkezdett könyezni, majd sírni és zokogni oly hangosan, hogy fuldoklása az öreghez is behallszott. Az öreg nem állhatta ki a szenvedésnek ezt a hangját; kalapját vette és gyorsan elrohant hazulról. Ment is, de nem messze. Egyszerre csak megállott és visszafordult, mert az jutott eszébe, hogy annak a gyermeknek valami baja történhetik. Haza sietett s egyenesen be Jankához. A zokogó gyermeket karjaiba fogta,
