Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1882-10-18 / 84. szám
84. szám. Sepsi-Szentgyörgy 1882. Csütörtök, október 19. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Csiki-utcza, Matheovica-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó hivatal: cBctuot'eiu 9ícái4 KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. A hirdetmények és nyiltte- rek dija előre fizetendő. «> - -----P olitikai, társadalmi, ismeretterjesztő, szépirodalmi és közgazdászati lap. fwatalds közlönye. ХП. évfolyam. Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár J helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: Egész évre 6 frt — kr. Fél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért G kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. NyiLttér sora 15 kr. Igaz-e? — nem-e? Sepsi-Szentgyörgy, 1882. október 18. (I) Л pénzügyminiszteri előterjesztés azt állítja hogy 1883-ban 8 millió lesz a deficzit, 1884- ben pedig az állami háztartás egyensúlya helyre áll, azaz : deficzit már nem lesz. Az ellenzéki sajtó azonban, mint minden előterjesztés alkalmával tette, azt állítja, hogy a pénzügyminiszter előterjesztése nem helyes, mert a deficzit nem 8, hanem 48 millió. Ezek a számadások persze igen alkalmasak a kavarásra és zavarásra; a „netto“ és „brutto“ bevételek összekonfundálására, az átmeneti adósságok és kiadások konfúziójára; szóval egy oly labyrinth készítésére, hogy abból kibontakozni csak is az lehessen képes, ki a háló minden szálát kezében tartja s minden szál futását és jelentőségét ismeri. A pénzügyminiszter előterjesztése megkísérli ezen labyrinth szétfejtését és szétrakását, számozva és kijelölve minden tételt, hogy ez ide, ez meg ide való ; ebből, ha ezt hozzá teszem, ez lesz; ebből, ha ezt belőle elveszem, ez lesz, stb De bizony azt hiszem, kevés olvasónak van az a türelme, hogy e számokat irónnal kezében tételről tételre kisérje, összeadja, kivonja, ezenképen győződvén meg az öszzefüggésben levő valóságról, hanem kapja magát a legtöbb olvasó, azt nézi, hogy mit szól hozzá maga az újság s valamint hogy a legtöbb ember a maga órája után, úgy a legtöbb olvasó a maga újsága után szokott indulni. Навет persze, azokat a tételeket, melyeket a pénzügyminiszter szétrakott, az újságíró az ő vezér- czikkében már úgy összehúzza és keveri, hogy abból ugyan a valóságra a herkópáter sem ismer, rá. A mi tehát az olvasót valósággal útba igazíthatja és tájékozhatja, az nem más, mint a hitel. Kinek hisz jobban : az ujságirónak-e, vagy a miniszternek ? Na persze, hogy ezt a hitelt meg a pártállás szokta meghatározni, s e szerint ott lennénk, hogy daczára az előterjesztésnek, még sem tudnánk semmiből semmit, — ha t. i. nem lenne <egy mindennél biztosabb útmutató. Nem szólván ugyanis az 1875. előtti időkről, csupán azt az időt hozzuk fel, a mióta Tisza Kálmán áll a kormány élén. Hát a hány előterjesztés azóta történt, mindre azt mondta az ellenzék : nem igaz! Minden előterjesztéskor kilátásba helyezte az államtönköt és a világ végét. S iine, az állam nem bukott meg, a világnak pedig nem lett vége. Hát ez már tény, ez már valóság és nem állítás. Már pedig ha nem a pénzügyminiszter előterjesztésében kimutatott tételek, hanem az ellenzéki tagok tételei lettek volna igazak : azóta ha nem is a világ végének, de az államtönknek okvetlen be kellett volna következnie. És a helyett ?... A helyett azt mondja a pénzügyminiszter, hogy 1884-ben a deficzit megszűnik. Ugyancsak rettentőin két ellentétes állítás: államtünk. — deficzit megszűnés ! Az ellenzéki sajtó szerint folytonos esés, a pénzügyminiszter szerint folytonos emelkedés. Csak hogy inig az ellenzék szerint felállított esés sebessége szerint már régen el kellett volna érnünk azt a pontot, melyen agyonütöttük volna magunkat, —- a pénzügyminiszter szerint az emelkedés lassan, de biztosan és pedig a meghatározott, kimutatott fokozat szerint megy végbe. Es miután az csakugyan megtörtént, hogy még élünk, hogy magunkat agyon nem ütöttük, holott a m:nt mondom, ennek az ellenzéki csillagászok számítása szerint már régen meg kellett volna történnie : hátha mégis a pénzügyminiszternek van igaza? És hogy ezt higyjük, arra az elsoroltakon kívül minden pártállástól eltekintve, még egyéb okaink is vannak. Azaz : Becsületes emberekhez illően, mindkét félről : tehát a pénzügyminiszterről is, meg az ellenzéki sajtóról is tegyük fel, hogy igazat akarnak mondani. Az ellenzéki sajtónak czikkezőit ugyan nem ismerjük s igy mindenesetre nagy kedvezmény rá- jok nézve, ha őket hitelesség szempontjából Sza- páry Gyula gróf pénzügyminiszter mellé állítjuk, kiről tudva van, hogy a kimondott szó szentségére legtöbbet adó magyar mágnások egyike. Ámde hát tegyük föl, hogy az ellenzéki sajtó vezérczikkezői is olyanok, ergo remélhetjük, hogy ezen feltevésünkkel meg vaunak elégedve. S igy, a mennyire a lovagiasság terén mehettünk, elmentünk ; hanem a mi a józan észt illeti, hát józan eszü embertől azt már nem kívánhatja senki, hogy az ellenzéki sajtó félig érett és félig éretlen, a pénzügyek terén pedig vagy dilletans, vagy csupán theoretikus vezérczikkezőiről még azt is feltegyük, hogy pénzügyeink állását jobban ismerik, nem mint a pénzügyminiszter maga, hanem mint az egész pénzügyminisztérium. . . . Ugyan-e, hogy ilyesminek a feltevését már csak nem kívánják tőlünk ? Na lássák ! Pedig az az előterjesztés, melyet a pénzügyminiszter tett, az egész pénzügyminisztérium kompetens szakközegeinek adatai nyomán történt. Hát hogy most már az ellenzéki kálkulu- sok tudomás szempontjából ezen adatoknál hitelesebbek lehetnének ? Éugedelmet kérek, és ugy-e, hogy meg sem haragudnak érte ? —- de én azt Önöknek nem hiszem el. Hanem azt, hogy 1884- ben, ha rendkívüli, előre nem látható körülmények közbe nem jönnek, a deficzit megszűnik, azt egy olyan pénzügyminiszter kijelentése után, mint a milyen Szapáry Gyula gróf, el kell hinnem! Igaz különben az is, t. ellenzéki újságíró urak, hogy ezt önöknek, különösen a szélső haliaknak nagyon savanyu elhinni, mert hiszen ebben a tényben a szélsőbal halálitélete van kimondva. Mert ha egyszer bebizonyított tény, hogy a szemlátomást magyarosodó és művelődő ország, az 1867- iki alapon anyagilag is emelhető, akkor a szélsőbal szükségének a mely elv máskülönben is csak hipothezis, nincs értelme. Es mint minden olyan tárgy, dolog avagy eszme, melynek szükségtelensége bebizonyulf, semmivé lészen és elmu'ik : úgy fog elmúlni és semmivé lenni az a szükségtelenség is, melyet eddig a szélső baloldal elve képviselt. * A csikmegyei közelgő választásra ugyancsak üti a dobot a tisztelt szélsőbaloldal. Csikmegyei levelezők nyakra-főre hitegetik a budapesti újságokkal, hogy a szélsőbaloldal már szervezkedett Ugrón Gábor és Orbán Balázs grácziájából s bogy a kormány jelöltjei mellett A „Nemere“ tárczája. Meg sem ösmer édes... ?*) (Föl} tatás.) — Ma ha jól tudom, igen, Anna napja van — felelt eszmélve az öreg ur és mintha megtalálta volna az elébb hasztalanul keresett vezérfonalat. De az öreg asszony közbeszólott és azt kérdezé : — Hol volt ön ma 45 esztendeje? — Ah! Holländer Anna' Bizony soha sem felejtettem el önt, de rég kihalt a reményem, hogy valaha még találkozzunk. És a két öreg egészen elérzékenyülve, melegen szorított kezet egymással. A harmat leszállott és az est gyorsan vált hűvössé; a tánezot be kellett végezni. Janka grófnőt Tevers vezette nagy atyjához. Ugyancsak nagy szemeket nyitottak mind a ketten, a mint a két öreget olyan bizalmas kéz- szoritás között találták. — Tehát jó éjszakát — mondá az öreg Torja — holnap, remélem, találkozunk, mert nagyon sok az elbeszélni valónk. — Bámuló unokáját pedig azzal vilá- gositá fel, a hogy tovább haladtak : —- Képzeld csak, a Tevers főhadnagy anyjában egy régi kedves ismerősömre találtam. Oh az riagyon-nagyon kedves dolog, édes nagyapám ! III. Akk°r bizony, ezelőtt 45 esztendővel, mikor a iorja lélix baja 8Ürü s fekete volt, őt tartották Brassóban ^legszebb és leggazdagabbn ik. Ősi nemes család egyetlen ivadéka; csak azért szolgált, hogy ott töltse el az ifjúság zajongó éveit. Majd ha kitombolja magát, mikor egészen eltelik az életnek lepkeként szedett édességével ; akkor haza hívja az apja; keres számára rangjához illő feleséget, és lesz belőle tekintélyes nagy ur, mint az ősei. Abban az időben volt égszínkék a Holländer Anna szeme és termete hajlékony, mint a nád. Azt mondották, hogy nincs olyan több a Királyföldön, mint a brassói gyógyszerész leánya. Már volt e másnak, vagy nem, annyi igaz, hogy Torja Félixnek a föld kerekségén sem volt, a kivel Holländer Annát elcserélte volna. Es a tanács ifjú urai hasztalanul epekedtek a szép és gazdag gyógyszerész-leány után; annak a tűiében csak a Félix neve csengett, szivét egészen az ő alakja töltötte be. Fejőket csóválták a szomszéd urak s figyelmeztették olykor a patikás szomszédot, hogy olyan okos ember mikép engedheti, hogy leányát egy katona s-hozzá magyar nemes urfi bolorulitsa. A patikás szomszédok azonban nem hallgattak a figyelmeztetésre, mert Félix úgy megszerettette magát velők is, mintha saját fiók volna. Hiszen azt a két gyermeket el sem lehetne választani egymástól. Ha rájok néz az ember, mindjárt látja, hogy azokat az isten is egymásnak teremtette. Azt az emlékezetes Anna napját együtt töltötték a család bolgárszegi kertjében, és mikor késő este, ragyogó holdvilágon haza mentek, Anna a Félix karjára simulva, az ég sem volt tisztább és ragyogóbb, mint az ők leikökben a boldogság. Fs Félix másnap még sem jelent meg ; nem is látták többé soha. A gyógyszerész szomszédok rég sírba szállottak azzal a meggyőződéssel, hogy a kételkedő szomszédoknak volt igazok, mert a magyar nemes ifjú olyan könnyelmű és olyan csapodár, mint a pillangó. De Anna soha sem ítélte el Félixet; s ha le is kellett róla mondania örökre, emlékét úgy őrizte meg, mint mindennél drágább kincsét. Most, hogy negyvenöt hosszú esztendő múlva újból találkoztak és számot adtak egymásnak egykori érzelmeikről, szenvedéseikről, életök minden főeseményei- ről — özvegy Tevers Jakabné megerősödött abban, a mi régen is fentartotta: hogy az ő Félixe, szivében, nem volt hütelen hozzá. Apja kivánata s a katonai elöljárók összejátszása akaratán és tudtán kivül szakították el. Mikor a névnap estéjén haza mentek, még nem is sejtette, hogy hajnalban már el fogja hagyni Brassót örökre. Azután ismeretlen emberek közt, idegen földön utaztatták; s mikor haza keiült, már ki volt választva számára a család fényének megfelelő mátka. Egy haldokló apa feltétlen akarata fojtotta el benne az ellen- mondást. Özvegy Teversnének most is jól esett még, úgy esett, mint egy régi ígéret beváltása, hajdani kedvese ajkairól hallhatja, a mit szentül hitt addig is, és a mi fentartotta az elviselhetlennek vélt csapás alatt. Eszébe sem jutott azt az ellenvetést tenni, hogy rá nézve ugyan lehetett volna akármilyen szülői akarat, és akármennyi társadalmi tekintet, mert őt hamarább lehetett volna abban az időben életétől megfosztani, mint lemondásra bírni a kedveséről. Azt szívesen kimentette olyan mentséggel, a melyet magára nézve el nem fogadott volna. Együtt sétálgattak délutánonként a fenyvesek közt, az Olt partján és a mogyoró-cziber körül; együtt üldögéltek a szellős tornáczokcn mindennap s olyan jól esett felújítani a régi szép napok emlékét és elbeszélni kölcsönösen életök folyását. Úgy álélvezték multjoknak minden éleményét, még a szenvedéseket is, mint mikor a lemenő nap egyaránt megaranyozza a romokat s a rajtok diszlő repkényt. — Nincs miért tagadnom — folytatá Teversné egy alkalommal a megkezdett beszélgetést — hogy rendkívül megrázott az ön elvesztése. (Folytatása következik.)
