Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-09-01 / 70. szám
Brassó, 1872. Vasárnap, szeptember í. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő irodája: Nagypiacz 322 szám. Lakása: Bolgárszeg 1425 sz. Másod évi folyam 70. szám. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku I.. \* í' ' L * J ! " I szerint.— Hirdetések főivé, közgazdászat! es társadalmi lap. tetnek a szerkesztőségnél. Mindenki elégedetlen. Székelyföld, aug\ 29. Egy emlékiratot közöltek közelebbről a la-1 рок, a melyet báró Bánffy Albert nyújtott be a miniszterelnökhöz s a melyben ugyancsak sokféle panaszt sorol elő az erdélyi állapotok * miatt. Báró Bánffy Albert Erdélynek legnagyobb birtokosa ; vagyona nevekedőben, neve tiszteletben áll; miniszterek és minden főember készséggel hallgatnak szavára, s megjelenése népszerű az alsóbb ranguak közt is. Ha ez az em- ! bér is elégedetlen, ki lehet megelégedve a mostani állapotokkal? Ezen kérdés elfoglalta elmémet ; szemlét tartottam az erdélyi részek minden tényezőjén, s az a meggyőződés lett szemlém eredménye, j hogy: mindenki elégedetlen. íme a székely nép, ez az ős magyar faj, mely eddig csaknem minden szavazatával támogatta az alkotmányos kormányt, — egyszerre, váratlanul, minden feltűnőbb ok nélkül, csaknem minden szavazatát az ellenzéknek adja! Ellensége lett-e a székely nép a szabad alkotmánynak, vagy a közjogi kiegyezésnek? Elmondották többen, állítom én is, hogy nem lett ellensége ; állítom, hogy ha szavazatuk alá bo- csátanák Deák Ferencz hazafias, nemes politikai elveit, alig szavazna vagyegy székely azok ellen. Mi a csoda történt hát? Talán Bakcsi, Orbán, Ligron, ez a néhány most felcseperedő ifjú ember bir oly ördöngös hatalommal, hogy az egész székely népet elbűvölte és képes volt meggyőződése elleni útra hurczolni? En ösme- rem ezen ifjú urakat; minden tisztelettel vagyok fáradhatatlanságuk iránt, a melyet szónoklásaikban és járáskelésökben kitüntettek : de semmiféle magasabb hatalmat nem tulajdoníthatok nekik. / Es ha tekintetbe veszem, hogy ezen alig ösmert néhány itju úrral szemben a székely nép Tám«4e Az élő kép. (Beszély). I. Katalin pici lábainál ültem. Gyakran órákig néztem nagy szemeibe, melyek kékek voltak, mint a lenvirág és oly galamb-szelidek, mint az áldás szavai ; elbűvölve tartott angyalszép arczája, melyen gyöngéd és könnyű pirosság terült el, mint az alkony biborától átsugárzott liliom: bámultam gazdag szőke fürtéit, melyek szeszélyes varázszsal csókolták körül havát magas homlokának, hajnalát gyönjörü arczának és márványát fes- töileg szabályos vállainak. A bájos hölgy elragadó mosolylyal kérdezé: — Meddig fog ön itt ülni lábaimnál? — Ha szabad lesz, mig életem tart — örökre ! — feleltem oly szenvedéllyel, mely végtelen szerelmemet tisztán fejezte ki. Valóban én Katalint kimondhatlanul szerettem, hisz ö istennő volt, minden metaphora nélkül, ki vakitó bübájában emberfölötti nagyságban tündökölt. — Szokatlan testi kellemei, melyekkel más hölgy tán a legérzéketlenebb kebelben is érzéseket ébresztett volna fel, elhomályosultak ragyogó szellemének tündöklő fényétől s egészen elenyésztek az enyelgő képzelem, nemes érzés, szerénység, szivjóság s másnemű tökélyek sugaraiban. Oh! e nő oly nagy, oly isteni volt! — De —- folytatá lágyan, csöndesen — végre is miért történik mindez? — Mert kegyedet imádom ! viszonzám halkan, bánatosan. rég- megállapított tekintélyű, tehetséges, gyakor- ; lőtt férfiúinak nagy száma sikertelenül küzdött: nem találok más magyarázatot ezen jelenség megfejtésére, mint azt, hogy a székely nép elégedetlen. A szászok, a kik hagyományosan simulni szoktak minden létező hatalomhoz, ugyancsak erőteljes jelét adták elégedetlenségöknek a med- ! gyesi értekezleten. Azon kiviil is úgy pana- ! szolnak , jajgatnak saját lapjaikban és a német sajtóban, mint a zsidók a babyloni fogság alatt. Mi lelhette ezeket, midőn a velők lakó ro- ; mán és magyar épen azért elégedetlenkedik, hogy a szász nemzetiségnek folyvást kivételes helyzete van s e miatt magyarok és románok nem érvényesíthetik alkotmányszerü polgári jogaikat ? A szászok mindamellett elégedetlenek. A hány román ember s a hány román lap, az mind panaszol valamiért. Sok naiv, sok megvalósíthatatlan vágy hangzik e panaszokból; sok olyat várnak az állami hatalomtól, a mit magoknak kellett volna elvégezniök. Ha az ! ember egyszer elégedetlen, akkor panaszol min- j denért, mint a sárgaságban levő beteg sárgá- j nak lát mindent. De a tény, hogy a ki min-; dent sárgának lát, az sárgaságban szenved; a ki pedig mindenért panaszol, az elégedetlen. Nem is hiszem, hogy észre ne vette volna mindenki a románok ezen átalános elégedetlen- ! ségét. Hát a vármegyei magyarság vájjon mit csinál? Emlékezhetünk, hogy hű Deákpárti képviselői egy emlékiratot nyújtottak be a múlt országgyűlés végén, a mely ha nem is találta el a szeg fejét, annyi kilátszott belőle, hogy benyújtói ugyancsak elégedetlenek. Kolozsmegye egyik kerületét évtizedeken át képviselte Zeyk Károly, gáncs alá nem eshető jellemű hazafi. Zeyk Károly most belügy miniszteri államtitkár ; Erdély sorsának intézése igen sók tekintetben függ épen tőle. És az évtizedek óta hű kerület egyértelmüleg elejti Zeyk Károlyt s választ egyértelmüleg egy más Deákpártit. Udvarhelyszék is elpártolt a megszokott ösz- képviselőtől, gróf Bethlen Jánostól ; de baloldalihoz pártolt. Hanem a mi Zeykkel Kolozs- megyében történt, az érthetetlen és képtelennek tetszik. Nincs is egyéb magyarázatja, mint az, hogy Kolozsmegyében is valamiért és valamiképen elégedetlenek az emberek. Elképzelem, hogy Zeyk Károlynak sincs valami nagy oka megelégedettnek lenni az erdélyi dolgokkal, midőn népszerű múltját és egy életen keresztül tanúsított törekvéseit igy kiezé- gérezi Kolozsmegye elégedetlensége. S vájjon meglehetnek elégedve magok a miniszterek az erdélyi viszonyokkal, midőn minden felől csak panasz, az elégedetlenség hangja tolul feléjük? Én részemről nagyon elégedetlen volnék az ő helyükben. Hanem egyről nem vagyok tájékozva. Nem tudom ugyanis, hogy Groisz Gusztáv ur, a belügyminisztérium miniszteri tanácsosa, a ki 25 év óta gyakorol akkora befolyást az erdélyi ügyekre, mint rajta kívül senki — azt nem tudom, hogy ez az ur meg van e elégedve a mostani erdélyi viszonyokkal.... Ha ez az ur sem volna megelégedve, akkor valóban ideje, hogy utána lássunk ezen átalános elégedetlenség okának; mert az alkotmányos szabadság és a parlamentaris kormányzat csakugyan oly becses kincsek, a melyeket nem szabad koczkáztatni vagy gyengíteni másodrendű okokból származott elégedetlenségek miatt. — ' D e á к h i V e. Pest, 1872. aug. 27. A miniszterek hazaérkeztek. Lónyay gr., Kerká- poly, Szlávy, Fauler és Tisza miniszterek! ma reggel megérkeztek Bécsböl, hol a miniszteri tanácskozmányok a vasárnapi és hétfői nap folyamán egymást érték. VaA hölgy neheztelő mozdulatot tőn, ruhája boszusan j suhogott. Kétségbe esve vártam, mi fog történni! — Oh Katalin ! te isteni hölgy ! ne űzz előbb ma- j gadtól, mig ki nem hallgatod szivem szent titkát, s [ keblem mély fájdalmát. Lehajtám fejemet; lelkem szemei előtt egy csodás múlt képei tiinedeztek fel, karöltve a kétes, de bűbájos jövő boldogító érzetével. Ismét Katalinra tekinték fel s a mint megpillan- tám az angyali nőt, ki szép volt, mint a harmat ibolya- kehelyben szunnyadva szivárvány-arccal s kinek ajkain a mennykoránya hasada, lelkem elfeledte a remegést s bánatos regedal hangzott ajakimon. II. Atyám festő volt, az olasz iskola egyik tanítványa. Mint a művészek rendesen, ő is nagy nélkülözésben töltötte életét s nekem egyetlen gyermekének ha lálos ágyán semmit sem vala képes hátrahagyni, mint egy értékes medaillont s benne egy arczképet. A ki valaha Guidó angyalait látta; a ki bámulta egykoron Corregio Amorát: annak lehet némi fogalma ez arczképröl. Bájos leánykép volt az imazsámolyan térdelve ; arczán mennyei öröm fénylett, melynek havát selyem haja tömött fürtéi gazdag hullámokban gyürüdzék körül; szép kék szemének tükörében a szendeség örök világa sugárzott elő; fehér homloka derűjében egy cherub tisztasága tündökölt — oh ! az egész alak, mint egy földöntúli tünemény légies, szellemszerii, az egész kép ragyogó eszményi volt, melynél szebbet nem látott soha földi szem. Atyám ismerői, hogy leróják iránta baráti kötelességüket, a tiz éves árvát iskolába küldték. Oh! a komor, szürkés falak között oly elhagyatottnak képzeltem magamat! Kém volt apám, nem volt édes jó anyám, kinek esti vagy reggeli imámat elmondhattam volna. Pajtásaim oly idegenkedve tekintettek az ujjon jöttre s ha bús valék nem jött senki, hogy felvidámitsa kedélyemet. Azért midőn a nap keletnek ormain egész pompájában fölemelkedett; midőn nyugat határinál feltűnt az esthajnal : a kerti akácz dús lombja alatt áhitattal térdeltem le szivemben isteni félelemmel, arezomon búzgósággal, kitártam medaillonomat és az imádkozó képnek mondottam el fohászomat s lelkemben vigaszt, szivemben enyhülést szereztek elmondott imám vallásos szavai. Hogy ha keblemet ottan - ottan édes örömérzet szállta meg és én buzgó fohászszal köszöntem meg az égnek nagy kegyét: a hála-imahangok alatt és után oltárképem, mely a medaillonban imádkozó angyal volt oly biztatólag Ígérte hasonlóan jutalmazni az igazi érdemet. Szóval e kép vigasztalóm, bátoritóm, lelkesítőm volt nekem. Idő múltán a gyermek tizennyolez éves ifjúvá nőtte ki magát. Az a szenvedélyes ragaszkodás, mely- lyel bájos képem iránt a gyermek-években viseltettem, nem hogy kisebbült volna most lelkemben, sőt naponként mind bensőbbé és szenvedélyesebbé vált. Kerültem az embereket, mert egyedül e kép bírta mindazon érzést, mi szivemben honolt; utáltam a világot, melyben olyan lényre nem hittem találhatni. Barátaim kii- löncznek neveztek, hogy társaságaikban nem vettem részt és mindig nagyon komornak láttak ; ámde szivemet mély fájdalom elöérzete szorongatá. Egy éjjel sötét álmaim voltak. Reggel midőn felébredtem laktársimat már nem láttam szobámban. Medaillonomat kerestem ; de hasztalan ! mert, legfőbb kincsemtől, boldogságomtól fosztottak meg azon éjjel. így teljesültek álmaim.
