Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-08-15 / 65. szám
Brassó, 1872. Másod évi folyam 65. szám. Csütörtök, augustus 15. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő irodája: Nagypiacz 322 szám. Lakása : Bolgárszeg 1425 sz. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 — 10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. Brassó, 1872. aug. 12-ikén. A „Kr. Zeitung“ f. évi 127-dik számában közli a „Nemerédnél történt szerkesztő-változást, és kifejezi reményét, miszerént ezután az emlitett lapban az eddigi zord viharok helyett lágy zephirek fognak lengedezni. Vonatkozással ezen közlésre kinyilatkoztatjuk, hogy azon élvből fogunk kiindulni, miszerént a napi sajtó nem arra van hivatva, hogy viszályt és meghasonlást, hanem arra hogy egyetértést és összetartást eszközöljön a különböző nemzetek, felekezetek és rendek közt, hogy közege legyen a társadalom minden rétegeinek. Nem szándékunka „Nemerét“, melynek vidékünkre nézve oly szép feladata van, meddő egyéni polémiával betölteni, s a közérdekek előmozdítására rendelt tért magán elménczkedé- sekre felhasználni. De pártoljuk az igazság érdekében az eszmecserét és a nézetek fejtegetését ; erősen állunk meggyőződésünk mellett és készek vagyunk jogainkat csorbítások és megszorítások ellen védeni. Pártunk gyanánt csak az igazságot ismerjük el, s mellette szót lógunk emelni, bármely országos és vidéki párt ellen. — Mi a lágy szellőt illeti, situatiónk hajójának vitorláit nem lehet zephir-lengéssel dagasztani, annak kellő irányban való haladására kellő szélre van szüksége, csak ne váljék az forgó széllé, mely minden irányt elzár és elsülyesztéssel fenyeget. A kormányosok pedig ügyeljék meg mindig, hogy honnan fúj a szél. A „Nemere“ szerkesztője. ! ? Az itteni postahivatal úgy látszik minden nap uj rendeletet kap — nem tudom kitől — a bélyeg-mentes levelekre nézve. A Három- és Miklós várszékek törvényhatóságától 5163. szám alatt vettünk hivatalos bélyegtelen levelet, me Iyért postadíjt nem fizettünk. Csik-Udvarhely- és Háromszék tanfelügye lőségétől kaptunk hivatalból két bélyegtelen levelet, hivatalos pecséttel, és fizettünk mindenik- ért tiz-tiz krt. Vettünk ugyanazon nap, ugyanazon hivataltól, ugyanazon pecséttel ellátott épen úgy hivatalos és épen úgy bélyegtelen levelet, és azt ingyen adták nekünk — talán mint jó „Kundschaft“ -nak. Vagy talán minden második levelen megakarják venni a gratis adományozottnak is árát. Kérjük tehát a helybeli t. c. postahivatalt jelentse ki, hogy mikor van kedve a hivatalos leveleket hivatalosoknak tekinteni. Szeretnek erröli magas rendeletét a velünk közlekedő hatóságoknak tudtára adni, mert nem akarunk minden második levélért bírságot fizetni. A „Nemere“ szerkesztősége. Román lapszemle. A „Patria“ (84 sz.) vezérczikke Hamlet bánatos hangján vallja ki, hogy ő az erdélyi románok politikáját nem érti. Ezt pedig abból magyarázza, hogy sem a municipiumokban, sem a képviselők választásában valamely nagyobb eredményt felmutatni nem képesek. Okát abban keresi : hogy az: activisták kevés erélyt s-ъгf ■ -HZ?ГАгаждяваУЖехе**? -H.L иниимдяаааяшян fejtettek ki, — nem voltak helyesen alakulva és figyel- mezve, másfelől a passivisták mindent elkövettek az eredmény gátlására. Azt is sajnálja a „Patria“, hogy az erdélyi románok korábbi vezetői — kik tudomány, népszeretet és erélyben tűntek ki, s a nép által tisztelteivé őszültek meg — nem tudni mi okból ? — a küzd- térröl visszavonultak. Szokott stentori hangon inti egyes- ségre az erdélyi románokat, fölhívja az aktivista és pas- sivistákot, találjanak egy oly Ariadne fonalat, melynek nyomán fnsiót alkotni, vagy legalább közeledésre jutni igyekezvén, az eddigi gyászos tespedésből kimeneküljenek. A „Federatiunea“ is az erdélyi dolgokkal foglalkozik, s miután annak ügyét továbbra is ignorálnia nem lehet -—- fölhívja a magyar kormányt: hogy a kezdeményezést kézbevevés állítsa helyre a bizalmat ! Szláv lapszemle. A „Golos“ egy hosszabb szláv érzelmektől áradozó czikkében szivére köti az illetőknek az orosz-lengyel kibékülés ügyét. Szerző nem akarja Lengyelországot visszaállítani, mert az lehetetlen, s politikai badarság, hanem a kívánt kibékülést oly téren véli elérhetőnek, hogy a lengyelek az oroszokkal minden tekintetben teljesen egyenjogú orosz honpolgárok legyenek, de nemzetiségűk és vallásuk biztosittassék. A kibékülés mind a két nemzet érdekében kívánatos, hiszen ők vérrokonok. A lengyelek és oroszok közt nem annyira kiengesztelhetlen ellenségeskedés , mint inkább félreértés létezik, mely minél előbb eltávolitandó, miután magát az orosz közönséget két pártra szakit]a. Szerző igyekszik bebizonyítani, hogy a főbaj a lengyelek hibáiból eredezik, mindenütt a szláv érdekek ellen cselekedtek, s hajdanában a kag> Képek a társadalmi életből. Megint a társadalmi élet ? Mire való azt annyit feszegetni? Tarkábbnál tarkább képeket olvastunk már róla. Igaz ugyan, hogy nem a legegészségesebb, mint azt Apuleus és sokan mások kimutatták, de nem is oly nagy a baj, hogy szüntelen hü-hót csináljunk belőle. Ne fessünk oknélkül ördögöt a falra, mert utoljára csakugyan megjelen. Ha társadalmi életünk nem is forog a rendes kerékvágásban, ez csak aprólékos baj, majd helyre zökken magától, a nélkül, hogy fogadatlan orvosokra volna szükség. Bizony jobban tenné minden ember, ha privát dolga után látna, s hagyná a társadalmat a maga mentire. Sokan gondolkozhatnak igy, látva a fennebbi czimet. Daczára ennek, nem rettenek vissza egyet mást elmondani úgy, a hogy a mindennapi élet megtanított. Némely ferde kinövéseket, irányokat feltüntetni, melyeknek társadalmi életünk testéről eltávolítani, kivágni a még egészséges részek megmaradása végett szent kötelességünk. A „fogadatlan“ czimmel sem sokat törödem, mert igenis a kötelességérzet komoly szava int a tevésre. Aztán meg azt se feledjük el, hogy a hallgatás ott, hol saját érdek forog fenn, beléegyezést jelent, már pedig minden emberről feltenni azt, hogy jelen társadalmi életünkkel meg volna elégedve, balgaság. Sőt ellenkezőleg a mindennapi tapasztalatok, a sajtóban úgy mint a közéletben hallatszó feljajdulások, panaszok arról győznek meg, hogy napról napra több azok száma, kiket beléletünk jelen állása komolyan érdekel, kik szeretnének, sőt tényleg meg is kisértik azon a keréken egyet fordítani, mely társadalmi életünkből oly sajnos jeleneteket hoz napvilágra. Beszéljen tehát a nagy közönség bármit, baj csakugyan van ; még pedig oly nagy dimensiókat nyert már, hogy csak rögtöni orvoslás képes azt nem egyszerre, hanem lassanként megszüntetni. Elég egészséges még társadalmi életünk arra, hogy a miveletet kibírja. Lépten nyomon panaszkodunk, hogy dolgaink nem folynak úgy, mint szeretnék. Anyagi és szellemi fel- ! virágzásunk nem tart lépést képzelmünkkel, mely egyszerre Anglia gazdagságát, boldogságát, a kis Schweitz szabad egét varázsolja elénk, nem gondolva meg, hogy mindezek százados kitartó munkásságnak, szakadatlan I törekvésnek gyümölcsei. Nem szűnünk a kormányt szüntelen ostromolni, hogy ! miért nem teremt uj eget és uj földet számunkra, pedig ha egy kissé tovább látnánk orrunknál, meggyőződhetnénk, hogy legtöbbször saját természetünk az erős akadály. A mikor 67-ben államunk visszaadatott önmagának, azt gondultuk, már most mindennek vége van részünkről, van kormány, megteszen az mindent helyettünk, ott a magyar alkotmány, s az abból folyó polgári jogok, megvédnek azok, majd felvirágzik a nép alatta. Elfeledtük, hogy a legszebb alkotmány, s az ezáltal biztosított polgári joguk csak holt betűk, ha a nép a nemzet nagy teste életet, erőt nem önt belé. Az alkotmány csak eszköz, mely egy magára semmit sem hoz a konyhára, mert hatása csak negative nyilvánul, mennyiben csak biztosítja mindenkinek jogkörét minden megtámodások ellen, a nélkül, hogy positiv eredménye közvetlen volna. Nem gondoljuk meg, hogy positiv eredményt, igazi felvirágzást csak a munka adhat. Az alkotmány csak arra való, hogy munkára irányzott tevékenységünket tetszés szerint fejthessük ki. Az a nagy bökkenő épen, hogy dolgozni kell, ez üt szeget a fejünkbe. Híjába! Keleti faj vagyunk, nagy hajlandósággal megáldva a semmittevésre, a multtoni eimerengésre, az ábrándra., Meglehetős rég már, hogy közvetlen szomszédai lettünk nyugotnak; látjuk naponta az alapfeltételeket, melyeken a miveltség áll, de keleti természetünk, s még inkább előítéletünk küzd azon feltételek megszerzése ellen. — Nemzeti ámbitiónk, magyar büszkeségünk, a' világéit sem engedi meg, bogy a létra alsó fokán kezdjük, egy szökéssel a középen szeretnénk lenni, elfeledve azt, hogy valamint a természetben, úgy a társadalmi életben sem Szabad erötetett ugrásnak lenni. Ez a makacs előítélet egyik nagy oka hátramaradásunknak. A nadrágos ember, a nemzetes ur, — hogy az aristokrátiáról ne is szóljunk, — maga, valamint ősei méltósága bepiszkolásának tartja egyébnek képezni fiát, mint jogásznak. A reális tudományoktól, az ipar, kereskedelem e vagy ama nemétől, mely a kezet beszokta piszkolni, úgy irtózik, mint az ördög a tömjéntől. E jelmondatban : „Apád is e volt, te is légy az“, megnyugszik, mert hiszen csak az ugyanazonos foglalkozás menti meg a poros kutyabör méltóságát, a család tekintélyét. Pedig látjuk mi máskép cselekszik nyűgöt. Amerika nem szégyenli, egyszerű szabót ültetni a legmagosabb székbe. Annak az embernek, ki ma a Németbirodalom sorsát intézi, oly virágzó papírgyára van, hogy nem győz a külföldi megrendeléseknek eleget tenni. Nem szégyenli a herczeg, nevét a gyáros elébe tenni. Fájdalom! hogy mindezeket csak látjuk, de nem indulunk utannok. S mi ennek az egyoldalúságnak természetes következménye? Az, hogy a mig a törvényszékek, ügyvédek aj tain naponta 3—4 suplicanssal találkozunk, a reális irányú vállalatoknál oly ritka a magyar képzett tehetség, mint a fejér holló. S kénytelenek vagyunk idegenekre szorulni. Be is jönnek ezek sergesen, tehetségeiknek alkalmazást keresni, akkor aztán nagy lámentátióval állunk az erdő felöl, szidjuk a kormányt, mint a bokrot, hogy germánizál, idegenekkel dolgoztat. De hát mit csináljon, ha mi nem vagyaink képesek. Azt megkívánjuk,, hogy vasutakot, csatornákot, vizsza- bályozási müveket épitsen, jól tudjuk, hogy erre nincs elég képzett emberünk, mégis szidjuk a németet, taliánt, ha eljön, hogy kisegítsen a bajból. Az itt elmondottak külömben örömmel legyen mondva a közel múltat illetik legnagyobb részben. Örvendetes jelenség, hogy mi is kezdünk ébredni, előítéletünket kezdjük levetkezni, ámbitiónk kezd kibékülni a reális tudományokkal, s minden évben nagy mértékben szaporodik jó gazdáink, képzett mérnökeink és erdőszeink száma.
