Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-08-01 / 61. szám
Brassó, 1872. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ara: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása : Szinház-utcza 404. szám. Másod évi folyam 61. szám. Csütörtök, augustus I. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garinond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — В él y égd ij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobbhirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. [Brassó, 1872. jul. 31-ikén. A bécsi „Wanderer“ czimü lap egykor jó barátja volt a magyar nemzetnek. Azóta változtak az idők; a „Wanderer“-t Hohenwart idejében megvették a csehek ; a csehek foede- ratistikus törekvéseit megbuktatta a magyar alkotmány ereje és egy magyar államférfi, An- drássy gr. befolyása. Azóta a „Wanderer“ egyik legnagyobb ellenségévé változott nemzetünknek. És ebben az ellenséges érzelmű „Wande- rer“-ben közelebbről egy czikket olvastunk, a mely a méltatlankodás igaz hangján leczkéz- teti a bécsi lövészeket, a mért azok olyan hazaáruló módon kinálgatták magukat és hazájo- kat a német hatalomnak; s mig Berlin felé muzulmánhoz illő vak rajongással sóhajtanak, saját hazájok állapotát a lehetségig nyomorúságos színben tüntetik fel. A lövészek mellett nem felejtkezik meg az azokkal egy húron pendülő bécsi sajtóról és a porosz érzelmű osztrák cliqueről sem. Idézetekkel bizonyítja, hogy a porosz pénzen liizott „Neue Fr. Presse“ és „Deutsche Ztg.“ nem elégesznek meg azzal, hogy egész működésűkben irányadóul a német birodalom érdekeit tekintik az osztrák birodalmé felett ; hanem még az osztrák-magyar birodalom újra teremtőjét, a magyar nemzetet, melynek saját clique-uralmo- kat is köszönhetik, — a gyalázás és rágalom minden czimével illetik. „Itt az ideje — mondja az egyik — hogy ezen ázsiai népfaj, képtelen nyelvével és képtelen alkotmányával elsepertes- sék az európai nemzetek közül.“ A más „állatias ázsiai“, ázsiai barbar és más hasonló czi- mekkel illeti nemzetünket. A „Wanderer“ kemény leczkét ad nekik, orrukra pirítván, hogy alkotmányukat és ural- mokat kizárólag a rágalmazott magyar nemzetnek köszönhetik. A „Wanderer“-nek ezen czikkét olvasván összetalálkoztunk egy itteni szász emberrel, a ki, ha nem is osztja minden politikai nézetünket, elég emelkedettséggel bir arra, hogy az ember vele politikai dolgokról is beszélhessen. A mi elég nagy csoda Brassóban akkor, midőn épen fővezetőik legtöbbje átvitte politikai ellenségeskedését a társadalmi, át a magán életbe; midőn román, német, vagy magyar régi barátjokat az utczán találkozva sem köszöntik a legtöbben ; midőn egyik magyar ember felől, a ki sem magán, sem társadalmi életében nem vét senkinek, egyszerűen politikai álláspontja miatt úgy nyilatkozott közelebbről egy szász matador, hogy, ha lehetne, a szi vét tépné ki. Ezen értelmes szászt kértük, hogy segítsen kimagyarázni, mikép történhetik az, hogy az alkotmányos osztrák párt közlönyeivel szemben , a mely pártnak oly sok szolgálatot tett nemzetünk, épen az általunk háttérbe szorított ,,Wanderer“-re marad nemzetünk becsületének védelmezése. Van ebben része a pángermán rajongásnak, még több az érdekli aj hászatn ak — mint magunk is tudtuk, szász ösmerősünk beszédéből is kivettük. De elkeseredettebb ellenségeink tán a világon sincsenek, mint azon néhány erdélyi szász, a kiket uralmoktól megfosztottak, s a kik Bécsbe húzódva tevékeny egyesületet képezzenek a magyar nemzet, magyar birodalom és magyar alkotmány rontására. Ezek közt fő szerepet visz Conrad Schmidt, a volt comes ; jelentékenyebb társai Wolf ügyvéd Segesvárról és Capesius Szebenből. Körülöttük aztán egész csoportja a most növekvő, vagy érdekükben sértett magyar-falóknak. Tehát a távolban is ezen népecske fiai rágódnak becsületünkön, a mely hazánkban boldogabb hazát talált, mint otthon maradt testvérei ; a melyet nemzetünk annyi előzékenységgel és javadalommal árasztott el , a mennyit soha és sehol sem nyertek idegen bevándorlók ! — Lélektanilag is nevezetes jelenség, a melynek magyarázata b. Eötvös azon mély elmü mondásában található föl, hogy a privilégium mindenek felett a privilegizált jellemét rontja meg. Nem ezt igazolja-e Schakespeare örö'kbecsli tragoediaja is, melyben a minden kegygyei elárasztott két nagyobb leány bujdosásba veri a királyi ősz atyát? És nem ezt e az egészélet? Német ember tiz annyi lakik hazánkban, mint szász. De azoknak nincs különleges állásuk, hanem jót és roszat velünk együtt osztanak. Es azok, ha megtelepedtek, becsületöket, érdeküket a miénkhez kötik; azok nem járnak el idegen földre, hogy minket gyalázhassanak. Mi nem akarjuk azt hinni, hogy a szász faj alapjában más jellemmel birna, mint egyéb német fajok ; épen azért meg vagyunk győződve, hogy künt és bent oly feltűnőleg tanúsított háládatlansága csakis a sok elkényeszte- tésből származik. Mint a testvérei felett ké- nyesztetett gyermek okvetetlen háládatlan lesz anynya iránt. Ezt az egyszerű igazságot valahára már vegyék észre országunk sorsának intézői. Brassó, 1872. jiilius 30. „Telegrafulu romanii“ 57. száma „vegyesek“ rovatában ezt a-hirt tudatja: „Egész biztonsággal beszélik Cuza vajda intentió- járól, hogy Romániába szándékszik jőni : sőt némelyek azt is rebesgetik, miszerint Csernautznál már múlt hó 6 án be is ment, a hol egy uradalmi ad jutáns elébe si- etetc; az adjutáns szándékosan volt elébe küldve, hogy a vajdát Ruginósa jószágáig kisérje. Andrássy gr., Bismarck herczeg és a jezsuiták. A „Reform“ biztos értesülés után írja, hogy a salzburgi találkozás alkalmával Bismarck és Andrássy között szóba jött a katholikus kérdés is, a csalhatatlansági dogma veszedelmes volt az államra, az ultramontanismus túlkapásai, a püspökök rezistenciája a kormányok ellen stb. Mindkét államférfiu kifejtette ezen tárgy körüli nézeteit s az állam jogosultságára nézve a katholikus párt- üzelmek ellen magát védeni nem mutatkozott elvi vélemény különbség. Bismarck azonban már akkor az állam részéről erélyes rendszabályokat látott szükségesnek, mig Anch’ássy más nézetben volt és nem vélte a kath. izgatást oly fontosnak, sem a hatalom teljével rendelkező államra oly veszélyesnek mint Bismarck, г> Miként halnak meg1 az uralkodók. Wehl F. után. A halál legutolsó jelenete a földi életnek s tehát ezt amazzal bizonyos lélektani összefüggésben kell gondolni. Rendesen úgy hal meg az ember, miként élt, azaz: a"folytatott életmód befolyással van a végkimu- lásra; a maga^sötét árnyait vagy magasztaló fényét oly mértékben terjeszti ki az utolsó perczekben, hogy azokból egyesek kárhozata vagy érdemeire némileg következtethetünk. S minthogy az uralkodók és fejedelmeknek általában több módjuk és alkalmuk van, mint más közönséges embernek, hogy számos dicséretre vagy kárhoz- tatásra méltó tettet kövessenek el : önkényt következik, hogy, midőn fennebbi tételünket igazolni akarjuk — az ők körükből hozzunk fel nehány példát. Eleget találhatni ottan. Hiszen a legnagyobb és leghatalmasabb felségeket látjuk különös módon a világgal meghaso- nolva s majdnem embergyülölö érzelmek közt kimúlni; ellenben látjuk, hogy szerencsétlen, nem ritkán önhibájok miatt a veszély örvényébe jutott királyok bámulatos nyugalommal és méltósággal küzdenek meg a végső ellenséggel : a hatalmas halállal. Az ember önkényt azon gondolatra jön, hogy természet és történelem itt kivételes szerepet játszik, mennyiben a nyomornak bizonyos dicsfényt, a hírnévnek pedig sötét árny-oldalt juttat; hogy igy a nagyság egyik oldala által emberi származásuk, a porbasujtás és megaláztatás másik oldala által pedig az isteni fölmagasz- talás szelíd vigasza jusson eszökbe. Valóban némely uralkodók, kikre a vétkes tettek egész halmaza nehezedik, épen nyomorultan halnak meg. Legtöbben iszonyú félelem között múlnak ki a tulvilági felelősség miatt és csak kevesen rendithetlen odaadással. Természetesen mindig oly haldoklókról van szó, kik tiszta, határozott tudattal bírtak a végső szivdobbanásig. Ha az ó-kor koronás főit tekintjük, legelőbb is a római császár — Augustus ötlik szemünkbe. A történet szerint utolsó szavai ezek voltak: „Tapsoljatok, barátim!“ mely pár szót némelyek úgy értelmezték, mintha azok által Augustus magát oly nagy színésznek ismerte volna el, miuőnek öt bizonyos történetírók magasztalták. De e nézet hibás. Augusztus végső betegsége alkalmával előre látta bizonyos halálát és sajátos előérzettel rendelte meg si- rontuli lakát. Hogy ez a megrendelés neki bizonyos megelégedést és derült nyugalmat szerzett: könnyen érthető, valamint az is, hogy e csöndes, vidám kedélyállapotban azon enyelgő kedvre hangolódott, mely nála mindig előállt, ha valami szerencsésen sikerült vagy valaminek jó végét előre hitte. Ry vidám, kedélyes hangulatban juthatott eszébe — kevéssel halála előtt, — hogy megkérdje barátaitól, ha váljon az élet színpadán jól végezte-é szerepét s hogy ezeknek igenlő válaszára kimúlása közben fölkérje, hogy neki tapsoljanak. Augustus utolsó szavainak párját azok képezik, melyeket a kicsapongó és esztelen Nérónak tulajdonítanak, ki a hagyomány szerint — midőn a trónról letaszítva s ellenfeleitől üldözve magának halálos szúrást adott — igy kiáltott fel: „Mily jeles színész hal meg én bennem!“ Nérónak, ki tudvalevőleg igen kegyetlen üres fej volt, egyebek közt azon balga törekvése is vala, hogy nagy művésszé képezze magát. Azon balhiedelemben élt, hogy ő kitűnő szónok és zenész s ezért a szomorú játékokban egyes nagy szerepeket szenvedélylyel adott elő, miért a hallgatókkal tetszést tapsoltatok magának. Habár amaz utolsó szavak nem egyebek, mint történeti találmány : mégis el kell ismernünk, hogy azok Nérót igen találóan jellemzik. A legfelötlőbb módon tüntetik fel csacska, folyton változó és izetlen természetét, mely épen oly gyermekes, mint visszatetsző. Nérónak merő ellentéte Vespasian, e szigorú katonai szellemű uralkodó, ki rendkívüli észszel és szilárd akaraterővel kormányzott. Az uralkodói méltóság gondolatától teljesen áthatott, férfias, sőt némileg zord harczi szelleme világosan kitűnik az által, hogy halála közeledtekor megrendelte környezőinek, hogy őt az ágyból kiemeljék‘s lábaira állítsák, mert — miként kijelenté — egy római császárnak csak állva szabad meghalni. Kinteljes véget éi’t 11-dik Lajos franczia király, kinek hatalma földre tiporta a legszentebb törvényt is és ki nem iszonyodott vissza a leggaládabb eszközöktől is, ha azok által czélját valósitni remélte. О franczia párja az angol III. Richardnak. Uralkodása erőszakosságok, különféle cselek es büntettek folytonos lanczola- tából áll. Midőn halálát közeledni érzé, iszonyú rémület fogta el, mely öt nyugodni vagy alunni nem hagyá. Sokáig utazott nyugtalanul egy helyről a másikra s minthogy főleg éjjel borzasztó álmák gyötörték, rende-
