Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-06-16 / 48. szám
Brassó, 1872. .Másod évi folyam 48. szám. Vasárnap, juniiis 16. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csötörlökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre . . . . 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása: Szinház-utcza 404. szám. NEMER Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskqr 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. Pest, junius 11-én. Nincs óra, nincs nap, mely csapást csapásra, kudarczot — kudarczra ne halmozna a balközép eljárása, a balközép politikája ellen. Es helyesen is van ez igy. Egy constitutionális államban minden létező' pártnak oly bázison kell nyugodnia, mely elérhetővé tegye a czélo- kat, az elveket, melyeket a párt maga elé tűzött S ha az egyesek életében a következetlenségek, pillanatnyi ide-oda kapkodások csorbát ejtenek az ember jövőjén, — azok még jóvá tehetők, talán kiköszörülhetek, — de egy párt — lét alapja semmivé tevése nélkül — sohasem léphet ily terrénumra. Már pedig a mi balközépünk az ellentétek, a következetlenségek vakmerő politikáját űzi. S az eredmény megboszulja magát. Nagyobb vereség egyhamar nem képzelhető, mint a minő legújabban is választási küzdelmei s kortesfegyvereiben érte a balközépet. Ez eljárásában a párt-egész politikai iránya ec- latans módon nyilvánul. Emlékezhetnek önök, hogy az ellenzék mily eget verő zajjal s mily imparlamentaris eszközökkel buktatta meg a választási javaslatot annak tárgyalásakor, — s olvashatják jelenben önök a balközép lapjainak menydörgéseit, inely- lyel megtámadták a jobboldali bizottmányok közül azokat, melyek törvény magyarázó tisztüknél fogva a 48-ki törvény alkalmazásában e választási javaslat egyes határozatait veszik zsinórmértékül. E választási javaslat jogfosztó, s ellenkezik a 48-iki váí. törvény határozataival — kiáltják ők. S mi történt. Az, hogy ugyanazon Tisza Kálmán, ki négy héten át karöltve a szélsőballal ostromolta e javaslatot, most souverain birodalmában, Biharmegyében kérlelhet- len erélylyel alkalmaztatja annak minden pontjait. Sőt Biharmegye összeíró bizottságai még a javaslatba fölvett adónál is nagyobb censust követelnek, mert a javaslat csak a városi iparosoktól kivánta a 10 frt. 50 krajczárnyi jövedelmi adót, mig Tisza Kálmán emberei a vidéki iparosoktól is ugyan ily jövedelmi adó fizetését követelik. így tesz az ellenzék Pest megyében is. Képzelhető-e ennél nagyobb kudarcz ? A parlamentben a javaslat, mint „jogfosztó“ agyon beszéltetik, a baloldali lapok naponkint elkeseredett harczot folytatnak a pestvárosi összeíró bizottmány ellen, — s Ők magok ugyan azt érvénybe helyezik és alkalmazzák.Képzelhető-éépnél nagyobb képmutatás? Van-é e politikában őszinteség? Itt is eclatansul bebizonyult, hogy e párt csak egy érdeket ismer: a hatalmi kérdést, s ennek kész alárendelni, minden más érdeket és tisztességet. A tegnap tartá a távol keletről haza futott dr. Akin Károly, mint a pest-lipot-városi ellenzék jelöltje programmbeszédét a redoute nagy termében. Soha annyi piszkos zagyvalékot, han- dabandát össze nem beszélt tán egy jelölt sem, széles nagy Magyarországon , mint Akin ur. Aligha az ellenzéki lapok is fölhasználják tőkéjük gyarapítására Akin ur idétlen fecsegéseit. Megtámadta ő az „intrigalo politikust“ András- syt, Lónyayt, meg a megboldogult Eötvöst, ki elég kegyetlen volt Akin ur közoktatási tervezetét el nem fogadni ; megbírálta a lefolyt öt évi törvényhozás működését, s nem is sejtve okoskodása logikátlanságát, külügyi politikánkban azt a nevezetes felfedezést tévé, — melyet ellenzéki elvtársai aligha megfognak neki köszönni, hogy a franczia — német háborúba való bekeveredéstől sem a kormány, sem az ellenzéki párt, hanem -egyedül az események lánczolata mentette meg államunkat. Hogy mily hatást tett Akin programmja választóira, eléggé mutatja azon határtalan lelkesedés, — miszerint beszéde alatt majdnem mind ki olvadtak a teremből hallgatói. Levelem bezárása előtt még csak annyit, hogy a ma esti vonattal robog Lónyay miniszterelnök Tisza Lajos miniszterrel le Erdélybe — Kolozsvárra, hol mintegy három napi mulatás után, Lónyay gróf meglehet visszatér, mig Tiszához önöknek leend szerencséjük. S a miniszter urak előhírnökét remélem — Erdély szívesen, örömmel fogja üdvözölni — ép mint magokat a minisztereket — mert e hírnök, mi a mai napon az ország minden zugába a dróton szétszaladt — nem más, mint a hivatalos lapban a mai napon közzé tett „Kolozsvári egyetem“ fölállitásának ő felsége által aláirt jóváhagyása. Tehát Erdélynek egy régi, forró vágya lett ezáltal beteljesülve. Tiszta szivünkből csatlakozunk mi is innen a távolból önök öröméhez, lelkesüléséhez. Erdély kultur viszonyainak emelésén, haladásán testvéri meleg érzelemmel csüngünk. Siessenek önök és örüljenek, mert már a holnap keserű cseppeket fog örömpoharokba csepegtetni. Holnap már ellenzékünk minden árnyalata „jogsértést“, „jogfeladást“, „kortes fogást“ fog a miniszterre kiábálni; ki eszközlője volt e vívmányok legszebbikének. Fájdalom, igy tett a mi „magyar“ ellenzékünk a ludoviceum megnyerésekor is ! De azért mi örülni is tudunk ha ők mindig jajgatva sírnak is az egekhez. Remélem, hogy a „Kronstädter“ s „Siebenbür- gischer“ s „Hermannst. Zeitungok“ ez alkalommal nem a „Magyar Polgár“ ocsárló, hanem a „Nemere“ valódi közlelkesülést kifejező, s tolmácsoló czikkét fogják reprodukálni hasábjaikon. A Kolozsvári egyetem felállítása ügyében a királyi kézirat igy szól : Vallás és közoktatásügyi magyar miniszterem előterjesztésére megengedem, hogy a kolozsvári tudomány-egyetem felállításáról szóló törvényjavaslat a jövő országgyűlésnek a költségvetéssel ismét együtt bemutattassék. Fitzmoor kapitány vagy a hinduk lázadása. (Angol történeti beszély.) (Folytatás). IX. A bástya ostroma. Ekkor megragadta mrs. Cavendisch kezét és egy kis Írást csúsztatott abba. „Ha holnap reggeli két órára nem jönnék vissza, adja ön át ezen levelet a kisasz- szonynak. Utolsó búcsúszavai egy férfiúnak, ki megakarta őt menteni.“ „Öleljen ön meg bennünket — mondja Vilma — talán utoljára látjuk agymást“, tévé hozzá halkabban, hogy saját maga előtt legyen igazolva. Nehány perez múlva kirohanást intéztek az ost- romlottak, melynek védelme alatt Fitzmoor és Duncan keresztül hatoltak az ellen sorain. Az európaiak nehány fegyver és tölténytáskát elvéve az indusoktól, egy férfi veszteséggel visszavonultak. Egy óra múlva két pisztoly lövés hallatszott, mit egy szivszakgató kiáltás követett. Azután harezi'zaj, s végre egy súlyos testnek a vizbe esése volt hallható, mely felett csakhamar a kaimánok marakodtak. Az ostromlottak vére megfagyott. Annyi bizonyos volt, hogy a sikoltás európai férfié volt, de Fitzmoor vagy Duncan? ki tudhatta azt!? Tovább figyeltek és hallották az árok mindkét oldaláról az örök kiabálásait. Lövések estek, fáklyák hozattak elő s ismét a vizbe hullt egy test, miután a sipoyk örörnorditásban törtek ki, mig a kaimánok a vizbe rohantak. így mult el a nap félelem és kétségbeesés közt. Arkotban feküdt egy osztály királyi lovasság, s az ostromlottak hivék, hogy az délre meg fog érkezni. De már öt óra múlt s még mi sem volt látható. A ; Fitzmoor által meghatározott idő elmúlt. Mrs. Caven- ! disch minden kigondolható módon igyekezett az időt j halasztani, melyben Vilmának átadja a kapitány levelét. De végre is meg kellett Ígéretét tartani s átadá azt. Mis Mac Slane felbontá reszkető kezeivel és többszöri félbeszakítással következőt olvasott abból : „Két év óta imádom önt, bár azt kegyed nem is sejtette. De hogy is vett volna észre egy szegény, remény és jövő nélküli kapitányt, midőn előkelő tisztek s tekintélyes fő- hivatalnokok nagy száma rajongá önt körül. Én azért változatlanul hü maradtam önhöz, bár tudtam sorsomat — és büszkébb voltam, sem hogy eláruljam titkom. Egyedüli boldogságom volt e két év alatt önt láthatni és ön, valamint atyja felett titokban őrködni. Véletlenül megtudtam, hogy Velloreba szándékozik menni. Siettem önhöz, jól tudván, hogy az ut igen veszélyes. On engem barátságtalanul fogadott, de én megbocsátottam. Utazásunk alatt végtelenül boldog voltam, és üdvözült, midőn észrevettem, hogy ön megváltoztatá irányombani véleményét ; oh ! ha akkor megköszönhettem volna! De mit ajánlhattam volna én a bájos, az imádott hölgynek? semmit! Elzártam tehát titkomat szivem mélyébe. Most egy életveszélyes feladat teljesítésére indulék. Hogy visszatérek-e ? alig hiszem. Ha meghalok, csak azt kívánom, hogy megtudja, mi volt ön reám nézve. Az utóbbi időkben hőbb érzelmeket gondoltam önnél felfedezni. De talán csak barátság vagy hála volt. De már az is igen boldoggá tett. Legyen ön áldott érte ! És most éljen boldogon kedves Vilmám! Bármi sors érjen is, az utolsó szó ajkamon az ön neve leend. Gondoljon ön a szegény kapitányra, a ki meghalt midőn megakarta önt menteni.“ Midőn Vilma elvégezte az olvasást, forró könnyek közt adá vissza azt nénjének és ünnepélyesen megesküdött, hogy csak Fitzmoor kapitányhoz menend nőül. Azután szemeit ég felé emelve fejét mrs. Cavendisch vállára hajtá, ki vele együtt könnyezett. Az ostromlottak e közben vették észre, hogy a sipoyk gyérebben lődöznek. Csakhamar rémülettel tudták meg ennek okát. Azok kövek és léczekböl egy mozogható fedelet készitének, melynek oltalma alatt bizton közeledhettek a kapuhoz. Mások közülök két ágyút vontak elő, melyekből eleinte élénken tüzeltek, valószínűleg egy európai tüzér segedelmével, kit elfogva erre kényszerűének. Most már minden remény eltűnt, mert már csak két lövése volt minden férfinak. S bár az ágyú lövések nem épen jól voltak irányozva, mégis többen az ostromlottak közül részint megsebesültek, részint elestek. A kapu darabonként tört össze, úgy a mögötte felhalmozott torlasz. S most a sipoyk egy utolsó, elszánt rohamra készültek, Cavendisch még egyszer megölelte nejét és Vilmát, kik emlékeztették azon ígéretére, hogy inkább megöli őket, mintsem a sipoyk kezeibe engedi esni. Az mindegyiköknek egy töltött pisztolyt adott és a vízzel telt árokra mutatott. E pillanatban egy ütés bezúzta a kapu utolsó maradványát is. A sipoyk berohantak és most kétségbeesett harcz kezdődött. Mrs. Cavendisch, anyja, testvére, Vilma és 4 hölgy a bástya legmagasabb fokára meüe- kültek. Ijedtségtől félholtan hallgatták a csata zaját. Egyszerre a bástyán kívül zajt véltek hallani. A bátrabbak azonnal oda ugrottak, meglátandók a zaj okát és a mellvéden kihajolva, csakhamar rémülten hökkentek vissza. Egy csapat sipoy hágcsókat illesztett a falakra, de mik szerencsére rövidek voltak. Ezek egyikében Gopaul Radanauthot ismerte fel Vilma, — kétségbe-esetten, mintegy önkénytelenül pillantott az Arcotba vezető útra, hol egy lovagot vett észre, ki sebes vágtatva közeledett. A zaj közepette egy lovas osztály távoli trombita hangját hallotta meg, — öröm sikojban tört erre ki: „Fitzmoor kapitány! Megvagyunk mentve, s ismét általa.“ — (Vége következik).
