Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)

1871-01-24 / 7. szám

Kedd, január 24.

Brassó, 1871.

Első évi fóliám 7. szára.

Я ТЯВЖ2ЕЯ®ШЕВ£Ка ЖЗЯЯтЮОЁЯШ/ВЯЯВЯЯКЁШХВЯК S

Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer,

(kedden és pénteken.

Ára:

Esrész évre . 6 ft. — kr.

Félévre . . 3 ft. — kr.

Negyedévre . 1 it. 50 kr.

Szerkesztői és kiadói szállás: Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon.

Hirdetési díj:

3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért J kr.— (1 —10 sorn\i hirdetés ára mindig 40 kr.) — Béhegdij minden iglatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában.

Előfizetéseket

folyvást elfogadunk:

Januáriustól

V

n

negyed évre.

fél „ .

egész „ .

1 ft 50 kr.

3 n я 6 „ - „

Februáristól két hóra....................................1 ft kr- i

я öt „ . ..................................2 „ 50 „ j

„ tizenegy kora............................5 „ 50 „

Az előfizetések Kenyeres Adolf ügyvédi

irodájába küldendők.

Rövid észrevételek a m. k. honvédség egészségügyéről.

Ha az újabb kor háborúiban a nagy mértékben tökéletesített fegyvernemekkeli harczászatnak rövid időn sokkalta több har- czos esik áldozatul, mint ezek előtt; a humanitás követelményein kívül minden jól szervezett seregnek első rendű érdekében áll, hogy egészségi intézményei nemcsak béke idején, de háború esetére is, minden tekintetben már jó eleve legyen ügy berendezve, hogy az előre nem látott eshetőségek készületlenül ne lephessék meg, mert az oly állam, mely harczosainak egészségügyéről roszul gondoskodik, mely sebesültjeit hiányos ápolásban részesíti, hiányos számú és készültségei egészségi közegelvre bizza, — ebbeli mulasztásainak káros következményeit ki nem kerülheti.

A ki csatába megy, az az élettel már számot vetett, az a halál eszméjével már megbarátkozott; de lia elgondolja hogy ha a csata folytán ugyan életben, azonban sebesülten, magával jóttehetetlenül marad, avatott kezek általi gondozásáról kellően van gondoskodva, ez megnyugtatón kíséri őt a harcz vészeiben ; ellenben mily szomoritó érzések töltik el lelkét, ha az ellenkezőről van meggyőződve.

Ezeket előre bocsátva térjünk át honvédségünk egészségügyére és mondjuk meg

jóindulatú nézetünkét egy évi tapasztalás után.

Minden kezdet bajos lévén, honi véderőnknek egy év lefolyta alatti ennyire fej- lődöttségével, habár meglehetünk is elégedve, ez intézmény létrejöttének szüksége követeiden parancsolja, most inkább, mint valaha, hogy lehető leggyorsabban fejlesztessék oda , a hová, hogy a czélnak megfeleljen, fejlődnie kell; miért is minden honfinak nem csak jogában, de kötelességében áll, ily irányú nézetét, tanácsát nyilvánossá tenni azon a téren, melyen otthonos és melyen tapasztalattal bir.

Ha, mi a mostani körülmények között nem tartozik a lehetetlenségek közé, honvédségünknek — rendeltetése egyik fontos irányában —mozgósittatnia kellene, vájjon minő lábon állana annak egészségügye ? Honnan lehetne elé^ségfes számmal előálli- tani a szakképzett és a katonai szolgálatra begyakorolt egészségi közegeket?

Ha katonára szüksége van az államnak, a sorozás ezen könnyen és hamar segit; de az egészségi személyeket kellő számban és minőségben sokkalta bajosabb előállítani, ha azokról jó eleve gondoskodva nincs.

A múlt év májusában közzétett pályázat következtében a zászlóalji orvosok már csaknem mind ki vannak nevezve.

Ám de az ezen pályázatban felhozott szolgálati teendők sokkalta csekélyebbek és könnyebbek, mint minőket a szolgálat gyakorlata tanúsított. A pályázatban az van mondva, bogy a zászlóalji orvos praxisa helyén végezvén a hovédorvosi csekély kötelességet, s önmaga fenntartásárai rendes kereset módjában nem lévén akadályozva, díjazására 300 ft. évi átalány rendeltetett. E szerint ezen szolgálat első tekintetre mint csekély idő- és fáradtságot igénylő mellékes I foglalkozás tűnt elő, melynek teljesítésére az illető orvosok — megélhetésük főfeltétele, ; az orvosi gyakorlat nagy mértékben nem

látszott akadályoztatni — hazafiui indulatból is készek voltak vállalkozni.

Azonban a gyakorlat a zöld asztalnál kidolgozott elméletet itt is meghazudtolta, mert az előre csekélynek látszott szolgálati teendők számosak, fontosak, sokoldalúak és lényegeseknek bizonyultak be elannyira, hogy a zászlóalji orvosnak megkettőzte tett szorgalommal kellett igyekezni, lia életkérdését képző magángyakorlatát is kellően el akarta végezni. De midőn a sorozásra, zászlóalji gyakorlatokra és összpontosításokra hetekig el kell távoznia gyakorlata helyéről, ekkor tűnik ki, hogy megélhetésére szolgáló magángyakorlata vált lényegtelen mellék- foCT'lalatossácrg'á, és honvédorvosi szolgálata lett főkötelességévé, a melynek teljesitéseérti 300 ft. évi átalányból pedig megélni mai nap tökéletesen lehetetlen, midőn első évben még a ruházat megszerzésére sem volt elég. Ilyképen a pályázat azon állítása, hogy a honvédorvos magánkeresetében akadályoztatni nem fog, merő illusióvá vált, mert szolgálati teendői által a honvédorvos magángyakorlatában hátráltatva van, annak nagyobb és jobb részét elveszti s azzal elveszti egyszersmind a maga és családja fentart- liatásának módját is.

Es ha ez tovább is igy fog tartani, mi lehetend egyéb következménye, mint az, hogy a kötelesség érzetétől áthatott honvédorvos, ki szolgálati teendőit pontosan és lelkiismeretesen szokta teljesíteni, átlátva, hogy e minden idejét, testi és szellemi erejét igénybe vevő fontos szolgálatot máskép nem folytathatja, mint léteiét egyedül biztositó magángyakorlatának végképeni feláldozásával, minden patriotismusa mellett kénytelen leend lemondani honvédorvosi szolgálatáról, mely által már is elvesztette magángyakorlatának. és igy kenyerének nagyobb részét. Ily körülmények közt aztán bajos leend az eddigi feltételek mellett orvosokat kapni az intézetbe. Pedig úgy gondolom, hogy hon»

Az én gyermekkori jó barátom.

(Folytatás.)

Nagyon sebesen múlnak a napok és évek a gyermeki korban. A várva-várt feria bekövetkezett, a tanulóévek legboldogabb időszaka. En, a ki nem tudtam, bogy ebben a számtanilag berendezett világban összeadják az embernek eminentiáit és abból levonják secundáit, vagy akár megfordítva, és azután Ítélik meg képességét; megvallom keveset adtam a reám pazarolt eminentiákra, lianem örvendettem annak, bogy az examen után jött két hónap, a melyekben azt mondhatta az ember : félre könyv és kalamáris.

Mentünk Jancsival a mezőre, dolgoztunk, a mennyit csak lehetett. Jancsi azt állította, hogy a dologtól erős lesz az ember; én hittem neki és dolgoztam, mert nagyon óhajtottam erős lenni.

1 udta ö, hogy kellett, közbe-közbe mondotta : no, most rnár elég, meg kell pihenni. Evés után még egy kévéséit futkostunk, vagy más egyebet játszottunk. Ha szél fut, rám tette a szűrét; ha eső esett, befurt a boglyába; egyszóval minden viszontagság ellen védelmezett. Esfcve együtt ültünk, mesét mondott, (tudott ö sokat, tanulta volt, a hozzánk dohányt pa- pusálni kalákába járt diákoktól,) mig elálmosodtunk. A hátáu is eleget hordozott., ha el voltam fáradva. Csoda hát, ha én öt nagyon, de nagyon is szerettem!

Valami urfi szerbe felnőtt csodálkozni fog, hogy miféle idétlen ömlengések; de hiába, én más körülmények között nőttem fel. Más gyermekek hét éves korukban kesztyűben járnak; tizenkét éves korukban a zsebükből tudják hányat ütött az óra; van pénzük, gyűrűjük, lackczipöjük és egyéb más holmijok, a miknek becsét én nem ismertem. Nagy ember koromban kinlódtam az első kesztyűvel, nogy minden újamat oda dugjam, a hová kellett. Az én órámat sem felhúzni, sem igazítani nem kellett, mégis mindig pontosan járt; nappal a nap állásáról, vagy egy fa árnyékáról, éjjel a csillagokról s a kakas kukorikálásáról tudtam hány az óra. A pénzt mondhatni nem is ismertem ; gyűrű meg a lackczipö ahoz, a miben nekem kedvem telt, szénagyüjtéshez, oltáshoz stb. épen nem talált. Ne bámuljon hát senki, ha nekem a szolga gyerek jobban tetszett, mint az urficskák. Igaz, hogy nagyobb koromban félszeg voltam, a társaságban, de lassan abba is beleszoktam, és Jancsi egyenes, becsületes befolyásának nyoma máig is megmaradott, a nélkül, hogy más körülmények között felnőtt egyének társaságából kizárna.

Egyik feria szépen jött a másik után; az esztendők teltek; bekövetkezett a feledhetetlen 1848.

Egy bátyám volt akkor, tizenhat éves, hirtelen felnőtt, sugár, csinos fiú. Egy estve sokáig ült közöttünk szótlanul ; de látszott, hogy belsejében kemény karezot vívott. Mi is mindnyájan hallgattunk, sejditettük száudokát, de féltünk szóra alkalmat nyújtani. Többször mélyen lélekzett, el volt szorulva melle. Egyszerre felugrik: „Mind hiába, mind hiába, mégis meg kell lenni. Anyám lelkem, el k<*ll mennem honvédnek.“ — Az anyám elhalványult, egy párszor megdörzsölte homlokát, és csak hosszabb idő múlva tudott erőt gyűjteni a szóláshoz. Ekkor is csak annyit mondott: igen gyenge vagy drága gyermekem, elpusztulsz a nélkül, hogy valamit segíthetnél. „Nem lehet másként, jó anyám; ez szent kötelesség, és ki ennek eleget nem tesz, úgy sem érdemli hogy éljen. Az atyám, ki ez idő alatt a tárgy iránti érdekeltségét csak is a pipából vetett szokottnál nagyobb füsttel árulta el, megszólalt. A fiúnak igaza van ; ö tudja, mi kötelessége, én tőle ezt meg is vártam ; ez tehát bevégzett dolog, és nincs mit beszéljünk többet felőle. A jó öreg sietett bevégezni beszédét; úgy lehet félt, nehogy az ő szivébe is valami megbocsátható gyengeség befurja magát.

Az éjszaka szüleimnek úgy hiszem nehéz gon-