Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1912

vili

mattákba. A politikai foglyok folyosóján vagyunk, celláról cellára haladunk. Mindegyik falán még ott log a rozsdás lánc, melyhez — mint barom az istállóban — kötve volt a szerencsétlen áldozat. A legtöbb cella falán ott függ valamely hirnevesebb lakójának képe : Trenck báró-é, Silvio Pelico gróf, olasz politikus költó'é s szerencsétlen barátjáé, Maroncellié, Pallaviccini őrgrófé, a jakobinus Jean Baptist Drouet-é, kit XIV. Lajos fogatott el, Filangheri grófnőé stb.; keresve keressük eme zarándokutnak célját, kegyesemlékű Kazinczynk celláját, hogy forró hálacsókokkal illessük azt a láncot, mely a legserényebb magyar iró kezét szorította — ámde nem találjuk meg, befalazták már.

Befalazták, befalazhatták, de soha nem törölhetik ki e gyászos kor emlékét szivünkből. Ha nincs meg Kazinczy , cellája, ott van a többi. Az övé sem volt szélesebb, az övé sem volt nyájasabb, az övé sem volt világosabb. És ez az ember irt s olvasott a börtönben, hova csak vékony, igen vékony napsugár szűrődhetett be. Némán, komoran haladtunk a fáklyafény kísérteties lobogása mellett a rablók, a gyilkosok börtöneihez meg a kinzókamrákhoz. Láttuk a börtönt, melyben hidegvizet csurgattak az elitéit fejére, hogy megőrüljön, láttuk a kinzólétrát, a láncot, melynek csörgetése nem engedte aludni a foglyokat, beálltunk a fal- nyilásokba, melyekbe elevenen falazták be a gyermekgyilkos anyákat. Kezünkbe vettük a rozsdás spanyolcsizmákat, melyeket akkor tüzesítve illesztettek a rabok lábára. Végigjártuk a pátkányfolyosót, hol ’száz meg ezer éhes patkány falta fel a bekötött szemű, védtelen embert. Végül betértünk a humanus gondolkodású II József császár cellájába, aki beszüntette e gonosz kínzásokat s mintegy en- gesztelésül utolsónak ült teljes egy óráig a börtönben. Nyirkos, hidegfalak, mennyit tudnátok beszélni az ártatlanul elitéltek keserveiről, panaszairól, szenvedéseiről, tán az ő szünetnélküli könnyeik tettek ilyen nyirkosakká! Kiju-