Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1912

м

oly szükséges mindennapi kenyérért. De a boldog, bobó, ifjúság hamar elfeledte a komor gondolatokat keltő' képeket s felhangzottak a nádas-szomolányi hegyekben s a mögöttük elterülő síkon a ritka magyar nóták. így éltük el délben Lundenburgot, a határszéli gyárvárost. Betértünk állami gimnáziumába, irigykedve néztük modern tornatermét, ruhatárakkal ellátott osztályait, egyszerű, de csinos dísztermét, / melynek apsisa kápolnául is szolgál, természettudományi gyűjteményeit. Búcsúzásunkkor megnyíltak az I. osztály ajtai s piros pozsgás fiuk tanáruk vezetése alatt kedves vándordallal üdvözölték a magyar kollegákat. Alig haladtunk a Thaya hidján át a már rombadülő bizarrképü várkastélyhoz, mikor érlésünkre adták, hogy a sörgyár — tán a gimnáziumi igazgató titkos telefonjelzésére — fogadni készül bennünket. Bármily jól is esett volna »Ein Schluck Lundenburger Bier,« az idő rövidsége miatt máskorra kellett halasztanunk látogatásunkat. Késő délután értünk a morva fővárosba, a posztógyárairól hires Brünnbe.

Első utunk a Spielbergre vitt. Sokat hallottunk földalatti börtöneiről, kínzó kamráiról, patkány folyosólyáról s most valóban szemünk előtt van. Egy-két kanyarulat még, és ott állunk a kapuban. Deli főhadnagy az inspek- ciós tiszt. Mikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, örömmel mutatkozik be: »Eperjesi fiú, Fekete főhadnagy vagyok.« Pár percig várnunk kell a várhidon, mig megjő a profoss felesége, a börtönök kalauza. E hid a sóhajok hídja. Hány szerencsétlen ember lépte át avval a tudattal, hogy nem tér többé rajta vissza az életbe. Istenem, künn madárdalos cserjék, lombos fák s a hid mögött vastag, hideg falak. Itt az élet fagyva van, itt soha sincs kikelet. »Tessék velem jönni« hangzik a profossné szava, »én is magyar vagyok, aradi asszony, ám a katonasors már régen elsodort a vértanuk városából.« »Itt is voltak vértanuk,« feleli egyikünk. Erre fáklyafény mellett betérünk a nedves kaza-