Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1903

14

Szoros és tá- gabb értelemben vett ösztön.

tagjait vagy szerveit megfelelő célszerű vagy célszerűtlen működésre bírják. Az inger tehát elejétől végig fiziológiai természetű ; lelki folyamatok nem vegyülnek bele; mindig tudattalanul megy végbe, tudatossá legföljebb a visszahatás megtörténte után, cselekvés közben válhatik. Ilyen visszaható mozgások: p. o. a csiklandásra következő célszerűtlen ugrándozás és nevetés, a viszketésre beálló öntudatlan vakarás stb. Az ösztönnél ellenben okilag hatnak a lelki folyamatok az ösztönműködés keletkezésére ; az állat lelkében külső vagy belső érzetek nyomában a kellemes vagy kellemetlen érzése támad, mely az akaratot önkéntelenül mozgásra indítja s vele a test megfelelő szerveit, melyeknek működése itt is tudattalan ugyan, de kivétel nélkül célszerű. Míg tehát a visszaható működéseknél az érzés lelki eleme elmarad, vagy legföljebb járulékosan lép fel, addig az ösztöncselekvéseknél nélkülözhetetlen kellék, indító és vezető tényező.

Ezen az alapon tarthatatlan az újabb állatpszichologiának ama állítása is, miszerint az ösztön öröklött ideggépezetekből, az eszes cselekvés pedig a működő alany tapasztalati tudásából magyarázható meg. Ebben az esetben ugyanis az ösztöncselekvések s a reflexmozgások határvonala elmosódnék, mert utóbbiak is egyedül az öröklött idegmechanizmusok berendezésében lelik kellő magyarázatukat. Viszont lélektanilag mindig lehetetlen, hogy kész érzetek, képzetsorok s azoknak bizonyos célszerű hajlamokkal való legbensőbb kapcsolata öröklődjék. Csak a méh idegrendszere öröklődik, annak rátermettsége a fajilag célszerű képzettársítások képességével, aminthogy az embernél is nem az eszes ismeretek öröklődnek, hanem az ismeretek megszerzésének és megőrzésének kisebb, nagyobb rátermettsége, az idegrendszernek ez irányú dispoziciója. Az eszes és ösztönszerű működések közötti főkülönbséget tehát nem az öröklékenységben, hanem a céltudat hiányában kell keresni.

Vizsgáljuk meg már most a méh ösztönműködéseinek két csoportját, melyeknek felületes egybevetése s részben félreismerése arra szolgáltatott okot a keresztény bölcselők táborában is, hogy a méh némely cselekvését az ösztönszerüekkel szemben „okos“-nak minősísék.

Ha valamely gyűjtő méh első alkalommal zsong a virágzó akác körül, s mézének vonzó illata a képzettársítás bizonyos öröklött törvényei szerint arra készteti a fáradhatatlan munkást, hogy valamelyik méztartó édeses nedvét csordultig kiaknázza, kérdés, hogy okosan vagy ösztönszerüen cselekedett-e a buzgó élelemkereső. Minden zoologus egyhangúlag oda fog nyilatkozni, hogy a méh ösztönből