Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1893
11 emírségein uj és uj diadalokat aratnak, s mindinkább közeledett az idő, hogy veszedelmet többé nem képeznek. Egész másképen volt ez keleten. Innét állandó volt a veszedelem és erős. Már a görögek méltán vívhatták élethalál harczukat kultúrájuk legnagyobb ellenségével, a rómaiak méltán igyekeztek küljebb vinni keleti határukat, hogy biztonságban érezhessék magukat. Mennyivel inkább áll ez a keresztény Európára és első diplomatájára a pápára! A vallásilag elitéit, gyűlölt, pogánynak tekintett izlam époly erővel volt üldözendő, mint amily előrelátással meg volt akadályozandó Európának általa bekövetkezhető vallási és politikai veszedelme. A keleti császárságot bástyául megerősíteni a legszélsőbb keleten époly politikai szükségességnek látszott, mint amily vallási hivatást érzett a pápaság arra, hogy a római kereszténységet Európán kívül is hatalomra juttassa. Méltán hangsúlyozhatjuk úgy a római kereszténységet! Hisz a keleti egyház a XI. sz. végén már mint önállóan kivált felekezet tűnhetett föl a pápa szemében, melyet, mint ilyent megmenteni nem állhatott ugyan a pápaság érdekében, de amelynek politikai alapját, a keleti birodalmat el nem ejthette Állandó tárgya a pápák gondjainak a keleti egyház visszatérítése, alig van politikai kérdés a Balkánon, hogy vele az egyházi érdek ne volna kapcsolatban. És vájjon figyelmen kivül hagyhatta-e a pápaság e kapcsolatot most, midőn hatalma Európában betetőzéséhez közeledik, a keleti birodalomnak pedig létkérdése forgott szóban? Kölcsönös volt az érdek, bizonyára kölcsönös volt az igény is mindkettőre. A pápaság előtt még az ismert görög ravaszság s hálátlanság esetén is döntő körülményül szerepelhetett az a remény, hogy a szt. Földön a római vallás nagymérvű állásfoglalásával két oldalról közbeveszi a keleti vallást, s ez által annak
