Nagysomkut-Erdőd Vidéke, 1906 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1906-05-26 / 4. szám
NAGYSÖMKUT-ERDŐD VIDÉKE 4. szám. összekösse az alig 100 lépésre fekvő Erdődvár telefon-vezetékével s igy táviratait ott vehetné, ott adhatná, megtakarítva ezáltal a küldöncöt és drága időt. Ezek azonban egyoldalú mellék megfejtések, a fődolog az, hogy Erdőd községének nagy szüksége van egy, a postával összekötött állami táviróhiva- talra. A posta- és távirda-igazgatóság igen csekély követeléssel lép fel — 300—400 korona évi bevételt kíván — tehát a községi elöljáróság, illetve a közigazgatás van hivatva reá, hogy Erdőd nagyközség ezt a mai Pató-Páloskodasát levetkőzze s minél előbb létesittessen Erdődön állami táviróhivatalt. Mi reméljük, hogy az az ember, ki oly sok szép példát mutat a nemesre való törekvésekben — a táviróhivatal létesítését még mint főszolgabíró keresztül is viszi s ezzel örökemléket állít és sokak háláját vívja ki, Péchv István főszolgabíró. (2) 1906. Május 26. ■ Válasz a hagymásláposi körjegyzői lakra vo- ' natkozó cikkünkre. Igen tisztelt szerkesztő ur! B. lapja f. évi május hó 12-iki 2-ik j számában „Néhány szó a hagymásláposi körjegyzői jakról“ címmel megírt köz- I leményre, — mint épen engem legközelebbről érdeklő körülményről nem mulaszthattam el, hogy a‘ t. szerkesztő urat és az ügy állását nem ismerő nagy közönséget fel ne világosítsam, s midőn az ezen helyi érdekű ügy nyilvános felvetéséért köszönetét mondok, -r igen ké^ rém ezen soraimnak b. lapjában helyet szorítani. Készséggel ismerem el minden kommentár nélkül, hogy a kérdéses cikk minden szava igaz, csakis annyit leszek bátor megjegyezni, hogy én a forró kását ez ügyben eddig sem kerülgettem, habár kissé meg is égette a számat. A midőn én ezen körjegyzőség vezetését, — még nem teljes három éve — átvettem, kénytelen voltam abban a lakásban maradni, amelyikben elődöm volt, mert sem más megfelelő lakás itt nincs, de meg akkor úgy voltam értesülve, hogy ez a lakás a község által tiz évi időre haszonbérbe vétetett ki, s csakis körjegyzői lakás és iroda céljára épült. Én az iroda átvétele után azonnal érdeklődni kezdtem a község és házigazda között kötött szerződés után, s midőn az kezeim közé jutott, tapasztaltam, hogy az csakis a községi biró és néhány hagymásláposi képviselőtestületi tag és a házigazda által van aláírva, de sem képviselőtestületi felhatalmazás és jóváhagyásról, sem, terhes szerződésről és 6 évi időtartamon túlról lévén szó, a szükséges törvényhatósági jóváhagyásról szó sincs. Amikor ennek nyomára jöttem, minden házbérfizetést beszüntettem, s azóta a házigazda pénzt a községektől nem is kapott. Tudva azt, hogy ezen ügyet rendezni kell, a járási főszolgabíró úrhoz megfelelő és indokolt előterjesztést tettem, ki is előterjesztésemet mindenekben elfogadva, megfelelő további eljárásra utasított. Előterjesztést teltem azonban a községek képviselőtestületeinek is, hogy a bértartam idejére még hátralevő lakbérhátralék rendeztessék, a szervezési szabályrendeletek módosittasanak, s hogy a községek egy saját tulajdonukat képező épületet építtessenek. Mindeddig jól haladva, már azt hittem, hogy végleg dűlőre viszem az építkezést, a mjkor a képviselőtestület kijelenti, hogy hajlandó az építkezésbe belemenni, de csak azon feltétellel, ha a felveendő kölcsön évi törlesztésére nemfog kelleni több ösz- szegü pénz, mint amennyit jelenleg is házbérbe kell fizetnie, vagyis évi 320 korona. Még akkor sem hagytam fel a reménynyel, több takarékpénztárt megkerestem kölcsönnyújtás iránt s érkezett is megfelelő ajánlat, de a körülbelül 10000—11000 kópiába kerülő épület felépítéséhez szükséges összeg 50 évi törlesztésre évi 320 korona tőke és kamat törlesztéssel megszerezhető . nem volt, megszerezhető lett volná azonban évi 4'95°/o törlesztési hányad mellett, a mi évi 495 korona kiadást — tehát a lakásbérnél 175 korona, évi többletet — tett volna ki, de a községek képviselőtestületei ilyen feltétel mellett községházat építtetni már nem hajlandók, s lehetlen volt velők megértetni, hogy az idővel e községnek mennyi megtakarítást jelent. A község érdekét szivén nem viselő vagy viselni nem akaró indolens képviselőtestület makacsságán megtört annyi jóakarat tehát teljesen kárba veszett. Még csak annyit kívánok megjegyezni, hogy ezelőtt 1 és V* évvel egy tiszti értekezlet alkalmával is én voltam az indítványozója annak, hogy' ezen járásban ott, ahol még eddig községi tulajdont képező iroda és lakás nincsen, azok felépittessenek, s akkor indítványom helvesléssel fogadtatott, meg is bízattam az értekezlet által, hogy a várm. törvény- hatósághoz egy ily értelmű felterjesztést készítsek el, el is készítettem, de hogy az fel lett-e az értekezleti jegyző ur által terjesztve vagy sem, s hol késik, — nem tudom. Ilyen előzmények után megérdemli egy oív jómódú község, rpint Hagymás- lápos is, hogy saját zsírjába fulladjon bele. Én pedig kínlódom továbbra, tönkreteszem egészségem, és huzom az igát addig, míg bírom és hagynak. Vagyok a t. szerkesztő urnák H.-Lapos, 1906. május 16-án mindig kész tisztelettel : Keresztény Lajos. A selyemhernyó-tenyésztésről. Most, hogy községünkben is foglalkoznak selyemhernyó-tenyésztéssel, óhajtók a selyemhernyóról, annak tenyésztéséről egyet-mást elmondani.. . . A selyemhernyó nem a mi vidékünkről való. A meleg éghajlatú Klímából származott. Ezek a föld többi népeit sok mindenben megelőzték.. . . Hogy közéjük idegen ne mehessen, birodalmukat kőfallal vették körül. A XIII. század vége felé hittérítők mentek Khinába. Ezek látták a selyemtenyésztést. Ámde halálbüntetés várt arra, ki ez országból ki merészlené csempészni a selyembogarat. Mit tettek? Bambusznád bo Lókat csináltattak. Nagy titokban belelopták a petét, az eperfa- magot s kihozták — Franciaországba. Itt mindkettőt tenyészteni kezdték. Innen aztán lassan elterjedt egész Európában. Vannak országok, hol nem a szántásvetés. de a selyemhernyótenyésztés az emberek legfőbb keresete. tolta a hálószoba ablakát, kihajolt rajta s mohósággal szívta magába a mámoros májusi levegőt. A férje csak nem jött. Már pitymallani kezdett. Megeredtek a könyei. Még ezt sohasem telte a férje. Bizonyosan valami lump kompániába keveredett és ez úgy fájt neki. Reggel csengetnek, egy hordár állít be, levélkét nyújt át. Megismeri a férje írását. Felszakitja. Semmi megszólítás, »Bocsáss meg, áldjon meg az Isten, hogy jó voltál. Nem tudtam neki ellenállni. Megyünk az ismeretlenbe,« Kuszáit szavak, semmi bővebb felvilágosítás. De átvillant lelkén a gondolat, az a megőrjítő rémséges gondolat, hogy a férje itt hagyta, akiről azt hitte, hogy őt mélységes szerelemmel szereti. Betámolygott valahogyan a szobába, aztán sirt keservesen. ... Múlt, telt az idő, az asszonyi szív sokat kibír, ő is kikerülte a megőrülést szerencsésen, Visszaköltözött a vidéki városba, hol apjával, ki nyugalmazott huszárőrnagy s özvegy ember volt, nagy sétákat tettek ki a környékre s a vidék szépsége lelkére nyugtatólag hatolt. Az estéket kávéházban töltötték. Megvolt a rendes helyük, azt senkisem foglalta el, megszokták a Vendégek is, hogy az az övék, azé a fekete asszonyé, ahogy nevezték. Gyönyörűen állt testén a’fekete ruha. Mindig feketét hordott. Az a cigány prímás mintha csak nekik húzná, folyton őt nézte; ilyenkor úgy sírt kezében az a száraz fa. A szép asszony csak hallgatta, néha-néha egy titkos forró könyet törölt le arcáról. Átviharzott lelkén rövid boldogsága s keserves nagy csalódása abban az emberben, a kit először szeretett és szenvedélyesen, imádóan. Tizenegy órakor mindig ott hagyták a kávéházat. Az a prímás azután nem is játszott olyan szépen, nem a leikéből húzta, csak addig, mig ő olt volt. Beleszeretett abba a fekete asz- szonyba őrületesen. Szép őszi este Volt, a hold ezüstös fénytányérja ’tisztán csillogott a csillag miriádos égen. Néma csend ült a városra. Egyszer csak felcsendült a szép asszony ablaka alatt egy bubánatos szép nóta, hogy: >A szivemet, a telkemet Elraboltad tőlem, Nem lesz nyugtom soha, soha, Csak a temetőben.« Es úgy kesergett, úgy^ jajgatott az a pár húr, mintha csak egy égő szív mély bánata, őrjöngő szerelme volna benne; az volt: azé a cigányé . , . Már reggeleden, de az a cigány csak húzta tovább, tovább. Odatámaszkodott a sárguló levelű akáchoz, mely az ablak alatt állott. Kiváncsi tömeg verődött össze; mit törődött az velük. A pajkos gyerekek a ruháját is megrán* cigálták: »Hé ácsi, elszakadt a húrod! mit bánta ő, csak húzta, húzta keservesen. Aztán rendőrök jöttek, karon fogták s vitték. Hátra nézett, azt az ablakot leste. Olt állt mögötte a függöny előtt a fekete asszony mint egy szobor. Lelkére az eset, mint egy dermesztő lehellet, hatolt; már sirni sem tudott, csak kibámult a függönynek egy kis résén az utcára, nézte, nézte, hogy mint csillognak a sárguló leveleken az őszi harmatcseppek. Aztán a toilette asztalhoz ment, gépiesen leült, fejét tenyerébe hajtá s bámult tágra nyílt szemekkel. Fásult volt a lelke, vagy tán nem is volt már lelke; a bánat, szenvedés, boldogtalanság ölte meg. Idegesen turkált, forgatott rózsás újjáival a tegnapi lapokban. Még nem olvasta át. Belepillantott, tán nem is olvasta csak nézte. Szemébe ötlött: »Tegnap temették el nagy részvét mellett J .... t, akit a kedvese lelőtt.« Megrázkodolt s végigvágódott a szőnyegen, a cselédség locsolta fel. Szegéuy asszony még most is szerette azt az embert. A város utcáin egy kopott cigány őgyeleg, csak úgy hívják: a bolond. A fekete asszonyt nem látta olt többé soha senki. _____ Tóth Lajos,
