Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Az iskola múltja és legújabb története a román megszállás alatt

küt, rendelkezési állományba helyezte. Midkettő állami tanár volt. Természetesen mindezzel különféle nehézségek jártak: új és új tantárgy felosztások, 8—10 órarendváltozás, óraredubálások stb, De mindent meg kellett tenni, csakhogy a tanítás fenn ne akadjon. Nagy csapás volt iskolánkra a katonai megszállás, amely rengeteg, rosszindulatú rongálással járt. A javítási munkálatok csak lassan haladtak, és ezek október első telében készültek el. Ekkor kezdtük meg a tanítást. Közben mindenféle hírek terjedtek el a városban és a vidéken, hogy az iskola nem nyílik meg, a tanárok elmennek, mert nem tudnak megélni, a tanítás tisztán román nyelvű lesz, és hogy az iskolát elveszik. Miután a kószabírek nem bizonyultak egyelőre valónak, és az iskola is úgy, ahogy helyreállíttatott, nem volt más hátra, mint tényleg a tanári kar megélhetéséről gondoskodni, mert a magyarországi anyarendtől teljesen el voltunk vágva, és így megélhetésünkről magunknak kellett gondoskodni, miután sehonnan semmi segítséget nem kaptunk. Ez pedig úgy történt, hogy bizonyos úgynevezett fenntartási díjat állapítottunk meg, az iskola fenntartását a szülőkre kellett hárítani. Ez tanulónként 500 koronában volt megállapítva. Általában nem volt nagy idegenkedés ezzel szemben. Ez alól 20—25% felmentést is adtunk, tekintet nélkül arra, hogy előző évben hogyan tanult, csak a szegénységet véve alapul. Voltak e nehéz időben e téren azért szomorú tapasztalatok is. Sokan kívánták a mentességat igénybevenni, akik igazán nem szorultak rá, és nem voltak tekintettel nehéz helyzetünkre. A város akkori vezetősége látván a helyzetet, előterjesztést tett a nagyszebeni kormányzótanács közoktatásügyi osztályához államsegély kiutalása iránt, anélkül, hogy az igazgatóságnak erről előzetes tudomása lett volna. Aktuálissá a dolog akkor vált, mikor 1919 nov 10 én Pteancu Sándor nagyváradi tankerületi főigazgató a kormányzótanács megbízásából azért jött a város polgármesterével hozzám, hogy velem ez ügyben megbeszélést folytasson, és megállapodjék az iskola és a piarista tanárok anyagi ügyeinek rendezését illetőleg. Még akkor nem voltam abban a helyzetben, miután rendi főhatóságommal nem érintkezhettem, hogy kötelező megállapodásokba bele mehettem volna, tehát ennek engedélye nélkül még az államsegélyt sem vehettem volna igénybe. Igy tehát semmiféle megállapodásba nem mehettem bele. Az eredménytelen megbeszélés után a főigazgató avval távozott, hogy a kormányzótanács elve az, hogy csak azoknak ad segélyt, akik azt közvetlenül tőle kérik. Persze, ez nem történt meg Nevezett főigazgató több ízben járt nálam ez ügyben és „fehér lapot" kínált, hogy írjam csak fel minden kívánságomat. Végre is különféle feltételei mellett: román nyelven való taDÍ'á", eskü stb oda lyukadt ki, az igazi célra, hogy, ha kapunk is valami segélyt, azt csak személyenkint, névre utaltatja ki. Ezzel szemban azt kívántam, hogy az akkori iskolai állapotunkban való megmaradás mellett a segély összegét a társház pénztárába utalja be, majd mi tudjuk, mire fordítsuk. Persze ebbe nem ment bele, mert igazi célja — mi előre látható volt, — az volt, hogy Így egyenkint közvetlen és csak állami viszonylatba juttasson bennünket, megszüntesse szerzetesi együttélésünket, kivonván bennünket rendi felsőbbségünk fegyelmi hatósága alól. Világos, hogy anyagi helyzetünk ilyen feljavításába nem mentem bele, ós maradt minden a régiben, illetőleg haladván a katasztrófa felé.