Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Tájékoztató (Átvétel, megnyitás)

(gimnáziumba) járt, a másiknak, aki otthon tanult: Mit Kossuth? Az semmi I Avram lancu, az a nagyember, stb. A másik eset. A piarista társház befogadott egy szegény telsöbb osztályú tanulót. Mindig megbuktatták, valószínűleg azért is, mert nálunk volt. Egyszer számonkértem, hogy miért nem tanul jobban, és mondom neki, ha valamit nem tud, jöjjön el hozzám, majd segítem, és hozza mindjárt a latin auktort, amelyet olvasnak. El is hozza, olvas, mondom, fordítsd le. Hallgat. Nem érted? Ertem, de magyarul nem tu dorn lefordítani, csak románul. Már nem volt meg hozzá a szükséges magyar szókincse. Az első példa megmutatja a nagy lelki szakadást, a másik a nagy nyelvi rombolást. Hz az a két pont, ahol a magyar életbe való bekapcsolódásnak minél előbb meg kell történnie : a hazafias érzésben és a magyar nyelv minél előbb való tökéletes megtanulásában. 2. A nemzethüség nincs nyelvhez kötve. Hazánkban többféle nép lakik, mindegyiknek megvan a saját nyelve, de mindannyinak közös a hazája. Nyelvét, kultúráját egyiknek sem kell feladnia, mindegyik megtarthatja, müveiheti. Egy a feltétel és kötelesség mindegyik számára : nemzethüség, a közös haza szeretete, mindegyik számára a magyar nyelvnek tudása és a magyar kultúrának a megbecsülése, Mindenkit erős szálak, gyökerek kötnek e hazához: hagyományaink, őseink sírjai, elődeink könnye, vére, verejtéke, a táj, a klíma, és így mindenkit egy bizonyos lokálpatriotizmus. Hogy a hazaszeretet, a nemzethüség nincs nyelvhez kötve, mutatja a következő eset. Velem történt. Mint fiatal tanár Rózsahegven, Liptómegvében, az ottani piarista gimnáziumban működtem. Egy március 15-én szokatlan lárma csap ki osztályomból, a Il-ik osztályból. Arra megyek, éppen kilöktek egy fiút, egy akkori pánszlávnak a fiát. Benézek az osztályba, látom, hogy mindegyik kis tót fiúnak a mellén magyar nemzeti kokárda. Kérdezem, mi történt? Miért tették ki az illetőt? Erre az egyik szóról-szőra így felelt: »Azt szólt, hogy nem vágyom mágyár« így vettek elégtételt maguknak. Magyar fiúk voltak-e ezek, noha nem tudtak jól magyarul? A másik — tán anekdota — de lehet történelmi tény is, a következő: Ferenc József király annak idején valamelyik Budapest környéki sváb faluban járt. A község nagy ünnepélyességgel fofogadta Szóba áli egyik-másik polgárral, és kérdezi az egyiktől németül: Wie seid Ihr gesinnt ? Majestät, wir sind gute Ungarn, aber unser Richter, der ist ein schwarzgelber Hund. Magyarul : Milyen érzésüek vagytok? Felség, mi jő magyarok vagyunk, de a bírónk az egy fekete sárga kutya. Persze a jő sváb gazda el sem tudta képzelni máskép, minthogy a király erős érzésű magyar, és ugyanezt elvárja minden, bármilyen nyelvű polgárától. Hát ezek nem voltak jó magyarok ? Zechenter. a magyar színjátszás érdekében, ami akkor még nem volt, a kővetkező beszédet adta ki németül: »Entwurf zu einem ungarischen Nationaltheater. In einer Rede an das Vaterland, Pressburg 1779. (Vázlat egy magyar nemzeti színházhoz. Egy beszédben a hazához, Pozsony 1779). Németül a magyar nemzeti