Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1915

Vidákovich Dániel: Szózat a közönséghez és a tanulóifjúsághoz

majd azt az ifjúságot, mely vagy nem képes, vagy nem tudja és nem akarja majd ugy betölteni hivatását amint azt hivatali kötelmei kívánják. Ne csodálkozzanak akkor majd azon, ha azt fogják ezen elégedetlenek a liberális fiilekbe trombitálni, hogy azért a hitvány éhbérért nem lehet elég keveset dolgozni az államnak, megyének, városnak, társulatoknak, cégeknek. Akit a társadalom hozzá szoktatott kis korában, hogy potyára juttatott diplomához, az az életben is azt fogja követelni a társadalomtól, hogy most is oly csekély vagy semmi munkára adja ki a drága fizetést. Az igy nevelt ifjúból felserdült ember nem munkája ellenértékének fogja tekinteni a fizetést, hanem a társadalom köteles adójának, amivel taitozik neki a társadalom. Most kell az erkölcsi érzést nevelni, most kell munkaszeretetre szorítani az ifjúságot. A műhely az iskola, de ha az iskola munkáját lerontani igyekeznek az emberek, ugy hiábavaló a mi fáradozásunk. Azt mondom, hogy aki nincs velünk, az nem épít, hanem rombol. Most másként itél a társadalom, mert még vajmi csekély köze a gyermekhez, de később, mikor már felnövekedve az ő köreit zavarja s a társadalomtól agyonneveltnek kinyilik a szeme s dédelgetője ellen fordul, akkor ismét másként itél, mert terhére van, mert nem veheti hasznát, mert céljainak nem felel meg. A második háborús tanév végén panaszkodom, mert tapasztaltuk, hogy az ifjúság munkakedve, munkaszeretete rohamosan fogyott. Gyermekeim ismertek engem, jól tudjátok, hogyha kidukál nektek az elismerés, én vagyok az első, aki megdicsér titeket. Dicsérem is jótékonyságtokat, a szigorúan nem iskolai teendőkben, zenében, énekben buzgóságtokat, de ugyanakkor a szigorúan vett iskolai kötelmek teljesítésében mutatkozó lanyhaságtok miatt itt a mamák és papák előtt megintelek benneteket. Ami az én szivemen fekszik, azt nyíltan kimondom, a dolgot nem szépi

fgetem. Mi munkaszerető, munkálkodni tudó és akaró ifjakat akarunk nevelni, mi azt akarjuk, hogy szellemi, lelki, akarati értékeitek harmonikusan fejlődjenek. Higyjétek, hogy a szülők minden reménysége ti vagytok s ők csak akkor fognak igazán örülni, ha látják, hogy beváltjátok a hozzátok fűzött reményeket. De higyjétek meg, hogyha azokat a reménybimbókat az élet tavaszi fagyai lefagyasztják, vagy az élet nyarai a reményvirágokat elperzselik, akkor azok az áldott jó mamák sok-sok csipkés zsebkendőt fognak telesírni, akkor azok az értetek oly sokat fáradozó papák sokszor fognak komoran ülni az asztalhoz, sokszor nem fog nekik ízleni az ebéd és vacsora, sokszor fognak fájó, kesergő szívvel reátok panaszkodni. Ha ti gyermekeim igazán szeretitek szüléiteket s minket csak egy pirinyót, de magatokat kellően Krisztus parancsa szerint, akkor arra fogtok törekedni, hogy kiérdemeljétek a dicséietet. Ha más nem tud munkaszeretetre buzdítani, instigálni benneteket, legalább arra gondoljatok, hogy a gyöngédszivü ember nem okoz keserű perceket annak, aki őt szereti, aki az ő javát akarja. Mivel fizetitek vissza azt a sok jót, mit szülőitektől nyertek? Egyetlen eggyel, a jóságtokkai. Ez alá foglalom én fiaim a jó magaviseletet, 3 szorgalmas tanulást, buzgó vallásosságot, melyeknek dokumentumai a bizonyítványok. Higyétek meg, a bizonvitvány nemcsak annak fokmérője, hogy ki hogyan használta fel Istentől nvert tehetségét, képességeit, hanem annak is, mennyire szereti szüleit. Jól jegyezzéteket meg, hogy bűnös az, aki szellemi, szívbéli, akarati erőit nem fejleszti s képességeit nem irányítja jóra. Itt a legfőbb jó a magunk jövendő boldogulhatása az erkölcsi törvények keretén belül, ezzel jár mindenesetre a Haza boldogulása is. Ne csak egy irányban csiszolgassátok a halhatatlan lélek értékes, három csoportba sorolt értékes erőit, hanem minden irányban, hogy azok ragyogó lelki brilliánsokká legyenek. Ezekkel az