Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

Vájjon megfigyeltétek-e már, liogy tulajdonképen minden emberi cselekvést össze lehet hasonlítani ilyen délvidéki hajítőfegyverrel ? Minden, amit teszünk — legyen az jó vagy rossz — nem tűnik el csak úgy nyomtalanul a puszta légben, hanem mindenkor kétszeres erővel esik vissza fejünkre — még ha nem is vesszük ezt mindjárt észre. Sőt még ha az a rossz, amit teszünk, véletlenül nem is árt annak, akit találni akartunk: önmagunkat éra kár oly biztosan, mint ahogyan a nap minden este lenyugszik. Egyszer hallottam, amint egy fiú az ablakból gyalázó szót kiáltott egy másik fiú felé. Mikor anyja ezért kérdőre vonta, igy szólt: „Ah, hiszen az nem is hallotta ezt". És valóban, az nem is hallotta. A szidalmazó azonban nem tudta, hogy minden gúnyolódó szó egy-egy boomerang, amely a legbiztosabban épen annak a fejéhez röpül, aki azt kibocsátotta. Ha láthatta volna arcát a tükörben akkor, amikor szitkozódott, bizonyára mindjárt tudta volna, hogy hol találta el a hajitófegyver. Ezt a szót kiáltotta le: „ökör" — de ebben a pillanatban önmagán volt valami vonás, amely ökörhöz hasonlóvá tette, valami olyan durva, otromba, valami készség az öklelésre — és fájdalom, nemcsak arra a pillanatra ; visszamarad abból valami, épenúgy, mint a szeretetnek minden bensőséges hangja, a tiszteletadás minden egyes jóságos szava nyomot hagy az ember lelkében — vagy pedig amint minden etyes tornagyakorlat alkalmával mindig erősebbek lesznek valamivel azok az izmok, amelyeket mozgásba hoztunk. Vagy tegyétek föl azt az esetet, hogy osztálytársatok ütését vagy lökését hasonlóval viszonoztátok. „Úgy kellett neki, megérdemelte, miért kezdett," ezt mondogatjátok. Igen, de megérdemeltétek-e tulajdonképen ti, hogy ilyen kárt okozzatok önmagatoknak és hozzá még durván is viselkedjetek? Az ő ütése semmit sem ártott volna nektek — ártani, az az ütés ártott nektek, amelyet ti adtatok neki. Ez boomerang volt, amely visszatért tihozzátok. Én nem osztogatok itt nektek parancsokat: „Ne viszonozzatok semmiféle ütést vagy lökést hasonlóval" — csak azt kérdezem tőletek: Meggondoltátok-e, hogy mindazt, amit tesztek, nemcsak másoknak, hanem magatoknak is teszitek. És olyan fontos-e az ütés és a lökés visszaadása, hogy ti ezért bivalyokká akartok lenni ? Akkor a másik valóban örömujjongásba törhet ki. Először csak a testeteket billentette ki az egyensúlyból, most pedig még a lelketeket is, amely pedig sokkal erősebb, mint a test. Elérte azt, amit akart: Minden meginog és össze-vissza dől egymásra, mint a kuglizásnál, ha leüti valaki „mind a kilencet". Ha azonban szilárdan megálltok és csak fejcsóválva néztek rá, akkor ütése csak arra volt jó, hogy még erősebbé tegyen benneteket, mint amilyenek már voltatok. Vagy képzeljétek el egyszer azt, hogy aziskolában vizsga alkalmával egy kis csalást vagy törvénytelenséget követtek el. Senkisem veszi azt észre s ti szépen keresztülcsúsztok. Itt is újra kérdem: minden csalfaságtok mellett egyet felejtettetek el. Egy valaki mégis csak jelen volt, aki azt észrevette ; t. i. saját lelketek. Erős ütést kapott, sőt némelyeknél az ilyen első törvénytelenség volt az a végzetes lökés, amely őket a lejtőn megindította. Gondoltatok-e már egyszer arra, hogy az első legkisebb rossztól való irtózásnak mi a jelentősége az embernél ? Ami a fogaknál a zománc, az az embernél ezen lelki irtózás. Hogyha egyszer lepattogzott a zománc, akkor a rothadás ellen már nem használ semmiféle tisztogatás cs fogkefélés. És hogyha oda van egyszer az irtózás az első legkisebb csalárdságtól, akkor lassankint mentegetni kezdjük a nagyobbat is — hiányzik a védőpáncél, elvesztettük a zománcot, védtelenek vagyunk a sok mérgező csábítással szemben, amelyek az embert annyira édes csalétkükkel elkábítják*. És amint a fogak zománca ma*) Csak mélységes bánat és tökéletes megtérés teheti az embert újra biztossá a jóban.