Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

választva munkájából olyan részleteket, melyek útmutatást adnak arra, hogy hogyan lehet az élet legjelentéktelebb és legapróbb jelenségeit magasabb cél szolgálatában gyümölcsöztetni és hogyan lehet és kell a család számtalan kínálkozó alkalmát felhasználni, hogy azt a szó legszorosabb értelmében az élet iskolájává alakítsuk. * * Könyvének első fejezetében a szerző általános szempontokat és alapelveket tárgyal, amelyeknek irányadóknak kell lenniök az erkölcsi nevelésben. Azután sorban megmutatja azok gyakorlati alkalmazását az iskolában, a vallásoktatásban és a családban. Ezt a részt közöljük itt. Alapelveit most nem ismertetjük, mert elszórtan úgyis ismételgeti őket. Az ifjúság nevelése a szülői házban.*) Amit az előző fejtegetésekben mondottunk arra vonatkozólag, hogy a gyermekek erkölcsi oktatását az iskolában felvilágosítás, belső befolyásolás és rábeszélés által szélesebb alapokra kell fektetni azért, hogy a nevelés necsak rátanítson valamire, hanem a növendékek sajátos jobb erőit felszabadítsa — az épen úgy áll a házi nevelésre nézve is. Szigorúak és kemények legyünk — az bizonyos; de kell, hogy a gyermek maga akarja és megértse ezen szigorúságot, hogy közreműködjék annak alkalmazásában, hogy szigorúság és állhatatosság vegye körül akkor is, ha a szülők vagy nevelők nem őrködnek fölötte. Necsak örökké gáncsolni és büntetni, figyelmeztetni és prédikálni, parancsolgatni és tiltani, hanem bizalomteljes beszélgetésekben megadni a gyermekeknek az eszközöket, a segítséget, hogy hogyan valósithatják meg a magasabbat. A tökéletest nyelvükbe — világukba áttéve — úgy kell odaállítani, hogy megértsék, hogy az nincsen pusztán rájuk kényszerítve, hanem hogy tulajdonképen önmaguk is akarják azt — sőt kénytelenek azt akarni. Szövetkezni kell a gyermek morális erejével saját gyöngesége ellen, nem pedig inindakettőt, lelkének jobb és rosszabb részét — ellenségünkké tenni az által, hogy a gyermek vezetésében csak az erősebb fél jogát érvényesítjük. „Az ostromállapottal minden szamár kormányozhat, mondá Cavour — ez áll az ifjúság kormányzására vonatkozólag is. Mily háladatos a gyermek, mily felemelő érzés fogja cl, mennyire érzi,' hogy megtiszteljük és elismerjük emberi méltóságát, ha saját nevelésében való részvételre szólítjuk őt fel és ha észreveszi, hogy mi is belátjuk, hogy kis értelmének — hisz erre akarunk építeni mindent s ép azért tisztelnünk kell ezt, ha azt akarjuk, hogy a gyermek maga is becsülje — elveink igazolásával tartozunk és hogy ott is, ahol eljárásunk okát még nem lehet megmagyarázni, legalább a megtagadást okadatoljuk meg.**) *) Jugendlehre. Ein Buch für Eltern, Lehrer und Geistliche von Dr. Fr. W. Foerster. Berlin. G. Reimer. A szemelvényeket a szerző és a kiadó engedelmével közüljük. **) Annyit emlegetik a szülők példájának jelentőségét, azonban fájdalom ép annyiszor elfelejtik végiggondolni ezen szempontot. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy az atya idegen emberekkel előzékenyen, tiszteletteljesen és „gentlemanlike" bánjék, hanem a legfontosabb, hogy gyermekeivel való érintkezésben legyen gentleman. Hic Rhodus, hic salta. De itt sokszor nem vigyázunk magunkra — mert az erősebb fél vagyunk. Mért ne mondhatná az atya, ha levelet akar elvitetni „kérem" vagy „köszönöm" és „pardon", ha gyermek előtt nyúl valamiért s mindenekelőtt miért ne kérhetne bocsánatot, ha igazságtalanul bánt a gyermekkel. „Ez árt a tekintélynek", szokták mondani, „ilyet nem szabad elismernie az atyának". De vájjon nem egészen téves felfogása-e ez a tekintélynek ? A jó és igaz tekintélyét nem is érheti már nagyobb megtiszteltetés, mint mikor az atya annyira meghajlik előtte, hogy még a gyermekétől is bocsánatot kér. Aki ezt nem teszi, az rontja le a tekintélyt. Sőt egyáltalában nincs is hatásosabb nevelési eszköz, mint mikor a tekintélyt viselő személy igy bevallja hibáját. Mert, hogy megtörtént, azt a gyermekek úgy is tudják — azért a legjobb, azt nyiltan beismerni.