Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

A derüre-borura való büntetésnek tehát semmi értelme sincs; több kárt okoz, mint hasznot. Legyünk szigorúak ugyan, de megfontolva járjunk el, kutatva a hiba okait is. Ne adjunk a büntetésnek oly színezetet, mintha az pusztán megtorlás volna ; személyi jellegéből vetkőztessük ki, csak a hiba ellen akarunk küzdeni. Törekedjünk arra, hogy a büntetést mélyítsük a vezeklés és jóvátevés gondolata által. Legyen az kiengesztelése a megsértett erkölcsi világrendnek. Adjunk alkalmat a gyermeknek, hogy gyakorolja magát azon a téren, amelyen a hiba történt. Alkalomadtán önmaga is indítványozhatja és választhatja a vezeklés módját. Ide tartozik még az is, hogy bátorítsuk a gyermeket s biztosítsuk arról, hogy legbensőbb énje telve van erővel a jóra; ha megbotlott és eleseti, ismét felugorhatik s haladhat tovább a helyes úton. Az efféle szugesztiv hatás al van rá. Ha elvárjuk tőle a jót s képesnek tartjuk arra, akkor meg is fogja tenni. Igy erkölcsileg felemeljük őt és kiképezzük nemesebb egyéniségét. Ne beszéljünk folyton a hibájáról, s ne horholjuk örökké érte. Ez is szuggerálja. „Fájdalom, sok embernél a nevelés ép abban áll, hogy kiindulnak valamely vétségből s azt bosszús hangon, véget nem érő korholással és javítgatással addig kiáltják a tettes fülébe, amíg az nem is érzi már magát egyébnek, mint „delinquens"-nek s elveszíti minden erejét a fölemelkedésre.*) Azt szeretnők, hogyha a fönt kifejtett általános szempontokat az ifjúság nevelésének minden vonalán alkalmaznák. Mi nem vagyunk szószólói sem a brutális büntetési eszközöknek, sem a büntetés nélküli nevelésnek, hanem olyan szigorúságot akarunk, amely a gyermek lelkének nemesebb részéhez és józan értelméhez fordul — azokkal szövetkezik. Mi tehát azt ajánljuk, hogy mindenütt, ahol nagyobb neveletletlenségekkel és vétségekkel állunk szemben és ahol megfelelő ellenhatás szükséges, mindenkor valamely vezeklés, kiengesztelés álláspontjából induljunk ki, amely abban áll, hogy a hiba kiegyenlittessék vagy valamely határozott munka elvégzése által, vagy valamely önkéntesen elvállalt korlátozással és lemondással; s igy lehetőleg épen azokat a belső erőket és hajlamokat erősítsük, amelyek az előbb túlságos gyöngéknek bizonyultak. Lássunk néhány példát: Egy fiú neveletlenül viselkedik a cseléddel szemben. Azt kérdezzük most, vájjon van-e annak valami értelme, őt ezért pofonnal, vagy pedig bezárással büntetni ? Nincs. — Vállalja el ezért a szolgáló helyette néhány napra a lépcsőtisztitást vagy a konyhaedények öblögetését, vagy holmi más munkát végezzen helyette. Egy fiú megüti valamelyik fiatalabb testvérét. Itt is bizony többnyire pofon következik a nevelők részéről, mint megfelelő „egyenérték". A gyermeket ez csak megerősiti a maga hitében, hogy ezen a világon az erős a gyöngét veréssel vezeti a kívánt célhoz és önuralma sem lesz nagyobb, ha azt látja, hogy a felnőttek keze mily lazán áll a helyén. Ebben az esetben is talán inkább az a helyes, ha azáltal véssük a bűnös tudatába, hogy miben és hogyan hibázott, hogy olyan cselekedetet kívánunk tőle, amellyel önuralmát valamilyen irányban finomítja: Legyen az akár valami nehéz és türelmet kívánó kézimunka jótékony célra, akár önkéntes bőjtölés, vagy esetleg egynapi hallgatás ebéd alkalmával. Ilyen esetben engedjük, hogy a gyermek önmaga válasszon — az „önkéntes vezeklés" értékét így jobban méltányolja. Vagy pedig — nagyobb durvaságoknál — a bűnös olvasson fel játék helyett valamelyik beteg társának, vagy munkával pl. küldöncszolgálat teljesítésével, * Foerster: Schule und Charakter. Zürich 1907.