Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

ezen dolgoknál. És ugyan miért ? Mert máskülönben már félóra múlva mindnyájan hajba kapnának és szétfutnának. Az emberek együttélése számára önuralom ép oly szükséges, mint az ég csillagai számára mozgásuk szigorú törvénye — ha az égboltozaton a csillagok úgy röpdösnének köröskörül, mint a fecskék, csakhamar minden romokban heverne. A csillagoknak csak az az előnyük van, hogy helyes útjukat nem kell előbb maguknak keresniök — mig az emberek legtöbbnyire csak sok összeütközés után tanulják meg nagy fáradsággal, hogy tekintettel legyenek mozgásaikban arra, hogy nem egyedül vannak a világon — és nem egy, aki ezt megtanulni nem akarja, a sok összeütközés által annyira összezúzódik, hogy többé tovább egyáltalán nem juthat. Azért beszélünk mi itten erről a dologról, hogy megtanuljátok a helyes utat, mielőtt az emberekkel összeütközésekbe kerülnétek, amiknél sohasem lehet tudni, vájjon belőlük ép bőrrel menekülhetünk-e? Talán tanultatok már arról a természetrajzban, hogy az állat és növényvilágban elpusztul mindaz, ami nem alkalmazkodik környezetéhez és táplálékához és hogy csak az marad fönn, ami legjobban van felszerelve a szükséges szervekkel. Képzeljétek el, hogy az oroszlán szine nem sárga, hanem kék volna, akkor már messziről meglátszanék a pusztaságban és nem lopődzkodhatnék a vad közelébe sem. Ha a pacsirta piros volna, nem futhatna a szántóföldön át anélkül, hogy valami ragadozó madár észre ne vegye. Még a madarak tojásai is hozzásimulnak a környezethez. Vagy gondoljatok a ragadozó madarak rendkívül éles látására. Ragadozó madár homályos szemekkel csakhamar éhen veszne. Ilyen alkalm ízkodás azonban van az emberi társadalomban is. Ami az oroszlánnál a fogazat, a ragadozó madárnál a szem, a madárnál a szárny, az az embernél az önuralom. Akiben nincs meg ezen képesség, az az emberi társadalomban valami úton-módon tönkremegy — egészen úgy, mint a hogyan elmerül az, aki nem tud úszni. Az emberi társadalom kétségkívül nem oly kegyetlen, mint a természet. Akiben kevés az önuralom, azt nem ejtik el mindjárt. Iparkodnak utólag ránevelni őt. Javítóintézetbe küldik, vagy valamely szigorú tanitó vezetése alá helyezik és ha felnőtt ember az illető, akkor is még nagy türelemmel vannak iránta — de sem nem tisztelik igazán," sem nem becsülik. S végre megszakad a türelem is. Aki állandóan szabadjára hagyja magát s nem uralkodik magán, az csakhamar egyedül marad s mindenki örül, ha nincs vele dolga. A társadalom kiválasztja magából ép úgy, mint a hogyan a vér magából kilöki az idegen testeket, vagy a glecser mindkét oldalán kidobja a köveket. Hisz már az iskolában is látjátok ezt. Aki itt nem fékezi magát s nincs tekintettel társainak kényelmére és kívánságaira, az csakhamar barátok nélkül egyedül áll. Rosszul van felfegyverezve az élet számára s ha ezt idejekorán észre nem veszi s ki nem pótolja a mulasztását, akkor nyomorult életet jövendölhet neki az ember. Látjátok tehát: az embereknek, hogy együttélhessenek, ép úgy van szükségük önuralomra, mint a madárnak szárnyakra a röpüléshez, a hattyúnak az úszóhártyákra az úszásra, vagy a halnak a kopoltyúkra a lélegzéshez. Ha tehát valaki igy akarna beszélni: Nem fékezem magam, azt teszem, amit akarok, akkor ez egészen úgy hangzanék, mintha a sas mondaná: „Szárnyak nélkül is tudok a magasban lebegni". De nemcsak általánosságban akarunk itt beszélni az emberi társadalomról és hogy miért van szükségünk önuralomra, hogy abban megtűrjenek bennünket, hanem az élet egyes eseteiről is, amikor különösen megbánjuk, ha nem vagyunk önmagunk urai. Hogy ezt jobban megérthessétek, kérlek, gondoljátok csak meg, hogy hogyan jár az az ember, aki nem uralkodik