Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

a cipőjét huzza felfelé, elszakad a fűzője. Amint veszi a szappant, kisiklik kezéből és az ágy alá csúszik. Mikor könyveit pakolja, egy hányzik. Dulvafulva rohan a szobákon keresztül és lelök egy virágcserepet. Anyja szigorúan ráparancsol, hogy a földet és a cserépdarabokat söpörje össze. Majdnem megpukkad. Végre elindulhat. Alig van azonban a lépcsőn ismét vissza kell fordulnia, mert elfelejtett reggelizni. Lélekszakadva és reszketve az indululattól fut végre le a lépcsőn. Midőn azonban az utcára ér, nyilik fölötte az ablak és aggódó anyja lekiált: Pista, gyere csak gyorsan megint föl és vedd föl a sárcipőt, nagyon nedves ma az utca." Ugyan mit tenne és szólna most a legtöbb fiú ? Legjobb, ha nem is ismételjük. S a jól nevelt fiúk talán szó nélkül ismét fölmennének — de oly arccal, amely megkövesült a néma dühtől. Pista azonban — nem mondom, hogy Pista valóban már élt, de élni fog egyszer a jövőben — Pista mestermunkát végez, megteszi a hallatlant : neki rúgtat, felszökik a lépcsőn, derült arccal állit be és azt mondja: „Köszönöm szépen, hogy figyelmeztettél", fölhúzza a gumicipőt és közben jókedvűen dúdolgatja magában : „Föl-föl vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára". Azután barátságosan köszön és ugrándozva nagy szökésekkel siet az iskolába: csupa örömből győzelmén természetesen keresztül a legnagyobb pocsolyákon. Itt egy másik mestermunka : Paula asztalához akar ülni, hogy dolgozzék. Ekkor ott találja György új atlaszát. Hatalmas lökéssel ledobja, úgyhogy nagyot csattanva leröpül és súlyos belső sérülésekkel elterül a földön. György bejön és látja, hogy mi történt. Mi következik most? Mindnyájan tudjátok. Mióta világ a világ, mindig egy és ugyanaz történik, az egyik fél kamasz módjára viselkedik, a másik meg duplán visszaadja neki; van durranás és csattanás, mennydörgés, villámlás, prüszkölés és fogvicsoritás s aki felülkerekedik, azt gondolja, hogy most már remekművet vágott ki. „Ennek ugyan megadtam", mondja büszkén. György azonban nagyon unja az effajta világhistóriát. Már az iskolában is roppantul untatja, hát miért játszaná el itthon még egyszer? Szó nélkül felveszi az atlaszát, megsimogatja, tudakozódik hogyléte felől, helyére teszi s aztán igy szól Paulához: „Bocsáss meg, hogy olyan rendetlen voltam és az asztalodra tettem." Mit fog mondani Paula? Ez harcrakészen ült a helyén, kellő szókészletet halmozott föl lövőszerül és egy pohár viz is kéznél volt. S most György olyan váratlant mond. Egészen elpirul. Nem tud mit felelni. De valami újat és jót ő is tesz majd, előbb vagy utóbb, mert egyik mestermunka kicsalja a másikat. Önuralom. Az erkölcsi nevelés legfontosabb, de egyúttal legnehezebb kérdése az önuralomra való nevelés, önuralom, ez a legszükségesebb az életben, hogy minden tettünket — ilyen értelemben a gondolat és szó is az — a szellem, a lélek ellenőrzése alá helyezzük. De lehet-e erre egyszerűen „rátanitani" a gyermeket ? Elég-e itt a puszta kötelességekről szóló tan. Amint a tapasztalás bizonyítja, nem. A gyermek megbámulja talán a nagyszerű tanokat, de eszébe sem jut azokat életébe átvinni, mert nem látja be természetes voltukat. S miért nem ? Mert nem indulunk ki a gyermek konkrét életéből. A gyermek ugyanis növekszik, ereje fejlődik, ki akar törni, érvényesülni. Nem érti tehát, hogy miért ne üsse vissza társát, ha teheti. A gyermek egyáltalában ebben is még a primitiv ember álláspontján van. De meg azt is hiszi, hogy ezáltal erősnek mutathatja magát; ő pedig erős akar lenni. Innen induljon ki a ne-