Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

is: anya; a vér kultusza helyett a haza kultuszát miveli; a templomot nem orgiák, de imádság helyének tartja. Épen ezért ezek az új irók nem a magyar faj gondolkozását és érzését adják vissza, hisz mindegyik fölkapott irány idegenből behozott szélsőség, a mely már csak ezért sem fakadhat a közhangulatból s mint ilyen rövidesen el is múlik, mint a tiszavirág. Ha most még a költészet czéljáról is beszélnénk, a mely nem más, mint a szép, jó és igaz feltüntetése és keresnők, vájjon ez új irányok eme czélnak állanak-e szolgálatában — rögtön rájövünk, hogy nincs is semmi létjogosultságuk, semmi életképességök, mert a költészet legfontosabb és örök törvényeivel jönnek ellenkezésbe. A pornographia nem foglalhat helyet az irodalomtörténet lapjain, a hol egy nemzet vérző és BECK BLANKA. ERDŐS BENÉE. ujjongó, fájó és lelkesülő gondolatainak kifejezői nyernek megörökítést. Az előbb említett nevek versekbe öntött érzékiségével ezért nem foglalkozunk. Ez nem költészet. Más valami az. — Szivünk minden dobbanása — olvastam valahol — egy-egy sebet üt rajtunk s az egész élet folytonos vérzés lenne, ha a költészet nem volna. Ez azon ország, melynek tavasza nem ismeri a hervadást, csak az örök ifjúságot s a hol a felhő csak azért borul fölénk, hogy utána az ég annál mosolygóbb legyen. De lehet erről másképen is irni, csak tökéletesen nem. Érezni érezünk valamit, gondolunk egy más, egy eszményibb világra, ha a költészetről van szó, de érzésünk világos szavakba sohasem öltözik és mindig csak homályosan tudjuk, ha tisztán is érezzük, hogy mi a költészet. Szépség van benne s épen ez okozza, hogy nem alkothatunk szavakba öltöztetett fogalmat róla; hogy csak lelkünkben él, de kifejezni nem tudjuk, mert maga a tárgya, a mivel foglalkozik, a kifejezhetetlen „szép". Különben minden művészetnek csak ez lehet a tárgya, tehát egy és ugyanaz. És mégis a festményt — szemünkkel nézzük, a zenét — fülünkkel veszszük észre ; azonban nem a fül, nem a szem észleli a festménynek, a zenének szépségét, mert az mindegyikben ugyanaz. Egyik ép oly szép, mint a másik. A mi csak úgy történhetik, ha maga a szép valami elvont tulajdon, a mi megvan mindegyikben, de anyag nem lehet s észrevevése nem érzékeink alá esik. A szép nem érzéki, de lelki érzés. De mit érez meg a lélek, mit az ember; mi az, ami magával ragadja ebbe a szebb világba, a hol csak tavasz van hervadás nélkül ? Ez a mystikus érzés hogyan ébred föl egy lélekben, többen, az emberiségben, hogy egy-egy alkotásra kimondja: ennek művésze szépet alkotott? Csak úgy, ha az alkotó genieben ott van az én érzésem, másé, mindenkié, az egész emberiségé. Ha ennek az „örök embernek", minden kor embereinek szivében ébreszti meg ezt az érzést, akkor a genie — legnagyobb. A nagy művészek az örökkévalóságnak dolgoznak — mondja egy aesthetikus. — Ha ez a költészet, a mint hogy csakis ez lehet valóban az : akkor az előbb emiitett irányok képviselői, a kik jórészt a zsidó fajból valók, nemcsak hogy nem nemzeti költők, hanem egyáltalán nem is